Haza és felelősség

1. A haza

Még akárcsak másfél évtizeddel ezelőtt sem lehetett erről a témáról őszintén beszélni. A proletár internacionalizmus szellemisége teljesen ki akarta szorítani az emberek gondolkodásából ezt a fogalmat. Nem volt ildomos róla beszélni, mert az illető azonnal reakciósnak, a szocialista tábor ellenségének bizonyult. Ma egy másik eszmevilág küzd nyíltan vagy burkoltan a haza fogalma ellen. Ez a globalizált világ eszméje. De nekünk magyaroknak 2004. december 5. óta egy másik súlyos teher is fájóvá teszi a haza gondolatát. Az anyaország lakói megtagadták az önhibájukon országhatáron kívül rekedt testvéreiktől a hazához tartozás érzésének jogát. Igazzá vált a közmondás: Gyáva népnek nincs hazája. Hiszen e népszavazás csúfos eredménye miatt az országhatáron belül élők sem élhetnek lelkiismeret-furdalás nélkül. Milyen haza az, ahol nem érezhetik otthon magukat azok, akik ehhez a nyelvhez, ehhez a kultúrához, ehhez a történelemhez tartozónak születtek. Más szomszédos országoknál ezt a kérdést sokkal egyszerűbben oldották meg: egyetlen parlamenti döntéssel minden, az országhatáron túl élő nemzettársuk számára megadták az állampolgárságot.

De a haza nem csupán tudat vagy jog kérdése, hanem érzelmi kötődés is. Magyar irodalmunk, képzőművészetünk, zenénk számtalan csodálatos alkotását a haza iránti szeretet ihlette. Elég csak Erkel Ferenc Bánk bánját felidézni: Hazám, hazám, te mindenem! Tudom, hogy életem neked köszönhetem. Milyen magasztos érzelmek támadnak bennünk csupán ezen szavak, ezen zenei akkordok hallatán!

A haza a szülőföldnél is több. Nem csupán az a hely, ahol a világra jöttünk. Radnóti Miklós így vall erről: Nekem szülőhazám itt e lángokkal ölelt kis ország. Szülőföldje láttán felelevenednek előtte az emberek, az ott szerzett, s máig el nem felejtett élmények. A szülőföld az élő emberrel válik hazává. A haza meghatározza gondolkodásunkat, érzéseinket, kultúránkat. Egy évtizedekig külföldön élt idős pap mesélte, hogy bármennyire szerették abban az országban az egyházközsége tagjai, mégis idegennek érezte magát közöttük. Ugyanis, ha idézett egy magyar verset, egy szép magyar prózai szöveget, nem látta a szemükben azt az érzést, azt az örömöt, amit neki jelentettek azok a szavak. Valószínűleg ezt akarta szavakba önteni József Attila is, amikor ezt írta: a nemzet közös ihlet.

A haza minden fia számára nyelvi kultúrát is jelent. Egy olyan nyelvet, amelyen legszabatosabban tudja kifejezni gondolatait, érzéseit, örömét és keserűségét egyaránt. Még olyan emberek esetében is igaz, akik más nyelveket is kiválóan ismertek és beszéltek. Ez a nyelv nekem a teljes értékű életet jelentette, mert csak ezen a nyelven tudom elmondani, amit mondani akarok. (És csak ezen a nyelven tudom elhallgatni, amiről hallgatni akarok.) Mert csak akkor és addig vagyok „én,” amíg magyarul tudom megfogalmazni, amit gondolok. Például 1974. február 10-én éjjel a felismerést, hogy számomra nincs más „haza,” csak a magyar nyelv (Márai Sándor: Föld, föld!).

