Rászlai Tibor
Aquinói Szent Tamás és az ufók
Annak valószínűsége, hogy fejlett
technológiai civilizáció valaha is megjelenjék
egy galaxisban a Drake-Sagan formula szerint – mint M. Papagiannis bostoni
csillagász összegző tanulmányában írja
– mintegy 5x109 évre van szükség. Ma úgy véljük:
egy galaxis életkora és egy technológiai civilizáció
kialakulásához szükséges idő megközelítően
egy nagyságrendbe esik.
Minden hozzáférhető bizonyíték szerint az élet természetes sajátsága a terjeszkedőképessége – az összes kitölthető teret igyekszik egyenletesen elfoglalni. Az ember nem elégedett meg azzal, hogy a lehető leghamarabb meghódította a Föld minden pontját, következő lépésként megpróbálta: hogyan alkalmazkodhat a számára nem megfelelő életkörülményekhez (hogyan merülhet le a tengerekbe, vagy repülhet a levegőben). Végül, napjainkra már a világűr-környezetben való túlélés lehetőségét kutatja… Jogosnak tűnik az a feltételezés, hogy az első, kezdeti lépések után – ahol ma még tartunk – minden technológiai társadalom célbaveszi a csillagrendszert, és azon fáradozik: csillagközi utazásra kéne indulni. Így ha az általánosan elfogadott formula Sagan-Drake szerint számított számú fejlett technológiai civilizációk valóban léteznek, akkor galaxisunknak tömve kell lennie fejlett civilizációk kolóniáival…
Ha a sokat emlegetett egyenletünk szerint 108-109 számú galaktikus civilizáció valóban létrejött, akkor ezek közül néhánynak minden bizonnyal fel kellett keresnie a mi naprendszerünket is. Talán már évmilliókkal ezelőtt. Mindez megfordítva: ha nincsenek a Földön kívüli civilizációnak képviselői naprendszerünkben, akkor alapos okunk van feltételezni: galaxisunkban sehol másutt sincsenek.
Lehetséges-é, hogy naprendszerünkben tényleg éljenek földönkívüli lények? Az univerzumban lévő (?) intelligens lényekkel kapcsolatban a világ felette szkeptikus. Ugyanis a róluk szóló beszámolók hibás megfigyelésekre alapozódnak. Megtalálhatók az obszervátorok társaságában a becsületesen tévedők ugyanúgy, mint a szándékosan csalók (hallucinációkból szórakoztató iparágat művelők). Az átlagember kozmikus elvárásainak és más csillagbeli lényekkel való kapcsolatteremtésre irányuló tudatalatti vágyának tudható be a von Däniken-karakterű szerzők műveinek világraszóló sikere.
A kutatók többsége – bár általában minden új iránt nyitottnak tartja magát – ily kérdésekben Sklovszkij elvéhez tartja magát, mely szerint „minden megfigyelt jelenség természeti eredetű, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.” Mivel pedig nem rendelkezünk elegendő szignifikáns bizonyítékkal az ellenkezőjére, jelenleg azt kell hinnünk, hogy a mi technológiai civilizációnk az egyetlen az egész Naprendszerünkben.
A ma rendelkezésünkre álló közvetlen bizonyítékok alapján azt kell feltételeznünk, hogy Naprendszerünkben a miénk az egyetlen fejlett civilizáció. Amint erre McCrea (1972), Hart (1975), Jones (1976, 1988), Dyson (1976), Sklovszkij (1983), … rámutatott. Ez a tényszerű igazság viszont hatalmas kozmikus felelősséget kíván meg tőlünk.
Legyen az bármennyire is meglepő, a fenti kérdésben nincs illetékesebb a magas középkorban élt Aquinói Szent Tamásnál. Annál a Szent Tamásnál, aki az UFO-kérdéssel nem is találkozhatott. Ám bölcseleti és teológiai embertana részletesen foglalkozik az ember és ember közötti, valamint az ember és a természet közti vonatkozásokkal. Tamás emberről szóló tanítása áttörte a középkori fizikai világkép kereteit, s mint teológus – a modern természettudományos ismeretek nélkül is – megsejthette az ember világközpontúságának tényét. A teológus Tamás igazságainak forrása az isteni kinyilatkoztatás: a Szentírás és a Szenthagyomány. Az ember világközpontúságára elsősorban a szent könyvekben kinyilvánított isteni tanításból következtet. Igazságait aztán a természetes ész okfejtéseivel is megvilágítja és megerősíti.
