Az élet keletkezésének valóban
érdembeli, természettudományos kutatása alig
néhány évtizedre visszatekintő tudományág,
noha a kérdés, legalábbis az európai kultúrkörben,
már az ókorban felvetődött. Két fontosabb elképzelés
volt ebben a korszakban. Az egyik az egész problémát
a görög atomisták (Leukipposz, Démokritosz) materialista
rendszerébe illesztette be. Közülük ki kell emelni
Titus Lucretius Carust (i. e. 98 – 53), aki a „De natura rerum” című
tankölteményében az atomizmust a görög Epikurosz
(i. e. 341 – 270) közvetítésével veszi át.
Epikurosz és Lucretius írásaikban a korai atomisták
szigorúan determinisztikus elképzeléseivel szemben,
az élet keletkezésénél szerepet juttatnak a véletlennek
is, és ezzel a neodarwinizmus előfutárainak tekinthetők.
Arisztotelész elképzelései nem filozófián,
hanem megfigyelésen alapulnak, melyeket azonban ő tévesen értelmezett.
A romlandó anyagokban (élelmiszer, holttestek, állati
tetemek stb.) idővel megjelenő férgekről vagy hasonló élőlényekről
feltételezte, hogy azok az élettelen anyagból keletkeztek.
A folyamatot római követői „generatio aequivocá”-nak,
magyarul „ősnemzésnek” nevezték el.
Arisztotelész bölcseleti rendszerében az élőt az
élettelennél lényegileg többre tartotta, és
ezt az „entelechia” fogalom bevezetésével fejezte ki. Ennek
a görög szónak szó szerinti értelme olyan
dolgot jelent, mely létrejöttének célját
önmagában bírja, azaz nem rajta kívülálló,
többnyire véletlenszerű folyamatok összjátékának
eredménye.
A középkori keresztény bölcseletben, mely a Biblia
teremtéstörténetére támaszkodott, ez a kérdés
nem játszott fontosabb szerepet. Természettudományos
vonatkozásban még a VII. században is Arisztotelész
generatio aequivoca-tanát fogadták el. Az élet, illetve
az élővilág keletkezésének problémája
a XVIII. századi felvilágosodással vetődik fel újra,
mikor a föld-, állat- és növénytan kezd önálló
és rendszerező tudománnyá válni (Linné,
Buffon). A kezdetben természettudományos célkitűzésekkel
induló vizsgálódások fokozatosan heves világnézeti
harc eszközeivé váltak, ahol Linné bibliai fundamentalizmusától
Holbach és Lemettrie legdurvább marializmusáig számos
elképzelés volt megtalálható. Az élet
keletkezését feszegető vizsgálatok még nem tekinthetők
valódi természettudománynak, hanem gyakran helytelenül
értelmezett kísérleti megfigyelések és
filozófiai elgondolások keverékének. Voltak azonban
pozitív tények is, melyek előrevetítették a természettudományos
kutatás elengedhetetlen kísérleti jellegét, amely
a fizikában Galileivel – több mint száz évvel korábban
– már megkezdődött. Elegendő itt a Needham–-Spallanzani vitára
utalni, mely már a XVIII. század eseménye. A jelzett
körülmények miatt még a XIX. század első felében
is, egészen Pasteur fellépéséig, sokan hittek
a természettudósok közül az ősnemzésben.
Pasteur a XIX. század második felében egészen
pontos kísérletsorozatokkal meggyőzően kimutatta, hogy nem
létezhetett ősnemzés. Fontos azonban figyelembe venni, hogy
mi az, amit Pasteur szó szerint állított, és
mi az, amit nem állított. Szó szerint a következőket
mondja: „ A tudomány jelenlegi álláspontján eleve
lehetetlen kimutatni, hogy az élet hirtelen, nem pedig hasonló
élőlények révén bukkant föl.”(1) Ez a kijelentés
az élet keletkezésére nem ad választ és
ezzel Pasteur is tisztában volt. A Sociétét Chimique
de Paris-ban 1861-ben tartott előadásán a következőképpen
nyilatkozik: „Nem tartom magam illetékesnek arra, hogy válaszoljak
a kérdésre, létezett e valaha ősnemzés. Ezt akár
mellette, akár ellene, nem lehet bizonyítani. Azt azonban a
leghatározottabban állítom, hogy minden olyan kísérletben,
amelyekben a legkezdetlegesebb élőlények 'ősnemzésnek'
létezését vélték felfedezni, a megfigyelő
illúzió vagy hibaforrások áldozatává
vált, melyet vagy nem ismert fel vagy nem tudott megakadályozni.”