De a haza nemcsak egy hely, gondolat, érzelem, nyelv és kultúra, hanem lelkiség is. Minden népnek, minden hazának jól megkülönböztethető lelkisége is van, amely sajátosan jellemzi többé vagy kevésbé annak a hazának minden tagját. Ez a lelkiség nagy mértékben összefügg a vallással, a természetfeletti érzékenységgel. Ez egy lelki emelkedettség, amely a szívben és a lélekben lakozik. Ezt a lelkesültséget öntötte versbe Illyés Gyula: Jöhet idő, hogy emlékezni / bátrabb dolog lesz, mint tervezni – /bátrabb új hont a múlt időkben / fürkészni, mint a jövőben – ? / Mi gondom! – áll az én hazám már, / védőbben minden magasságnál (Haza a magasban).

Bár a szentek a krisztusi egyetemes tanítást élték meg saját életükben, mégis észrevehető mindnyájuk életében, lelkiségében a nemzeti sajátosság stílusjegye, amely a kegyelem sokféleségének kifejezésére adott lehetőséget. Ebben is megcsodálhatjuk Isten teremtői gazdagságának csodáját. Bellon Gellért püspök úr meggyőző erővel fejti ki, hogy Árpád-házi Szent Margitot hite és magyarsága tette szentté. Az emigrációba kényszerült honfitársainknak gyakran az otthon ízét adta a keresztény hit magyar kifejezése. Sokak számára a haza egy kis darabját jelentette az a lelkiség, amely a hitük nemzeti nyelven való megvallásában, az Egyházhoz való ragaszkodásban jutott kifejezésre.

Mivel a haza ilyen mélyen benne gyökerezik személyiségünk egészében, teljesen igaz a megállapítás: az ember házat tud cserélni, de hazát nem. Tompa Mihály költő vall erről Amerikába távozott költőbarátjának: Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:/Szívet cseréljen az, aki hazát cserél! (Levél egy kibujdosott barátom után).

2. A haza a hívő ember életében

A keresztény ember egyszerre két haza polgára: a földié és a mennyeié. Mindkettő meghatározóan fontos, mert mindkettő kihívást jelent számára. A földi lét hitünk tanítása szerint csak átmeneti, de ebben a világban is otthonosan akarunk élni, ha nem is kötődünk hozzá elszakíthatatlanul. A hívő ember feladata, hogy e földi világ lehetőségei között is Isten országát építse. Az egyik apokrif evangéliumban olvashatjuk: Ez az élet egy híd, ne építsd rá a házad! Vagy ahogy a Zsidókhoz írt levél fogalmaz: Nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük (13,14). Jézus is ebben az értelemben beszélt a tanítványairól és önmagáról: Nem e világból való ők, amint én sem vagyok ebből a világból (Jn 17,16). Mindezek ellenére szükségét érezzük a földi hazának is. Osztjuk Tamási Áron véleményét: Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne. Minél hosszabb ideig él valaki távol a hazájától, annál inkább érzi annak hiányát. Valahol otthon kell lennünk a világban, hiszen a hazátlanság, a gyökértelenség kétségbe ejtő állapot.

Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy a hazátlanság és az otthonosság feszültsége a keresztény hit sajátossága. A III. században íródott Dognétoszhoz írt levél alábbi részlete jól megfogalmazza a keresztény lelkiség ezen feszültségét: Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Élete vége felé Kosztolányi Dezső is szemléletesen, igaz nagy bűntudattal fogalmazza meg életérzését: Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben (Boldog szomorú dal).

Az üdvtörténet kezdetétől jelen van a fent említett feszültség, hogy ti. Isten akaratának teljesítéséért az embernek le kell mondania a földi hazához való ragaszkodásról. Ábrahámnak el kell hagynia hazáját, rokonságát és a szülői házat. A választott nép számára alapélmény az exodus, az ígéret földjére való eljutás vágya. Az ígéret földje számukra már az üdvösség előképe. Az új haza ajándék, amely elnyerése feltételekhez van kötve, s amelyet el is lehet játszani.