Az isteni kinyilatkoztatás középpontjában Krisztus áll. Ez a tény két alapvető igazságot foglal magában: a Második Isteni Személy emberré levését, és az egész emberiség Krisztus művében történt megváltását. Az embernek – de egyúttal az emberi civilizációnak is – minden más teremtmény felett az isteni megtestesülés egyedülálló felsőbbséget ad. Isten a teremtményi középponttal: a testből és szellemből álló emberrel lépett személyi egységbe. Ezzel az embert és vele egész világát a bűn rabságából visszavezeti Isten rendjébe. Krisztus mint Megváltó nemcsak az eredeti kegyelmi rendet állította vissza – amely szerint az egész emberiség Isten közvetlen birtoklására rendeltetett –, hanem mint Istenember egyúttal új – emberközpontú – kegyelmi rendet is alapított. A kinyilatkoztatásban nem találunk semmit arra vonatkozólag, hogy más bolygókon, galaxisokban van-é élet. Ugyanakkor a teológiai okfejtés sem tartja lehetetlennek, hogy másutt is létezzenek élőlények, de akkor azoknak is testből és szellemből álló kompozitumoknak, azaz emberszerűeknek kell lenniük. Az emberszerűség alacsonyabb rendű életre utal. Ám mivel az emberiség az első emberben: Ádámban egyetlen egy valami, amely a kegyelmi rendbe és a bűn után a megváltás révén az Istenember egységébe emeltetett, embert – Aquinói Szent Tamás szerint – csak a Földön találunk. E teológiai igazságoktól vezéreltetve, Tamás észérvekkel jogosan következtet arra, hogy az egész természet – mint ilyen – a theológiailag már igazolt ember-középponthoz van rendelve. Különben ezt az ész-következtetést kiegészíti kora természetszemléletéből eredő meglátásokkal is. Ezek:
1. csak egyetlen világrend létezik /(ST I. 47. 3,1.)
2. az emberlakta Föld a világmindenség középpontja (Opuscula 22. ad mag. ord. 16.)
3. minden kozmikus és biotikus mozgás a Föld körül és a Földön az emberért van (ScG 4,97; Opuscula 22,36)
Ma erre a három természetszemléleti elemre – átértékelt értelemben – hivatkozni a modern természettudományok aspektusában talán nem is hangzik oly idegenül. Ma ugyanis azt valljuk, hogy bolygórendszerünk különleges helyzettel rendelkezik a világmindenségben. Földünk sajátos helyzete a bolygón belül, s végül a fejlődéstörténet, az ember egyedülállóságát bizonyítja az élőlények között.
Ebből az érvelésből szerkeszti meg Tamás a keresztény emberképet. Először igénybeveszi a görög bölcseleti tanítást, a pythagoreusit: t. i. az ember az egész teremtett világ kicsinyített mása: „mikrokozmosz”. Ezt továbbépíti s a kinyilatkoztatás igazságai alapján: egyszerűen világközpontúságot tulajdonít az embernek. Aki a „természet közepe”, mert mint testi-szellemi lény összekötő az anyagi és a szellemi világ között. S mint értelemmel és akarattal rendelkező cselekvő valóság egyúttal összefoglalója, egységbeteremtője a Kozmosznak. Az emberi értelem megismerő képessége és akaratának törekvés és megvalósítás-potenciálja a végtelenbe nyúlik. Az ember a „quodammodo omnia” – ra irányul. Mindent képes a maga céljaira formálni. Az egész világmindenséget képes fejlődése során magába fogadni. Ez az átfogó szellemi és lelki dinamika az emberből egyedülálló kozmikus lényt csinál: az ember értelme és akarata birtokában világközpontúságra rendeltetett.