Pasteur kísérleti eredményei ellenére, bár
ezek bizonyos kiábrándultságot idéztek elő a
XIX. századi tudósvilág tekintélyes részében,
az élet keletkezésének kérdése nem került
le teljesen a tudományos napirendről a század második
felében sem. Ennek több oka volt. A XIX. században indult
meg a kísérletekkel igazán alátámasztott
természettudomány. A problémák újrafogalmazása
a XVIII. századhoz képest lényegesen magasabb szinten
történhetett meg. Az élet keletkezésével
kapcsolatban négy eredményt emelünk ki:
1. Wöhler 1828-ban felfedezi, hogy az élő szervezetek legfontosabb
építőkövei, a szénvegyületek – melyeket addig
tévesen (és megszokásból azóta is) szerves
(organikus) vegyületeknek neveztek – nemcsak élő szervezetekben,
hanem azon kívül is (szaknyelven abiogén módon)
előállíthatók.
2. Az atomelmélet Dalton által történt felújításával
a kémia valamennyi ága hatalmas fejlődésnek indult.
3. A biológiában korszakalkotó volt három felfedezés.
Schleiden (1804–1881 és Schwann (1810–1882) fölfedezése.
Az előbbi a növényi, az utóbbi az állati szövetekről
bizonyította be, hogy sejtes szerkezetűek. 1848-ban Hofmeister a sejtosztódás
különböző fázisait figyelte meg. Megállapítást
nyert, hogy az élet legkisebb önálló egysége
a sejt. Sejten kívüli életet nem tudtak megfigyelni. Ennek
alapján mondja ki a század közepén Wirchow az „Omnis
cellula e cellula”-elvet. (Minden sejt sejtből származik).
4. A XIX. század legforradalmibb elve a biológiai evolúció
volt, melyet a közvélemény darwinizmusként tart
számon, noha Darwin (1809–1882) előtt már Lamarck (1744–1829)
is föltételezte. Darwin az élővilág fejlődésének
magyarázatára állította fel az ún. „leszármazás-elméletet”
természettudományos megfigyelések alapján. Eszerint
a magasabb rendű (bonyolultabb) élőlények alacsonyabb rendűekből
keletkeztek fejlődés (biológiai evolúció) útján.
Hangsúlyozni kell, hogy ezek az elképzelések nem az
élet keletkezésére, hanem az élővilág
fejlődésére vonatkoznak. Darwin az élet keletkezésének
problémájával éppen Pasteur kísérleti
eredményeinek hatására nem szívesen foglalkozott.
1863. III. 29-én J. D. Hookerhez címzett levelében így
ír: „Jelenleg az élet eredetével foglalkozni nem egyéb
ostoba sületlenségnél; ezzel az erővel az anyag eredetéről
is elmélkedhetnénk.”
A biológiai evolúció és a sejtelmélet
ötvözésével logikus volt az élet kezdeteként
egyetlen sejtből álló élőlényt, egy „őssejtet”
feltételezni. Darwin maga is hajlott erre a magyarázatra, mert
kezdetben úgy érezte, hogy ez a kérdés túlmutat
a természettudományokon, és így ezen a ponton
elfogadhatónak tartotta isteni teremtőerő közreműködését
valamilyen formában. Csak később vált agnosztikussá,
mikor tudományos nézeteit Ernst Haeckel, illetve az angol Thomas
Huxley kezdeményezésére, világnézeti propagandára
kezdték felhasználni.
Az élet keletkezésére mindazonáltal voltak elképzelések
ebben az időszakban is. Ezzel kapcsolatban a következőket kell előrebocsátani.
Az anyag- és az energiamegmaradás kísérletileg
igazolt tétele alapján a XIX. század materialista természetfilozófiája
a teremtettség elvét elvetette. A világegyetemet sztatikusnak
(állandó szerkezetűnek), időben örökkévalónak
tekintették. A fizikus Helmholtz és az ő nyomdokain haladó
Svante Arrhenius, svéd fizikokémikus szerint az életet
csíra formában lebegő és a világűrben öröktől
fogva létező részecskék képviselik. Ezek a részecskék
a fénynyomás hatására vándorolnak a világűrben.
Ha olyan égitestre kerülnek, melynek fizikai viszonyai alkalmasak
az élet keletkezésére, akkor kifejlődnek belőlük
az egysejtűek, majd ezekből a darwini elvek alapján a bonyolultabb
élőlények. Az elképzelés a maga idejében
kifejezetten filozófiai alapokon nyugodott. A XX. században
viszont beigazolódott kísérleti úton, hogy a
világegyetem dinamikus képződmény, mely az idő fogalmával
együtt született, tehát nem örökkévaló.
(1), (2) Ily módon úgy látszott, hogy az elképzelés,
melyet ajánlói „pánspermia”-elméletnek neveztek
el az elavult természettudományos hipotézisek sorsára
jutott. Meglepő módon nem így történt. Ennek okai
és a kérdés jelenlegi helyzete azonban már a
XXI. század természetfilozófiájához tartozik.
Így a kérdésre a maga helyén még vissza
kell térnünk.
Az élet keletkezésében fontos és kezdetben rejtélyesnek
látszó eseményt jelentett a vírusok felfedezése.
Ez azonban időbelileg már a XX. század első feléhez
tartozik, noha Pasteur már az előző században a veszettséggel
kapcsolatos megfigyeléseinél sejtette, az orosz Ivanovszkij
pedig fertőzött dohánypalántákkal végzett
növénykórtani vizsgálatokkal bizonyította
(1882), hogy kell valami olyan betegséget előidéző tényezőnek
lenni, mely méretben kisebb, mint a baktériumok. A fertőző
anyagot logikusan méregnek tartották és ezért
adták neki a vírus (magyarul méreg) nevet.
A víruskutatással kapcsolatban további fontos elképzelés
Felix D'Herelle, francia bakteriológustól ered (1915). Ő a
baktériumok betegségeit tanulmányozva feltételezte,
hogy a baktériumoknak saját maguknak is vannak parazitái.
Az általa megfigyelt hatás alapján a feltételezett
parazitákat bakteriofágnak (magyarul baktériumfaló)
nevezte el. A bakteriofágok elpusztították a baktériumokat,
miközben ezek anyagának felhasználásával
saját maguk rohamosan elszaporodtak. Úgy tűnt tehát,
hogy a vírushatást még a baktériumoknál
is kisebb élőlények idézik elő. Kiderült azonban
a vírusoknak egy rejtélyes tulajdonsága is. Csak élő
baktériumok anyagának rovására tudnak szaporodni.
Élettelen, bár szerves anyagban, pl. előzetesen valamilyen
módon elölt baktériumok anyagában már szaporodásra
képtelenek. Felmerült az a sejtés, hogy vajon a vírusok
nem jelentik-e az élő és élettelen világ közti
átmenetet? Úgy tűnt, hogy ezt a sejtést, egy 1935-ben
végrehajtott vizsgálat eredménye alátámasztja.
Stanley angol kutatónak sikerült a dohánylevél
foltosodását előidéző vírust (dohánymozaik-vírus)
kristályosan előállítani. Az elektronmikroszkóp
megalkotásával (M. Ardenne 1940-41) nemcsak a víruskristályok
finomszerkezetét, hanem az egyedi vírusrészecskéket
is sikerült láthatóvá tenni. A kristályosodás,
illetve a kristályosíthatóság az élettelen
anyagokra jellemző tulajdonság, ami annyit jelent, hogy a vírus
az általa megtámadott élő sejtben, mint élőlény,
azon kívül viszont élettelen anyagként viselkedik,
azaz az első pillanatban azt a benyomást kelti, mintha az élő
és az élettelen anyag közti átmenet lenne. Fennáll
azonban logikailag itt (és még néhány helyen
az élet keletkezésének történetében)
a skolasztikus tyúk–tojás probléma. Melyik volt előbb?
Ha a vírus volt elsődleges, hogyan élt és szaporodott
gazdasejt nélkül? Ha a gazdasejt volt a korábbi, akkor
a vírus nyilván csak az élet keletkezése után
jött létre, esetleg, mint valamilyen visszafejlődött, vagy
félresikeredett képződmény. Ma az utóbbi nézet
az elfogadott. (3)
A XX. század első fele a természettudományokban olyan
változásokat hozott, melyek jelentőségükben elérik,
sőt felülmúlják a sokat emlegetett Kopernikuszi fordulatot,
elvi vonalon azonban az ellenkező előjellel. (2) Ezek közt ki kell emelni
a fizikában Einstein relativitás- és Planck kvantumelméle-tét.
A kémia területén a makromolekuláris kémia
(H. Staundigner, 1926), a biológia területén, annak segédtudományaként
a genetika hozott elvileg is nagyjelentőségű eredményeket,
noha az utóbbiak kezdete Gregor Mendel úttörő munkássága
révén még a XIX. századra nyúlik vissza.
A mutációk létezésének és szerepének
újbóli felismerése (Hugo de Vries, 1901), Th. H. Morgan
és iskolájának klasszikus, kísérleti vizsgálatai
(1910 körül), továbbá a populációgenetika
matematikai módszereinek a bevezetése nagyfokú előrehaladást
idéztek elő a genetika területén, azonban a darwinizmus
bővülését is eredményezték. Mindazonáltal
az élet keletkezésének problémájáról
a XX. század első felének legtöbb biológusa úgy
vélekedett, hogy az túlságosan spekulatív, illetve
filozófiai ahhoz, hogy az a természettudományok hatáskörébe
tartozzék, másrészt éppen a segédtudományok
nagyfokú fejlődése addig ismeretlen problémáknak
nagy számát vetette fel, melyeknek megoldása nélkül
a kérdéssel foglalkozni, legalábbis természettudományos
szempontból, reménytelennek látszott. Két biokémikus
nevét mégis meg kell említenünk, akik ebben az
időszakban hipotéziseket állítottak fel az élet
keletkezésére. Az egyik az 1917-ben megalakult Szovjetunióban
működő A. I. Oparin (1894–1980), a másik az angol J. B. S. Haldane
(1891–1965).
Oparin először 1929-ben, Moszkvában a Proizhozgyenyije Zsiznyi
c. kiadványban hozta nyilvánosságra elképzeléseit.
Ezek továbbfejlesztett formája 1936-ban jelent meg oroszul,
majd 1938-ban angolul. (4) (Magyarul 1948-ban a Szikra, majd 1960-ban a Gondolat
Kiadó adta ki.)
Haldane elképzelései Oparinéval csaknem egy időben jelentek
meg egy filozófiai folyóiratban.(5) Ő volt a populáció-genetika
(az öröklődési törvényszerűségek matematikai
alapokra való fektetése) egyik megszerkesztője. Ő vezette be
némi humorral az „ősleves” fogalmát is. Utóbbival a
jelenleginél jóval melegebbnek feltételezett ősóceánokat
jellemezte, melyekben évmilliók folyamán nagy mennyiségű
abiogénen keletkezett szerves vegyület halmozódott fel.
Szerinte ezek szolgáltatták a nyersanyagot az első primitív
egysejtűek keletkezésénél. Haldane a vírusokat
tartotta átmenetnek az élettelen és az élő anyag
között. A vírusok keletkezésére és
életmódjára természetesen nem tudott kielégítő
választ adni; fontos viszont az a meglátása, hogy az
élet első csíráinak felbukkanása nem történhetett
a maihoz hasonló oxidáló légkörben.
Oparin az első egysejtűek keletkezését az ún. „koacervát
hipotézis” keretében képzelte el. Ez a XX. század
végére idejétmúlttá vált, noha
Oparin a moszkvai Bakh Biológiai Kutatóintézetben modellkísérletekkel
is megpróbálta elképzeléseit alátámasztani.
Ez azonban már a XX. század második felének eseményei
közé tartozik.
Irodalmi hivatkozások:
(1) Gamow, G., Die Geburt des Alls. H. Reich Verlag. München,
1959.
(2) Evva, F., Örök vagy teremtett? Márton Áron
Kvk. 1995.
(3) Koch, S., Természet Világa, 1999. 62.
(4) Oparin, I., Origins of Life. Mc. Millan, New York, 1938.
(5) Haldane, J. B. S., Rationalist Annual 1929.
A fejlődés további történetével külön
tanulmányban foglalkozik a szerző. Ebben kifejti: „a XI. század
közepétől – alig másfél évtized alatt –
nemcsak nagy jelentőségű, új tudományos eredmények,
hanem egészen új tudományágak is születtek
(pl.: molekuláris biológia, genetika, kozmokémia). Hoszszú
hallgatás után lábra kapott az élet keletkezésének,
a biogenezézisnek természettudományos kutatása
is.”
A szerző tanulmányában olvasható legújabb eredményekből
itt csupán az alábbiakat emeljük ki: „az élet keletkezését
- az óriási felkészültséggel az egész
világon végzett kutatás ellenére - még
nem sikerült megmagyarázni. Joyce G. F. (Scrippa Kutatóintézet,
La Jolla, USA; Dept of Chemisztry and Molecula Biology) a kérdésnek
világviszonylatban legnagyobb szakértője így ír:
»Prebiotikus vonatkozásban az RNS – amihez eddig az élet
keletkezését kötötték – egy bomlékony,
nehezen szintetizálódó molekula (…) Nehéz elképzelni,
hogy a prebiotikus (az élet megjelenése előtti) Földön
nagymértékben jelen volt. Az élet talán valami
egész mással keletkezett, mint az RNS.«
Joyce megjegyzése a tárgyilagosság hangjának
újbóli megjelenése a túlfűtött kultúroptimizmus
után, akárcsak a XIX. században, és mint annyiszor
az emberiség kultúrtörté-nelmének folyamán.
A jelen helyzet mindenesetre eszünkbe juttatja Madách Imre Tragédiájának
falanszterbeli tudását.”– állapítja meg a szerző.
Evva Ferenc dr. (1920 ) fiziko-kémikus. Pályafutásának
legnagyobb részét ipari kutatóként töltötte.
Számos publikációja jelent meg hazai és külföldi
szaklapokban. A teológia és a természettudomány
legújabb vélekedéseit boncolgatja az Örök
vagy teremett és az Ősszülők, ősbűn - mai szemmel című
munkáiban, amelyeket a Márton Áron Kiadó jelentetett
meg 1995-ben. Az utóbbi tanulmány a könyv formában
való kiadás előtt elnyerte a Teológia című katolikus
folyóirat jeligés pályázatának első díját.
Szövetség a Nemzetért
A 2002. május 26-án Orbán Viktor, a polgári
kormány miniszterelnöke ösztönzésére,
16 általa felkért értelmiségivel megalakult a
Szövetség a Nemzetért elnevezésű polgári
kör.
Az eseménydús tavasz és nyárelő - amely fekete
napokat is hozott a polgári oldalnak - után híradásunk
nem mondható újdonságnak, de a kör kiadott nyilatkozatának
utolsó bekezdésében foglaltak újraolvasása
és emlékezetbe vésése nem haszontalan:
„A 2002 áprilisában született
új magyar közösség készen áll.
Készen áll, hogy részt vegyen a hazánk előtt
álló feladatok
megoldásában.
Készen áll, hogy folytassa a nemzet határokon átívelő
újraegyesítését.
Készen áll, hogy a polgári kormányzás
évei alatt elért eredményeket megvédje.
Készen áll, hogy a nemzet, a család, a hit és
a nemzet
történelmének értékeit erősítse.
Készen áll, hogy a hazafias érzelmű fiatalokat támogassa,
bátorítsa, és szükség esetén védelmezze.
Készen áll, hogy első feladatként közös
erővel megteremtse
a nemzet másik nyilvánosságát.
Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok!"
A 17 értelmiségiből álló csoport
tagjai egyénileg csatlakoztak a Szövetséghez, a jobb tájékozódás
érdekében szervezeteik nevét is feltüntetjük:
|
|
Makovecz Imre
Tőkéczki László
Virág András
Vona Gábor
Lang György
Bartos Éva
Gyürk András
Solymosi Frigyes
Martonyi János
Granasztói György
Szemkeő Judit
Lanczendorfer Erzsébet
Bordás Ákos
Balázs-Piri László
Orbán Viktor
Faludi Sándor
Malgot István
|
(Nemzeti Egység Mozgalom)
(Protestáns Közművelődési Egyesület)
(Áprilisi Ifjak)
(JOBBIK)
(KOLPING Egyesület)
(Polgári Nőfórum)
(Fidelitas)
(Professzorok Batthyány Köre)
(Magyar Polgári Együttműködés)
(Batthyány Alapítvány)
(Szövetség a családokért)
(A KÉSZ Győri Szervezete)
(Akciószövetség Magyarországért)
(Közép- és Kelet-Európa Alapítvány)
miniszterelnök
(A Kommunizmus Parasztáldozataiért Mozg.)
filmrendező
|
|
A már megalakult
és megalakulóban lévő polgári körök
reménnyel néznek ama terv elé, mely szerint az országos
működést összefogó székházat mondhatnak
a jövőben a magukénak
Addig is ajánljuk figyelmükbe a demokrácia-vonalat a
jobb tájékozódás érdekében: 06-1-475-0946
Hajrá Magyarország!
Hajrá Magyarok!
|
|