Jézus az őt követni vágyóktól azt kérte, hogy hagyják el otthonukat. Önmagáról pedig egyenesen azt mondja, hogy az Emberfiának nincs hová lehajtania fejét (Lk 9,58). Isten országát a földbe rejtett kincshez hasonlítja, amiért az ember eladja mindenét, csakhogy megszerezhesse (vö.: Mt 13,44). Péter apostol kifejezetten idegeneknek és vendégeknek nevezte a Krisztus-követőket (vö.: 1Pét 1,1). Pál apostol mintegy intésként írja a más egyházközségeknél tehetősebb filippieknek: A mi hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is: az Úr Jézus Krisztust (3,20).

3. A felelősség

Általános értelemben a felelősség az ember számára jogi és lelkiismereti kötelességként jelenik meg. Egyfajta számadási kötelezettség Isten, önmagunk és embertársaink előtt. Az nyilvánvaló, hogy felelőssége csak akkor van az embernek, ha szabadon cselekszik. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor a kényszer hatása alatt sem szabad bizonyos cselekedeteket végbe vinni. Ilyenkor még az élet feláldozása árán is ellent kell mondani, mert a felelősség ezt kívánja. Ilyen lehet pl. egy másik emberi élet kioltására való kényszerítés. Az ember felelősségének sajátossága, hogy kiterjed a tevékenysége maradandó, előre nem látható következményeire is. Ez az ember nagykorúságának és bölcsességének a jele. Arról van ugyanis szó, hogy tud következtetni és számol is cselekedetei várható következményeivel.

A felelősség legszembetűnőbb módon a társas kapcsolatokban jelenik meg. Ugyanis minden cselekedetünk közösségi vonatkozású, vagyis a közösség számon kéri tőlünk cselekedeteinket és azok következményeit. A közösség joggal várja el, hogy az egyén felelősséget vállaljon saját cselekedeteiért, hiszen az egyes ember cselekedete az egész közösség cselekvésének része, mert az egész közösségre kiható következményei vannak.

Minden ember bensőjében van egy fórum, ahol az ember szembesül gondolatainak, szavainak, érzéseinek, cselekedeteinek és mulasztásainak következményeivel. Ez vagy megerősíti a jóban, vagy vádolja a bekövetkezett rossz miatt. Ez a lelkiismeret. Ez elől senki nem menekülhet. Igaz ez a lelkiismeret alakítható jó és rossz irányba egyaránt. Viszont hordoz egy olyan alapismeretet a jóról, amely a rossz irányba való elhajlás esetén sem törölhető ki teljesen. Ez a felelősség több, mint pusztán jogi számonkérhetőség. Elfogadhatatlan tehát az az érvelés, hogy valakinek a tettei lehet, hogy nem erkölcsösek, de törvényesek.

Ahogy az ember gondolkodásának és cselekedeteinek távlatai messzebbre irányulnak, úgy egyre inkább tágul felelőssége is. Nemcsak önmagunkért, az embertársunkért, a szűkebb vagy tágabb értelemben vett társadalomért, hanem az egész teremtett világ rendjéért felelősséggel tartozunk.

De az ember nem utolsó sorban a teremtő Isten előtt hordoz felelősséget. Ez a felelősség nem csupán egy anonim számadási kötelezettség, hanem egészen személyes viszony kifejeződése. Úgy miként a Teremtés könyvében hallhatjuk: hol vagy Ádám, vagy mit tettél Káin? Végső soron a minden előző relációnkban megjelenő felelősségünknek ez az alapja. Mert felelősek vagyunk a ránk bízott teremtett világért, és igenis őrzője vagyunk embertársainknak.

4. Felelősség a hazáért

A hazáért való felelősség megjelenésének első szintje, mint adott társadalmi közösség egyik tagjának felelőssége jelenik meg. Szabadságunk és a közösségben betöltött feladatunk mértéke szerint vállalnunk kell ezt a kötelezettséget. Igaz, időnként még a szabadságért is meg kell küzdeni, de mégis a társadalom, a közösség életének irányításába való beleszólás maximalizálására kell törekedni. Ez a demokrácia természetéből következik. Egyenlő jogok egyenlő felelősséget rónak az emberre. Ebben a vonatkozásban viszont az egyénnek világos értékhierarchiával kell rendelkeznie. Úgy, ahogy az apostolok válaszolnak a zsidó főpapoknak: Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek (ApCsel 5,29).