Elrendeltség – fennálló és megismerhető – rend nélkül nem lehetséges. Annak csak akkor van értelme, ha végső elrendező célgondolat hatja át. Tamás nem lenne az, aki – ha nem kutatná a kinyilatkoztatás és a természetes ész eszközeivel a rend mibenvalóságát, értelmét, célját. A teológus gondolkodásában csak Isten létezésének tényéből indulhat el. S Tamás Isten valóságának tényéből minden teremtett lényre vonatkozó következményt – elméleti és gyakorlati aspektusból egyaránt – végiggondol. Ha Isten létezik, akkor csak egy rend lehetséges. S ez mindennek Istenhez rendeltsége: minden Istentől és Istenért van. Még mélyebbre megy. Megvizsgálja ennek az Istenre irányuló, „theocentrikus” rendnek a szerkezetét is. Ha a rend a célgondolat alapján elrendezett sokaságot tételez fel, akkor ebben a sokaságban, mint egységben, tagoltság is szükséges. Azaz a világmindenség létezői egymás közötti elrendezettségben visszanyúlnak egymáshoz. S ebben a tagolt egységben Istenhez. Tamás ezen elv alapján mondja ki azt a tételt – hogy bár a világmindenséget Isten saját dicsőségére teremtette, mégis ennek a – világnak irányultsága az emberre összpontosíttatott. Azaz a világnak antropocentrikus gravitációja van.
S ez a világközpontúság biztosítja az ember „világfelettiségét”, amely nemcsak lehetőséget, hanem kötelességet ró rá a bolygórendszer birtokbavételére.
Irodalom
S. Jáki OSB: „Thomas and the Universe” in: The Thomist 53 (1989), 545-572.
Jáki Szaniszló: Van-e élet más égitesteken? I-II. in: Katolikus Szemle, 10 (1958) 169-76, 17 (1965) 362-66.
Jáki Szaniszló: Isten és a kozmológusok. Bp., 1992, 198-99.
J. Ladriére: „Le principe anthropique. L'homme comme étre cosmique” in: Cahiers de l'École des sciences ph. et sel. 2 (1987): 7-31.
J. Ladriére: „La finalité” Revue d'Éthique et de théol. Morale. No. 205. (1998) 11-47.
N. D. Papagiannis: Lehetséges, hogy galaxisunkban csak a földön van fejlett technológiai civilizáció? in: Fizikai Szemle 1978/6, 210-217.
Rászlai Tibor (1949) tanár, kutató, eszmetörténész. A Aquinói Szent Tamás Társaság moderátora.
Minden hozzáférhető bizonyíték szerint az élet természetes sajátsága a terjeszkedőképessége – az összes kitölthető teret igyekszik egyenletesen elfoglalni. Az ember nem elégedett meg azzal, hogy a lehető leghamarabb meghódította a Föld minden pontját, következő lépésként megpróbálta: hogyan alkalmazkodhat a számára nem megfelelő életkörülményekhez (hogyan merülhet le a tengerekbe, vagy repülhet a levegőben). Végül, napjainkra már a világűr-környezetben való túlélés lehetőségét kutatja… Jogosnak tűnik az a feltételezés, hogy az első, kezdeti lépések után – ahol ma még tartunk – minden technológiai társadalom célbaveszi a csillagrendszert, és azon fáradozik: csillagközi utazásra kéne indulni. Így ha az általánosan elfogadott formula Sagan-Drake szerint számított számú fejlett technológiai civilizációk valóban léteznek, akkor galaxisunknak tömve kell lennie fejlett civilizációk kolóniáival…
Ha a sokat emlegetett egyenletünk szerint 108-109 számú galaktikus civilizáció valóban létrejött, akkor ezek közül néhánynak minden bizonnyal fel kellett keresnie a mi naprendszerünket is. Talán már évmilliókkal ezelőtt. Mindez megfordítva: ha nincsenek a Földön kívüli civilizációnak képviselői naprendszerünkben, akkor alapos okunk van feltételezni: galaxisunkban sehol másutt sincsenek.
Lehetséges-é, hogy naprendszerünkben tényleg éljenek földönkívüli lények? Az univerzumban lévő (?) intelligens lényekkel kapcsolatban a világ felette szkeptikus. Ugyanis a róluk szóló beszámolók hibás megfigyelésekre alapozódnak. Megtalálhatók az obszervátorok társaságában a becsületesen tévedők ugyanúgy, mint a szándékosan csalók (hallucinációkból szórakoztató iparágat művelők). Az átlagember kozmikus elvárásainak és más csillagbeli lényekkel való kapcsolatteremtésre irányuló tudatalatti vágyának tudható be a von Däniken-karakterű szerzők műveinek világraszóló sikere.
A kutatók többsége – bár általában minden új iránt nyitottnak tartja magát – ily kérdésekben Sklovszkij elvéhez tartja magát, mely szerint „minden megfigyelt jelenség természeti eredetű, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.” Mivel pedig nem rendelkezünk elegendő szignifikáns bizonyítékkal az ellenkezőjére, jelenleg azt kell hinnünk, hogy a mi technológiai civilizációnk az egyetlen az egész Naprendszerünkben.
A ma rendelkezésünkre álló közvetlen bizonyítékok alapján azt kell feltételeznünk, hogy Naprendszerünkben a miénk az egyetlen fejlett civilizáció. Amint erre McCrea (1972), Hart (1975), Jones (1976, 1988), Dyson (1976), Sklovszkij (1983), … rámutatott. Ez a tényszerű igazság viszont hatalmas kozmikus felelősséget kíván meg tőlünk.
Legyen az bármennyire is meglepő, a fenti kérdésben nincs illetékesebb a magas középkorban élt Aquinói Szent Tamásnál. Annál a Szent Tamásnál, aki az UFO-kérdéssel nem is találkozhatott. Ám bölcseleti és teológiai embertana részletesen foglalkozik az ember és ember közötti, valamint az ember és a természet közti vonatkozásokkal. Tamás emberről szóló tanítása áttörte a középkori fizikai világkép kereteit, s mint teológus – a modern természettudományos ismeretek nélkül is – megsejthette az ember világközpontúságának tényét. A teológus Tamás igazságainak forrása az isteni kinyilatkoztatás: a Szentírás és a Szenthagyomány. Az ember világközpontúságára elsősorban a szent könyvekben kinyilvánított isteni tanításból következtet. Igazságait aztán a természetes ész okfejtéseivel is megvilágítja és megerősíti.
Az isteni kinyilatkoztatás középpontjában Krisztus áll. Ez a tény két alapvető igazságot foglal magában: a Második Isteni Személy emberré levését, és az egész emberiség Krisztus művében történt megváltását. Az embernek – de egyúttal az emberi civilizációnak is – minden más teremtmény felett az isteni megtestesülés egyedülálló felsőbbséget ad. Isten a teremtményi középponttal: a testből és szellemből álló emberrel lépett személyi egységbe. Ezzel az embert és vele egész világát a bűn rabságából visszavezeti Isten rendjébe. Krisztus mint Megváltó nemcsak az eredeti kegyelmi rendet állította vissza – amely szerint az egész emberiség Isten közvetlen birtoklására rendeltetett –, hanem mint Istenember egyúttal új – emberközpontú – kegyelmi rendet is alapított. A kinyilatkoztatásban nem találunk semmit arra vonatkozólag, hogy más bolygókon, galaxisokban van-é élet. Ugyanakkor a teológiai okfejtés sem tartja lehetetlennek, hogy másutt is létezzenek élőlények, de akkor azoknak is testből és szellemből álló kompozitumoknak, azaz emberszerűeknek kell lenniük. Az emberszerűség alacsonyabb rendű életre utal. Ám mivel az emberiség az első emberben: Ádámban egyetlen egy valami, amely a kegyelmi rendbe és a bűn után a megváltás révén az Istenember egységébe emeltetett, embert – Aquinói Szent Tamás szerint – csak a Földön találunk. E teológiai igazságoktól vezéreltetve, Tamás észérvekkel jogosan következtet arra, hogy az egész természet – mint ilyen – a theológiailag már igazolt ember-középponthoz van rendelve. Különben ezt az ész-következtetést kiegészíti kora természetszemléletéből eredő meglátásokkal is. Ezek:
1. csak egyetlen világrend létezik /(ST I. 47. 3,1.)
2. az emberlakta Föld a világmindenség középpontja (Opuscula 22. ad mag. ord. 16.)
3. minden kozmikus és biotikus mozgás a Föld körül és a Földön az emberért van (ScG 4,97; Opuscula 22,36)
Ma erre a három természetszemléleti elemre – átértékelt értelemben – hivatkozni a modern természettudományok aspektusában talán nem is hangzik oly idegenül. Ma ugyanis azt valljuk, hogy bolygórendszerünk különleges helyzettel rendelkezik a világmindenségben. Földünk sajátos helyzete a bolygón belül, s végül a fejlődéstörténet, az ember egyedülállóságát bizonyítja az élőlények között.
Ebből az érvelésből szerkeszti meg Tamás a keresztény emberképet. Először igénybeveszi a görög bölcseleti tanítást, a pythagoreusit: t. i. az ember az egész teremtett világ kicsinyített mása: „mikrokozmosz”. Ezt továbbépíti s a kinyilatkoztatás igazságai alapján: egyszerűen világközpontúságot tulajdonít az embernek. Aki a „természet közepe”, mert mint testi-szellemi lény összekötő az anyagi és a szellemi világ között. S mint értelemmel és akarattal rendelkező cselekvő valóság egyúttal összefoglalója, egységbeteremtője a Kozmosznak. Az emberi értelem megismerő képessége és akaratának törekvés és megvalósítás-potenciálja a végtelenbe nyúlik. Az ember a „quodammodo omnia” – ra irányul. Mindent képes a maga céljaira formálni. Az egész világmindenséget képes fejlődése során magába fogadni. Ez az átfogó szellemi és lelki dinamika az emberből egyedülálló kozmikus lényt csinál: az ember értelme és akarata birtokában világközpontúságra rendeltetett.
Elrendeltség – fennálló és megismerhető – rend nélkül nem lehetséges. Annak csak akkor van értelme, ha végső elrendező célgondolat hatja át. Tamás nem lenne az, aki – ha nem kutatná a kinyilatkoztatás és a természetes ész eszközeivel a rend mibenvalóságát, értelmét, célját. A teológus gondolkodásában csak Isten létezésének tényéből indulhat el. S Tamás Isten valóságának tényéből minden teremtett lényre vonatkozó következményt – elméleti és gyakorlati aspektusból egyaránt – végiggondol. Ha Isten létezik, akkor csak egy rend lehetséges. S ez mindennek Istenhez rendeltsége: minden Istentől és Istenért van. Még mélyebbre megy. Megvizsgálja ennek az Istenre irányuló, „theocentrikus” rendnek a szerkezetét is. Ha a rend a célgondolat alapján elrendezett sokaságot tételez fel, akkor ebben a sokaságban, mint egységben, tagoltság is szükséges. Azaz a világmindenség létezői egymás közötti elrendezettségben visszanyúlnak egymáshoz. S ebben a tagolt egységben Istenhez. Tamás ezen elv alapján mondja ki azt a tételt – hogy bár a világmindenséget Isten saját dicsőségére teremtette, mégis ennek a – világnak irányultsága az emberre összpontosíttatott. Azaz a világnak antropocentrikus gravitációja van.
S ez a világközpontúság biztosítja az ember „világfelettiségét”, amely nemcsak lehetőséget, hanem kötelességet ró rá a bolygórendszer birtokbavételére.
S. Jáki OSB: „Thomas and the Universe” in: The Thomist 53 (1989), 545-572.
Jáki Szaniszló: Van-e élet más égitesteken? I-II. in: Katolikus Szemle, 10 (1958) 169-76, 17 (1965) 362-66.
Jáki Szaniszló: Isten és a kozmológusok. Bp., 1992, 198-99.
J. Ladriére: „Le principe anthropique. L'homme comme étre cosmique” in: Cahiers de l'École des sciences ph. et sel. 2 (1987): 7-31.
J. Ladriére: „La finalité” Revue d'Éthique et de théol. Morale. No. 205. (1998) 11-47.
N. D. Papagiannis: Lehetséges, hogy galaxisunkban csak a földön van fejlett technológiai civilizáció? in: Fizikai Szemle 1978/6, 210-217.
Rászlai Tibor (1949) tanár, kutató, eszmetörténész. A Aquinói Szent Tamás Társaság moderátora.
