Tanulmányom címe talán azt a látszatot kelti, hogy a minden dogmatikus álláspont megkérdőjelezéséről ismert relativizmust úgy kívánom itt bemutatni, mint ami maga is dogmatikus álláspontot képvisel, s ezért kifejezett céljának éppen ellentmond. Ez a célkitűzés persze könnyen megvalósítható volna; mivel azonban a relativizmusban rejlő önellentmondás fölmutatása még nem kínál valódi alternatívát a relativizmussal szemben, e kritika végül is elégtelennek bizonyulna, s kiúttalansága folytán oda vezetne, hogy a csalódott gondolkodás hamar visszamenekülne a relativizmushoz, a benne föllelt ellentmondást pedig puszta logikai mesterfogásként utasítaná el.

Mit jelent tehát az, hogy a relativizmust ,,dogmatizmusként,, kívánom jellemezni? Mielőtt ezt a kérdést megválaszolnám, röviden meg kell határoznom azt, mit értek relativizmuson, s mi a dogmatizmusnak az a kétféle értelme, ami e szövegben előfordul majd.

A relativizmusról először is azt kell megjegyezni, hogy (eltérően például a pragmatizmustól) nem egy filozófiai irányzatot, hanem inkább a gondolkodás olyan átfogóbb beállítódását jelenti, amely többféle filozófiai áramlatban, sőt, a filozófiailag iskolázatlan tudatban is jelen lehet. Ennek megfelelően e gondolkodásmód rendkívül erőteljes megnyilvánulásait fedezhetjük föl a Szókratész idején élt szofistáknál, a hellénizmus szkeptikus bölcseinél vagy az újkori felvilágosodás képviselőinél. Aligha volt azonban olyan korszak, amelyben a relativista tendencia oly mindent magával sodró erővel tört elő, mint a 20. század és napjaink gondolkodásában (jellemző, hogy maga a szó is a századfordulón terjedt el). A relativizmus manapság nemcsak a tudományban és a filozófiában,¹ de a művészetben, a közéletben és a magánéletben is egy olyan opinio communist jelent, amihez nem csatlakozni annyit tesz, mint magunkat száműzötté és kitaszítottá tenni.

A relativizmus lényege abban az állításban fejezhető ki a legegyszerűbben, hogy nincsenek sem feltétlenül igaz ismeretek, sem feltétlenül, azaz általánosan érvényes erkölcsi normák. A relativizmus e nézetét azzal kívánja megokolni, hogy rámutat: a megismerő mindenkor korlátozott álláspontból tekint a valóságra, s ennek megfelelő az a kép is, amit a valóságról magának kialakít. A relativizmus variánsai abból jönnek létre, hogy épp mit tekintenek a megismerés meghatározó korlátjának: a nyelvet, az emberi természetet, a szűk empirikus bázist, a történelmi kort, a megismerő személyiségét stb. A relativista érvelés szerkezete ezért az lesz, hogy föltárja a feltétlen érvényességre igényt tartó állítások függőségét az említett korlátok valamelyikétől (például a megismerő kultúrájának jellegzetességeitől), s ezáltal kihúzza a talajt a feltétlen érvényesség igénye alól. Röviden és ontológiai értelemben tehát a relativizmus a megismerő személy radikális korlátozottságát és ezzel a feltétlentől való elválasztottságát állítja. (A relativizmusnak ezért - ebben az értelemben is - tagadnia kell az emberi személy halhatatlanságát.)

A dogmatizmus fogalma a relativizmusénál jóval meghatározatlanabb: különösen a klasszikus német filozófiával kapcsolatban kell megállapítanunk, hogy e fogalom jelentése szerzőről szerzőre haladván változik. E sokféleségtől eltekintve mi kétféleképp beszélünk majd dogmatizmusról: a szó mindennapos, illetve hegeli értelmében.

Közönségesen akkor beszélünk dogmatizmusról, ha egy alapvető kérdésekről nyilatkozó álláspont elhanyagolja vagy szükségtelennek tekinti azt, hogy nézetét racionálisan megokolja. Ennek az argumentációs hiányosságnak különösen éles esetét láthatjuk akkor, ha az álláspont mögött álló érvelés azért ,,hiányos,,, mert benső ellentmondásokat tartalmaz.

A dogmatizmus e közönséges fogalma Hegel filozófiájában pontosabb jelentést vett föl. Hegelnél a dogmatizmus annak az ,,egyoldalú gondolkodásnak,, felel meg, amely képtelen arra, hogy a tárgyához tartozó ellentétes meghatározásokat (például az egységet és a sokaságot) egyszerre ragadja meg, ezért igyekszik csak az egyik tagot (példánk szerint: vagy az egységet, vagy a sokaságot) érvényre juttatni, a másikat pedig kikapcsolni. Az efféle dogmatizmus Hegelnél nagyjából ugyanaz, mint amit ő ,,értelmi gondolkodásnak,, nevez, s ami szerinte főképp a ,,régebbi metafizikát,, jellemezte.²

A dogmatikus gondolkodás e vázlatos meghatározásához érdemes azt is hozzáfűzni, amit Hegel a filozófiai cáfolás lényegéről tanított: a filozófia világában nincsenek egészen téves, merőben vélekedés-karakterű nézetek.³ Egy filozófiai nézet hibás volta inkább abban áll, hogy tárgyának - az Egésznek - csak egyik oldalát ragadja meg, a többiről pedig megfeledkezik. Ebből következik, hogy a filozófiai cáfolás első lépése a kizárt oldalak fölfedése a dogmatikus egyoldalúságba húzódott tudat számára. Ez a fölfedés pedig arra kényszeríti a dogmatizmust, hogy egyoldalúságát föladva egy olyan átfogóbb nézetet tegyen magáévá, amelyben korábbi álláspontja már csak ,,lefokozott mozzanatként,, van jelen.⁴

A cáfolásnak ezt a módját a cáfolt nézet megszüntetve megőrzésének  lehet nevezni. Egyedül ez lesz alkalmas arra, hogy a relativizmusnak ne csak elégtelenségét, de részleges helyességét is belássuk, s így azzal szemben valódi alternatívát kínáljunk.

Ezzel eljutottunk odáig, hogy megadtuk a relativizmus fogalmának értelmét, valamint a dogmatizmusnak azt a két fogalmát, amelyek közül az elsőt (a ,,közönségeset,,) röviden megalapozatlanságnak, míg a másodikat (a hegelit) egyoldalúságnak fogom nevezni. A kifejtés további menete pedig az lesz, hogy a relativizmust előbb az első, majd a második értelemben is dogmatizmusként fogom jellemezni. Mielőtt azonban erre rátérnék, röviden megemlékezem néhány olyan okról, amely a relativizmus létrejöttéhez vezethet. 

Az előző fejtegetésekből már kiderült, hogy a relativizmust - végső soron - csak azért fogom tévesnek nevezni, mert végső és abszolút álláspontként kíván föllépni (s mivel nem tud arról az Egészről, ahonnan kiszakadt). Mivel tehát a relativizmus egy részlegesen helyes, ám részlegességében föl nem ismert s így túlbecsült belátást tartalmaz, létrejöttének okaival sem bánhatunk úgy, mint kárhoztatásra méltó és mindenestül hazug káprázatokkal.

Az első olyan jelenség, amely a relativizmus felé vihet minket, a nézetek sokféleségének megtapasztalása. Akár a filozófiák sokféleségével, akár az eltérő kultúrák egymástól erősen elütő szokásaival és hiedelmeivel találkozunk, előbb-utóbb oda lyukadhatunk ki, hogy képtelenek leszünk rangsorba állítani őket, ezért mindegyiket meghagyjuk jogaiban, de egyiknek sem adjuk az ,,igaz,, vagy ,,helyes,, címet. Ilyen értelemben a szofisták mögött a görög ,,gyarmatosítás,,, a szkeptikusok mögött a hellénizmus kulturális keveredése, az újkori relativizmus mögött a felfedezések kora, a jelenkori relativizmus mögött pedig a globalizáció áll.

Másodszor relativizmushoz vezet az empirista gondolkodás is. Ez egyfelől azért van így, mert az empirizmus nem ismeri az emberi észnek eleve mértéket adó abszolút elvek birodalmát, másfelől és ezzel összefüggésben pedig azért, mert ezen elveket nem ismervén a megismerést egészen az érzéki tapasztalatra bízza. Az érzéki világ azonban kimeríthetetlensége, változékonysága és megközelíthetőségének eltérő fokozatai miatt az elméletek gyors cserélődésére és nagyfokú valószínűtlenségére kárhoztat minket, ami ismét a relativista ,,megoldásnak,, nyit utat.

Harmadszor a determinista álláspont is a relativizmus irányába hat. Ha ugyanis a megismerő személyt a maga szűkebb vagy tágasabb környezetével oksági viszonyba állítjuk, könnyen arra jutunk majd, hogy e környezet mint ok egyértelműen meghatározza a megismerő nézőpontját, amely így nem lesz több, mint ennek az oknak (vagy okoknak) az okozata.

A negyedik és utolsó olyan (itt elemzett) faktor, amely a relativizmus malmára hajtja a vizet, az individualizmus. A föntebb említett történelmi korszakok mindegyikében kimutatható volna a személy nagyfokú önállósulása és kiszakadása abból az általános rendből, amelynek korábban alárendelt része volt. Ha azonban a személy semmit sem kíván önmaga fölött tudni és semminek sem óhajt alárendelődni, akkor ellenszenvvel tekint majd minden olyan tanításra, amely a valóság egy feltétlenül igaz és ennélfogva mindenki fölé rendelt szerkezetére mutat rá. Az ilyen tanítások elhárítására pedig keresve sem találhatna alkalmasabb eszközt a relativizmusnál, amely - mint említettük - épp azon fáradozik, hogy az általános érvényességre számot tartó állítások általános érvényességét puszta látszatként utasítsa el.

Láttunk tehát néhány olyan okot, amely a relativizmus elfogadására indíthat minket. Egy álláspont fölvétele azonban ahhoz hasonlít, mint mikor valaki új otthonba költözik azt remélve, hogy ezután ott fog majd berendezkedni. Ilyenkor bizony célszerű megvizsgálni, vajon új otthonunk valóban lakható-e, vagy épp ellenkezőleg: a falak nedvesek, a gáz szivárog, a lámpák nem gyulladnak föl és hamarosan a tető is a fejünkre omlik.

  Most áttérünk arra, hogy miben áll a relativizmus dogmatikus karaktere az általunk megadott első értelemben - vagyis hogyan mutatható ki az, hogy a relativizmus kellő megalapozottság nélkül nyilvánít véleményt az ember végső kérdéseiről. E kritikát két lépésben fogalmazzuk meg: először a relativizmus azon érveit vonjuk kétségbe, amelyekkel magát igyekszik elfogadtatni, majd egy ehhez képest ,,külső,, (a dolog természete szerint azonban éppily immanens) kritikát érvényesítünk.

Kezdve a relativizmus saját érvelési stratégiájával, meg kell állapítanunk, hogy ez az érvelés (mivel e gondolkodáshoz nem illene önmaga ,,igaz,, voltának állítása) ,,pragmatikus,,, illetve hasznossági összefüggésekre épít. Az alapgondolat pedig röviden ez: ,,Ha a relativizmust választod, a nyitottság, a szerénység, a tolerancia és a szabadság álláspontját foglalod el. Ha azonban az ’abszolutistákat’ követed, egy előítéletes, felfuvalkodott és intoleráns nézet mellé szegődsz, amely az embereket megnyomorító diktatúrák szükségszerű szövetségese.,, Vagyis nem arról van szó, hogy a relativizmust ,,igaz,, volta miatt ajánlgatják (hisz ez azonnali önellentmondáshoz és összeomláshoz vezetne), hanem arról, hogy az emberi élet számára legkedvezőbb nézetet látják benne. De vajon valóban fönnáll-e egy szigorú összefüggés az imént jelzett erények és a relativizmus között?

Ami a relativizmusnak a különféle álláspontokkal kapcsolatos nyitottságát és toleranciáját illeti, három ellenvetést teszünk. Először is meg lehetne kérdezni, miféle nyitottság, miféle befogadó készség lehet egy olyan nézetben, amely mások gondolataira eleve azt a bélyeget üti, hogy azok sem igazak, sem rá nézve kötelező érvényűek nem lehetnek? Vajon nyitottság-e az, ha valakit úgy hallgatok meg, hogy közben ezt gondolom: ,,Nos, így látod te, de ez a te dolgod,,? Másodszor nem lehet belátni, hogyan is volna lehetséges a számomra valóban idegen nézetek megértése és befogadása akkor, ha a relativizmus helyes volna, s a nézetek saját meghatározottságától vagy feltételezettségétől az én meghatározottságom áthatolhatatlan fala választana el engem? Harmadszor pedig meg kell jegyezni, hogy a relativizmusnak intoleránsnak kell lennie (s tudjuk, hogy az is) minden olyan állásponttal szemben, amely magát nem puszta véleményként, hanem általános érvényű igazságként kívánja értelmezni.

Ahogyan azonban a relativizmus épp a döntő pontokon zárja ki a nyitottságot és a toleranciát, úgy az igazság megismerhetőségének fönntartása nagyon is összefér ezekkel az erényekkel. Hiszen az eltérő álláspontok és kultúrák itt épp azért közvetíthetőek egymás számára és vehetők komolyan, mert valamennyiüknek köze lehet ahhoz, ami túlnő a részlegesen és korlátolton, vagyis ami egyetemes és feltétlen. Az idegen nézetek felé csak akkor nyílhatok meg, ha nem zárom ki eleve azt, hogy ezek olyasmit tartalmaznak, ami rám is vonatkozhat és számomra is kötelező erejű lehet, illetve ha lehetséges számomra az a gondolat, hogy az ,,idegen,, nézet csak egy másik alakban fejezi ki azt, ami feltétlenül igaz és tiszteletben tartandó.

De lépjünk tovább, s kérdezzük meg, vajon a relativizmus valóban a szerénység gondolkodása-e? E kérdésre könnyen válaszolhatunk: tekintve ugyanis, hogy a relativizmus az emberi megismerés alapvető korlátozottságát s vele a megismerő személy radikális (vagy puszta) végességét fogadja el, ugyanúgy végső kérdésekről nyilatkozik, mint bármely más filozófia. Ha ehhez hozzávesszük a relativizmust valójában jellemző intoleranciát (és a hamarosan láthatóvá váló megalapozatlanságot) is, a szerénység jelmeze eltűnik, mint a mesebeli császár új ruhája. Sőt, e helyütt azt is meg kell jegyeznünk, hogy a filozófiának csak az érvek és az igazság tiszteletben tartásával (tehát épp azzal, amit a relativizmus lebecsül) kell szerénynek mutatkoznia, nem pedig azon a módon, hogy tulajdon feladatáról - a valóság egészének végső meghatározásáról - lemondva korlátoltabb kérdésfeltevések nyomába szegődik. Ez utóbbi szerénység ugyanis nem illene hozzá, s csak annyira lehetne erénye, mint egy tengeralattjáró parancsnokának a klausztrofóbia.

Végül vessünk egy pillantást a relativizmus vonzóvá tételének talán leggyakoribb módjára is, amely a 20. század második felének társadalomfilozófiai irodalmában újra meg újra fölbukkan. Eszerint azok, akik az abszolút igazság védelmében lépnek föl, egyúttal arra is készek, hogy ezt az igazságot másokra ráerőltessék és azt erőszakkal terjesszék. Így az abszolút igazság (mint azt már Nietzsche is mondta) ,,káros az élet számára,,, hirdetői pedig a diktatúrák szövetségesei. Jó példa erre az, ahogyan Karl Popper a fasizmus előfutárait látja Platónban és Hegelben. Velük szemben a relativistákat az egyéni szabadság védelmezőinek s a diktatúrák esküdt ellenségeinek szokás bemutatni.

Ennek az érvnek a naivitása egészen szembetűnő. Abból ugyanis, hogy valaki nem adja fel az igazság eszméjét, sem az nem következik, hogy kész annak erőszakos hirdetésére, sem az, hogy ezt az igazságot valamely korlátolt politikai ideológiában találja meg. Megfordítva pedig úgy is gondolkodhatnánk, hogy aki egyetlen elvet sem vesz túl komolyan, az álláspontját hasznossági alapon fogja váltogatni, ezért azonnal enged majd a hatalom fenyegetéseinek vagy csábításainak, s bőrét mentve annak szolgájává válik.

Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy a relativizmus éppúgy nem áll szükségszerű kapcsolatban a rá vonatkoztatott erényekkel, ahogyan az igazság elfogadásából sem következnek az említett szörnyűségek. Sőt, a dolgot közelebbről megvizsgálva inkább arra fogunk jutni, hogy minden épp fordítva függ össze, mint ahogyan azt a relativizmus hirdeti.

Ez utóbbi megállapítást drámai erővel igazolja az a világtörténelmi pillanat, ahol az abszolút igazság és a relativista gondolkodás legmagasabb szintű összeütközését figyelhetjük meg. János evangéliumából idézek: ,,Pilátus ismét kérdezte: Mégis király vagy-e hát? Jézus felelt: Ahogy mondod, király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. Pilátus ennyit mondott: Micsoda az igazság? Ezt mondván újra kiment a zsidókhoz,, (Jn 18,37–38).

Ez a jelenet és az abban szereplő két személy mindenki számára világossá teheti azt, mely erények illenek az egyik és melyek a másik dimenzióhoz. Mégis időzzünk el itt néhány pillanatig. Hegel a következőket mondja Pilátus szavairól: ,,’Mi az igazság?’ Ez előkelő beszéd, s annyit jelent: ’Ez a meghatározás, igazság, elintézett dolog, amellyel mi készek vagyunk. Mi tovább tartunk, mi tudjuk: az igazság megismeréséről már nem lehet szó. Mi túl vagyunk rajta.’ Aki ezt mondja, valóban túl van rajta.,,⁵

Hegel értelmezését az támasztja alá, hogy Pilátus nem várt választ a kérdésére, s nyomban hátat fordított Krisztusnak. Mint azonban már említettem, e két személy szemléletesen is föltárja azt, hogy a föntebb tárgyalt erények helyett mi illik valóban a relativista gondolkodáshoz: ez pedig nem más, mint a betű szerinti értelemben vett elvtelenség és az egzisztenciális döntésekre való képtelenség. Az egzisztenciális döntésben ugyanis jelen van a végérvényességnek és feltétlenségnek az a mozzanata, amit a relativista gondolkodás semmiképp sem vállalhat föl.⁶

Kimutattuk tehát, hogy a relativizmushoz nem egy külső mérce, hanem immanens kritika alapján a megalapozatlanság, azaz a dogmatizmus általunk megadott első értelme társul. Vagyis az a ,,hasznossági,, érvelés, amellyel a relativizmus híveket kíván szerezni, igen gondatlanul van fölépítve: a relativizmus álláspontjából ugyanis nemcsak hogy nem következnek az általa ,,lefoglalni,, kívánt erények, de nyíltan ellent is mondanak neki.⁷

A relativizmus ,,pragmatikus,, érvelése tehát lassan párává foszlik. Mint azonban már jeleztem, ezen túlmenő hiányosságok is kapcsolódnak e nézethez. A következőkben öt különféle (a lényeget tekintve azonban összetartozó) oldalról fogom kimutatni, hogy a relativizmus egy általa ugyan tudomásul nem vett, ám mégis végzetes és tőle el nem távolítható ellentmondást tartalmaz. Lényegileg minden esetben arról lesz szó, hogy a relativizmus épp ama feltétlen ,,jóvoltából,, lehetséges, amelyet ő teoretikusan tagad. Így kirajzolódik majd a relativizmusnak a feltétlenre vonatkozó azon ,,vaksága,,, amely ezt az egyébként tarthatatlan pozíciót egy időre mégis hihetővé teheti.

Az első és legismertebb utat már érintettem akkor, mikor a relativizmus állítólagos szerénységéről szóltam. Ezt kiegészítve most röviden arra utalok, hogy nyilvánvalóan tarthatatlan az a teória, amely minden emberi igazság viszonylagosságát abszolút igazságként állítja, s általános elméletként lép elő azzal, hogy semmiféle általános elmélet nem lehetséges⁸ Ezt a belátást úgy is megfogalmazhatnánk, hogy a relativizmus igaznak tartja azt, hogy az igazság megismerhetetlen, s minden korlátozottságot meghaladóan nyilvánítja ki azt, hogy végérvényesen korlátozottak vagyunk.

Mielőtt továbbhaladnánk a második érvhez, a lehető legtömörebben ki kell térnünk arra az itt látszólag fölvethető, valójában azonban igen átgondolatlan ellenvetésre, miszerint a relativizmus talán nem is állítja a megismerés viszonylagosságát és az ember radikális végességét, csak fölveti annak lehetőségét, hogy mindez ,,esetleg így is lehet,,. Erre a tapintatos megközelítésre azonban azt kell felelni, hogy ha ez így volna, akkor a relativizmus nem egy álláspont és ,,izmus,,, hanem csak egy olyan kutatási terv lehetne, amely az emberi megismerés határaira kérdez rá, ám egyelőre még nem valósult meg és nem hozott eredményt. Akkor azonban nem is kellene és nem is lehetne vele vitatkozni, csak arra kellene kérnünk, hogy a jövőben megszületendő eredményeit velünk is szíveskedjen majd megosztani.

Másodszor akkor is megpillanthatnánk a relativizmus ellentmondásos voltát, ha emlékezetünkbe idéznénk, hogy ez a nézet a feltétlen dimenzióját az emberi megismeréstől teljességgel elzártnak és e megismerés számára egészen megközelíthetetlennek tartja. Hiszen aki megmondja, hogy mi képezi a megismerés kikutathatatlan tartományát, az nemcsak hogy tud valamit e tartományról, de ahhoz a meghatározottságához vagy jellegéhez is hozzáfér, amire tekintettel e tartományt az ember számára túl nagy feladatnak tartja. Így beigazolódik az a hegeli megállapítás, miszerint a megismerés határainak tételezése azzal az ellentmondással jár, hogy általa e határokat máris átlépik. Igen hasonló ez ahhoz, amikor a nagymama hosszú mesébe kezd unokájának az óriások ama távoli országáról, ahol ,,még senki sem járt,,.

Harmadszor a relativizmus egy olyan buktatójára utalok, amely bár nem teoretikus ellentmondást tár föl, mégis olyan gyakorlati következményekre vonatkozik, amelyek (néhány ritka és kóros esettől eltekintve) senki számára sem vállalhatóak. Ha ugyanis a relativizmust az erkölcsi normákra alkalmazzák, azt kell majd mondani - és sokan ezt is mondják -, hogy egyik értékrend sem előrébb való a többinél, hisz mind csak egy korlátolt perspektíva, életmód vagy érdek kifejeződése. (Az az itt előhozható ellenvetés, hogy ezek esetleg mégis rangsorolhatóak egy ,,boldogsági kalkulus,, alapján, egyrészt nevetséges - mert oda vezet, hogy a legnépesebb csoport nézeteit kell elfogadni -, másrészt önellentmondást is tartalmaz, amennyiben feltételezi az itt döntőbíróul alkalmazott ,,többségi hasznosság,, értékrendjének univerzalitását.). Föltéve azonban azt, hogy a különféle cselekvési módok fölött nem áll semmilyen abszolút mérce, sem az otthonainkat feldúló bűnözőkről, sem az emberek életét megmentő hősökről nem állíthatnánk többet, mint hogy mindketten ,,kifejeznek egy sajátos perspektívát,, (vagy életfölfogást)⁹

Negyedszer újra a relativizmus teoretikus ellentmondását adom meg egy olyan formában, amely az eddigiektől kissé eltér. Most azt a kérdést vetjük föl, hogyan lehetünk egyáltalán képesek arra, hogy észrevegyük: sok esetben valóban csak egy korlátolt perspektíva áll a mögött, amit a világról gondolunk és mondunk? Ha mindenestől és alapvetően a viszonylagosság fogságában állnánk, föl sem ismerhetnénk a megismerés e fogyatékosságát. Ez ugyanis csak a feltétlenül igaz megismeréshez viszonyítva és annak karakterével összemérve tűnhet föl úgy, mint hiányosság és korlátozottság. E hozzámérés megléte és szükségszerűsége pedig ismét arra utal, hogy önellentmondás a megismerés merő korlátozottságát hirdetni akkor, ha e korlátozottság fölfedezése egy azt meghaladó dimenzió alapján történik.¹⁰

Itt azonban röviden ki kell térnünk két újabb ellenvetésre. Az első annak az aggodalomnak ad hangot, hogy ha igaz is a korlátozottságnak a fenti érvekben bemutatott meghaladása, vajon nem lehetséges-e az, hogy megismerésünk csak a feltétlenség ,,puszta formájához,, lendül előre, amelynek megérintése így semmiféle pozitív (és abszolút) tudást nem eredményez? Erre a kérdésre azt kell felelni, hogy ha a feltétlen csak tartalmatlan és üres formaként adódna számunkra, akkor nem lehetne sem a feltételezettséget a maga mivoltában fölfedő megismerés-alap, sem pedig állításaink és cselekvésünk célja és mércéje.

A második ellenvetés így hangozhatna: ha igaz is az, hogy megismerésünk a korlátozottságot meghaladva eljut a feltétlen tartalmaiig, vajon nem lehetséges-e, hogy a feltétlen e dimenzióját csak egy korlátozott lényhez illően, azaz éppen relatív érvénnyel ismeri meg? Még egyszerűbben: nem lehetséges-e az, hogy korlátolt lényként csak egy korlátolt, azaz valótlan feltétlent ismerünk meg és veszünk célba? Erre a kérdésre igen röviden meg lehet felelni: arra a lényre, aki korlátozottságát azért észleli, mert azt a feltétlenhez viszonyulva meghaladja, nem alkalmazható többé az az elnevezés, hogy egyszerűen csak korlátolt (illetve véges) volna. Így az sem mondható, hogy a feltétlenhez fűződő viszonyát teljességgel meghamisítja az őt ,,mindenestül,, hatalmában tartó végesség.

Ötödik és utolsó érvünk történeti jelegű lesz. Tudnunk kell ugyanis, hogy a relativizmus kiváltképp a posztmodern irodalomban úgy lép föl, mint egy radikálisan új, a metafizikai gondolkodástól eltérő és annak fogalmiságával meg nem ítélhető gondolkodásmód.¹¹ Ez az állítás azonban máris hiteltelen számunkra azért, mert több oldalról is bemutattuk a végesség és feltételezettség (ezen ,,új tudat,, által egyedül vallott) elvének a feltétlen igazsággal való benső összefüggését. Most tehát csak annyi a feladatunk, hogy ezt az összefüggést történetileg is igazoljuk.

Ehhez bőven elegendő az, ha az abszolút igazság két régi hirdetőjére, Parmenidészre és Platónra utalunk. Parmenidész egész tankölteménye arra a szembeállításra épül, amely a rendíthetetlen igazság és a tömeg téves vélekedései között húzódik. Előbbi a gondolkodás által föltáruló változatlan Egy világa, míg utóbbi az érzékszervek révén adódó változékonyság, sokféleség és ingadozás. A költeményből két, számunkra igen fontos dolog válik nyilvánvalóvá: az egyik, hogy a szilárd igazságba bepillantó Parmenidész számára épp csak e bepillantás alapján tűnik föl a tömeg nézeteinek folyékonysága és állhatatlansága. A másik pedig az, hogy a ,,doxa,, fogságában lévő nézetek általa adott jellemzésében világosan fölismerhető a viszonylagosság elve. Csak két fragmentumból idézek: ,,(...) a mit sem tudó halandók tévelyegnek, a kétfejűek: mert tanácstalanság kormányozza keblükben a tévelygő gondolkodást, így sodródnak, (...),, (B 6.)¹² Illetve: ,,(...) a halandók vélekedései, melyekben nincs igaz bizonyosság.,, (B 1.)¹³

Platón esetében az Állam V. könyvének végét, a tudás és a vélemény ismert megkülönböztetését említem meg. Itt azt olvashatjuk, hogy a biztos megismerés csak az örökre irányulhat, míg a változó és mulandó dolgokat önmagukban (tehát az örök, az idea horizontja nélkül) megragadni kívánó gondolkodás csak a véleményig juthat. A véleményt pedig Platón itt is és mindenütt úgy mutatja be, mint amiben a dolgok hol ilyennek, hol olyannak tűnnek.¹⁴

Aligha kell bizonyítani azt, hogy a vélekedés világának elégtelensége, a viszonylagosság és korlátozottság Platónnál is csak az örök és abszolút hátteréből (azzal összehasonlítva) tűnik föl.¹⁵ Ezt az összefüggést pedig a metafizika egész történetén át könnyen igazolhatnánk, ráadásul nem is csak a megismerés síkján, hanem a létezésén ,,is,,. (Példa erre az önmaga által és a más által, vagyis épp viszonylagosan létező nyilvánvalóan korrelatív skolasztikus megkülönböztetése: ens a se, illetve ens ab alio - és annak szüntelen újrafogalmazásai a gondolkodás történetében.)

Történeti megfontolásainkkal így arra jutunk, hogy a relativizmusnak a posztmodernizmus által hirdetett radikálisan új és a metafizikai tradíciótól független jellege merő szemfényvesztés. Mind ez a történeti belátás, mind pedig a korábban feltárt ellentmondások azt bizonyítják, hogy a relativizmus az abszolútumra irányuló filozófiának egy olyan alkotórésze, amely időnként kiszakad önnön összefüggéséből, s megpróbál önálló világszemléletté válni. Ez az önállósulása azonban azért nem valósulhat meg maradéktalanul, mert lényegileg és eltéphetetlenül kötődnie kell ahhoz, amitől menekül. Ezzel elérkeztünk oda, hogy a relativizmus az általunk megadott második értelemben is dogmatizmusnak fog bizonyulni. A relativizmus tehát önmagában életképtelen egyoldalúság, melyet a megszüntetve megőrzés módján vissza kell emelni abba az összefüggésbe, amelyből önmaga és mindannyiunk szerencsétlenségére kiszakadt.¹⁶

 Azonban itt fölvetődhet az ellenvetés, hogy a relativizmus gondolkodásmódja Parmenidésznél és Platónnál csak mint téves és elkerülendő nézet bukkant föl, mi viszont azt ígértük, hogy az egyoldalúságként azonosított relativizmust egy magasabb álláspontba integráljuk majd, amelyben ez továbbra is fölismerhető marad, s nem tűnik el egészen úgy, mint puszta tévedés és elégtelenség.

Kínál-e azonban a relativizmusnak pozitív szerepet is az abszolútum azon filozófiája, amelyhez - mint láttuk - a relativizmus oly eltéphetetlenül kötődik?

Az igenlő válasz elnyeréséhez először Parmenidész kortársához, az epheszoszi ,,homályos bölcshöz,, fordulunk, akiről korunk egyik filozófiatörténésze ezt írta: ,,Ránk maradt töredékei és mondásai olyanok, mint a ritka drágakövek: kemények és sötét tűzzel teltek.,,¹⁷

Hérakleitosz is az Egy metafizikáját képviselte (nem pedig holmi ,,természetbölcseletet,,), s nála is megtaláljuk a relativista elv világos ismeretét. Meglepő módon azonban a ,,relativizálás,, nem úgy bukkan elő nála, mint egy tökéletlen gondolkodás szimptómája, hanem pozitív módon és az Egy, a Logosz metafizikájának szolgálatában. Csak néhányat idézünk a számos ,,relativista,, töredékből: ,,A legszebb majom is csúnya az emberhez képest. A legbölcsebb ember is majom az istenhez képest bölcsességben, szépségben és minden másban,, (B 82, 83.).¹⁸ ,,Az istennek szép minden és jó és jogos, emberek gondolják ezt jogtalannak, amazt meg jogosnak,, (B 102.).¹⁹ ,,Betegség teszi az egészséget édessé és jóvá, éhség az elteltséget, fáradság a megpihenést,, (B 111.).²⁰ ,,A halhatatlanok halandók, a halandók halhatatlanok, minthogy élik azoknak halálát, azoknak életét pedig halják,, (B 62.).²¹