A hazáért való felelősség a keresztény ember számára sajátos kötelezettséget is hordoz. Ezt nevezhetjük a második szintnek. A hívő ember a konkrét társadalmon belül is Isten országát építi. Ez sokszor rendkívül nagy megpróbáltatás elé állítja, de nem menekülhet mégsem e felelősség elől. A gondviselés ugyanis nem véletlenül állította arra a helyre. Lehet, hogy néha könnyebb vagy kényelmesebb lenne az élete, de az üdvösség szolgálatának ez a része jutott neki, ebben kell Isten szándéka szerint helytállni. Bár még másfél évtizeddel ezelőtt is a hívő embert kizárták a társadalom közvetlen irányításának lehetőségéből, ma annál nagyobb buzgalommal kell vállalnia minden keresztény embernek. Ha lehet, vagy kell, akár a pártpolitikai érdekérvényesítés szintjén is. Az a keresztény, aki elhanyagolja földi feladatait, valójában embertársaival, sőt éppen az Istennel szemben fennálló kötelességeit hanyagolja el, és így örök üdvösségét veszélyezteti (GS 43).

Amikor az egyén és a haza vonatkozásában vizsgáljuk a felelősség kérdését, nemcsak az egyén haza iránti felelősségéről kell szólnunk, hiszen ez feltételezi a haza gyermeke iránti felelősséget. Vagyis a haza megvédi tagjait a jogtalanságoktól és segíti boldogulását. Az mindig a büntetés egyik formája, ha a közösség, mint a család, az iskola, a barátok, a lakóhely, a társadalom vagy a haza nem vállalja a közösséget, a felelősséget egyik tagjával. Ilyen értelemben felfoghatatlanul kétségbeejtő a 2004. december 5-i népszavazás „eredménye.”

Napjainkban sokakban felmerül az aggódó kérdés, hogy az Európai Unióban van-e még értelme a hazában való gondolkodásnak. Feltétlenül. Hiszen az egymással szembeni viszálykodást fel kell váltania a minél szélesebb körű összefogásnak. Az EU ezt hivatott szolgálni. Ezt csak úgy tudja elérni, ha megerősíti Európa népeinek önbizalmát, és a kultúrák sokféleségének elismerésével szorgalmazza ezek kölcsönös tiszteletét. Ki kell zárni minden hegemonista törekvést, és meg kell teremteni a kölcsönös bizalmat. Az Egyház már bizonyította, hogy képes közösségbe vonni és közös cselekvésre bírni a különböző népeket. Robert Schuman mondta egyszer: El kell ismernünk az Egyház hatalmas tekintélyét, amelyet igen sok állampolgár önként elfogad, és tanításának magas fokú értékét, amelyre mindmáig egyetlen gondolatrendszer sem tudott szert tenni.

5. A haza összefogásból születik és marad fenn

Az összefogás vágya nem ismeretlen a magyar lélek számára. Ady Endre nemcsak kortársai vágyát vetette papírra, amikor feltette a sorsdöntő kérdést: Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok? (Magyar jakobinus dala). A vágy mélyen ott él a lelkekben már évszázadok óta, de az emberi bűnök következtében ez mindmáig nem valósulhatott meg. Most e nagy vágy beteljesülésének lehet egyik mozgató ereje a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia felhívása, hogy 2006. legyen a magyar nemzet lelki megújulásának az éve. A bűneinktől való megtisztulás, a hitben és reményben való növekedés, az önbecsülésben való megerősödés segíthet bennünket az összefogásban Európa többi népeivel.

Hazádnak rendületlenül

Légy híve, oh magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze;

Itt élned, halnod kell.

Dr. Veres András (1959) 1986-ban szentelték pappá. 1996-tól a római Pápai Magyar Intézet rektora. II. János Pál pápa 2000-ben szentelte püspökké. 1998 júniusától a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára.