A magyarság történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség. . Tartalma maga a nemzeti hagyomány: azaz sorsemlékek s szellemi és érzelmi élmények összessége. Külső megjelenése pedig a magyar jellem és viselkedés, mely tapasztalatilag megfigyelhető s szavakkal kétségtelenül körülírható.
   . A magyar kevert faj, de ez nem jelenti, hogy jelleme ne lenne egységes. A magyar nép nem két-három fajtának egyesüléséből keletkezett, mint például az angol, hanem számtalan apró fajtöredéknek egyetlen erősebb törzsbe való beolvadásából.
   . A magyar jellemet nem lehet a magyar tájból levezetni. . Ilyen sajátlagos magyar táj nincs is. Igaz, a Nagy-Alföld pusztáit külföldi vendégeink eléggé sajátlagosnak találják . De ez csak egy vidék, egy regionális szín, a magyar tájak sorozatában. Mellette ott van Erdély, egy kis Skócia; a Dunántúl olasz egeket és dombokat idéz. a Felvidéken német motívumokra bukkan a festő. A magyar lelket nem egyetlen sajátlagos táj színei nevelték, hanem e sok és sokféle tájék benyomásainak évezredes összejátszása.
   . A magyar lélek tarka és dúskáló, színek és benyomások, tájak és emlékek szokatlan sokfélesége gazdagítja. . Annyi változást átélt már, annyi bajt kiállott! . Mindez valami józan és fölényes bölcsességet szűrt le e nép lelkében, régtől fogva. .
   A magyart a szemlélődő nemtörődömség különbözteti meg minden mástól. Hiszen mi is megmutattuk párszor a világnak; de hamar eluntuk: nem érdemes! . Nem honfoglaló kalandjaink a jellegzetesek, azokat bármely más nép éppúgy csinálta volna. A kalandok abbahagyása a jellegzetes!
   . A magyar éppenséggel nem cselekvő hajlamú nép. Ami annyit jelent, hogy nem támadó. Megelégszik a magáéval, de ezt aztán szereti bekeríteni, ehhez ragaszkodik.
   . A magyar nyíltszemű és nyílt szellemű nép. Kultúrája kilencszáz év óta együtt halad Európáéval. Nyíltsága mély életbeli és történelmi okok eredője. Már fajunk is nyílt faj, s az idegent egy évezreden át vendégszeretettel ölelte magába.
   . A magyar hagyományosan és a köztudat szerint is a szabadság népe. Magatartása javíthatatlanul individualista. Azok, akik bánni akartak vele, sokszor tartották fegyelmezetlennek. Pedig a fegyelmezettség nem hiányzik belőle; de ez nem a cselekvés céljaira uniformizált tömegek fegyelmezettsége. A magyar fegyelem az egyén nyugalmának és szemlélődő fölényének gyümölcse. Nem ellenkezik az egyéni szabadsággal, sőt feltételezi azt.
   . Ez a sokrétű és jellegzetes magyar szellem nem nélkülözi a dialektikát, a termékenyítő ellentéteket. . A lélek belső ellentétei talán gyötrelmet jelentenek, de egyúttal életet is és mindig új lendülést a jövőbe. . A költők és nagy magyarok pesszimizmusa bizonnyal őszinte, de nem mint hit, hanem mint döbbenet. S ebben a kétségbeesésben titkos erő lázad. Ez a pesszimizmus nem a csüggedés ingoványa. Ez inkább az élet feszítő rugója, a nekifutó lejtő.
Egyszóval a magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. Ennyit remélni talán még nem "vétkes" illúzió. . Külső dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a "hatalom és dicsőség". A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavával éljek. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát.
   Múltak őre lenni, s ellenállni a rohanó világ áramlatainak, nem könnyű feladat, és semmi esetre sem tartozik a népszerű célok közé. Őseink veszedelmesnek és dicstelennek érezték a tespedést, s bizonnyal igazuk volt. Az ellenállás azonban nem tespedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. A pehely eléggé mozgékony, s gyorsan száll minden szélben, de ez csak gyengeségét mutatja. Az ellenállás maga a lét, s az inercia súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen. A cselekvést mindinkább a nagy népek monopolizálják; övék a "zúgó ár", melyről Arany beszél, s amely "rombol és termékenyít". A kis nép az, amely "épp e rombolásnak útban áll".
   Feladata tehát őrizni a múltat, a magáét és magában a világét. Ez a múlt jelenti az eszményeket, amelyeket egy nagyon is dinamikus újkor felszabadult cselekvésvágya talán már semmibe vesz; jelenti a jog állandóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét, s egyúttal a magunk életét is. Népi mondásunk szerint "az a legény, aki megállja a helyét". Soha nem volt ez igazabb, mint napjainkban.
   Körülöttünk az újítások jelszavai zúgnak, s cselekedni valóban muszáj, amíg élünk, változtatásokra folyton szükség van. De számunkra ez csak muszáj, nem pedig öröm és cél. S jaj a magyarnak, ha egyszer egészen elveszíti öröklött nemzeti inerciáját, ezt a pompás és bölcs lomhaságot, mely ezer éven át megtartotta; ha átalakul és játékává züllik a megingott élet zavaros erőinek. Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj a tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél nem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba-szállásra.

Részletek Babits Mihály A MAGYAR JELLEMRŐL című tanulmányából (1939)