Itt még világosabban beigazolódik az, hogy mennyire téves a relativista elvnek a metafizikával való szembenállását vagy attól való függetlenségét hirdetni. Számunkra azonban lényegesebb az, hogy miként illeszkednek e ,,relativista,, töredékek az Egynek mint Logosznak metafizikájához. Nos, ugyanúgy, mint azok a fragmentumok, amikről Hérakleitosz a leginkább ismert, s amik a dolgok fizikai egymásba-alakulásáról szólnak. Az egymásba-alakulás ugyanis az epheszoszi bölcs számára annak jele, hogy a dolgok látszólag szilárd és elkülönült meghatározottsága (,,víz,,, ,,föld,,, ,,tűz,,, ,,levegő,, stb.) nyitott más meghatározottságok felé, vagyis azokkal bensőleg egybetartozik és egységet képez. A relativista töredékek megfejtése is ez: a dolgok nem birtokolnak egy szigorúan privát természetet vagy karaktert (pontosabban: birtokolnak is és nem is), mert olyannyira az Egészhez tartoznak, hogy csak annak végtelen ,,hálózatában,, vagy ,,hullámzásában,, határozhatóak meg. A relativista gondolkodás tehát azt a munkát végzi el, hogy a közmegegyezés által előtérbe állított valamelyik nézőpontról (amely szerint például egy bizonyos ember ,,bölcsnek,, minősül) kimutatja részleges vagy nem-abszolút voltát. Ezt úgy teszi meg, hogy más lehetséges nézőpontokat (illetve összefüggéseket) is elővesz, miáltal a dolog képe módosulni fog (a ,,bölcs,, például az istenhez képest ,,majommá,, válik). Mindez azonban nem az abszolút nézet ellenében, hanem épp annak érdekében történik: a végtelen ,,hálózat,, ereje által mindinkább megingó ,,izolált dolog,, végül föladja látszólagos privát létezését, s belép az Egész áramába. A végesnek az átfogó Egészben való tételezése pedig éppen az lesz, amit az abszolút igazságnak nevezhetünk. Ehhez igazodik (ám ez Hérakleitosznál már csak nyomokban lelhető föl) a cselekvés abszolút mércéje is: ez ugyanis nem más, mint féltve őrzött ,,privát természetünk,, megnyitása a feltétlennek és mindannak, ami a feltétlenhez tartozik. (Mindez mélyen összefügg azzal, amit Isten és a felebarát szeretete jelent a keresztény vallásban.)

Nézzünk azonban meg egy másik, modernebb példát is arra, hogyan épül be a relativizmus az abszolútum filozófiájába. Akik nem ismerik Hegelt, annyit mégis tudnak róla, hogy a legnagyobb metafizikai rendszert hozta létre, s hogy valamiképpen az ,,ész,, uralmát hirdette. Ebből nyilván arra következtetnének, hogy Hegel a relativista elv esküdt ellensége és a világos tételekben megfogalmazott ,,örök igazságok,, fáradhatatlan előállítója volt. Csakhogy Hegel nem felel meg e jámbor óhajunknak (olyannyira nem, hogy régebben egyesek²² - persze tévesen - ,,metafizikai relativizmusnak,, nevezték filozófiáját). Ez főképp azzal bizonyítható, hogy a szkepticizmus egyik formájáról (épp amely a korlátlan ,,relativizáláson,, fáradozik) azt állította, hogy az nem más, mint ,,az abszolútum filozófiájának negatív mozzanata,,.²³ Ez egészében véve ugyanazt jelenti nála, mint amit Hérakleitosznál láttunk. Hegel ,,értelmi gondolkodásnak,, nevezi azt a nézőpontot, amely világos és egymástól mereven elkülönített (,,dologi,,) meghatározottságokban látja a világot, az igazságot pedig ezt visszaadó, egyértelmű definíciókban szeretné föllelni. Ezt a nézőpontot támadja meg az említett ,,szkepticizmus,,, amit itt Hegel ,,dialektikus,, gondolkodásnak nevez. Ez különféle nézőpontok (és összefüggések) bevetésével szétbomlasztja az értelmi gondolkodás egyértelmű meghatározásait, s ezzel előkészíti őket arra, hogy az Egész, a feltétlen mozzanataivá váljanak. A gondolkodás ama legmagasabb formáját, amely az egészbe bensőleg belefoglalt részlegest szemléli, Hegel spekulatív gondolkodásnak fogja hívni.²⁴

Láthattuk tehát, hogy a relativizmus az Egy metafizikájához tartozó, ám onnan jogosulatlanul kiszakadt mozzanat. Mint ilyen egyoldalúság, dogmatizmusnak minősül. Mivel pedig ily szorosan kötődik az Egy és az abszolútum filozófiájához, képtelen attól megszabadulni, s olyan ellentmondások szövik át, amiknek lényege épp az, hogy az általa tagadott feltétlenségre mégiscsak támaszkodnia kell. Ezért a relativizmust egy olyan zsoldoshoz hasonlíthatnánk, aki a király szolgálatában állva a jog és az igazság védelmezője lehet, ha azonban urától megválik, elzüllik és mindenütt nemtelen pusztítást végez.

 A relativizmus föntebb bemutatott ellentmondása és ebből kifejthető valódi hovatartozása arra is rávilágít, hogy tudásunk soha nem merül ki abban, amit tematikusan vallunk és állítunk. Mindezt megfogalmazhatjuk úgy, hogy tudásunk lényegileg ,,kétrétegű,,,²⁵ vagy akár abban a paradox tételben is, miszerint ,,sokkal többet tudunk, mint amennyit tudunk,,.²⁶

Ez a megismerésünkre vonatkozó belátás egy olyan tanulságot is hordoz, amely különösen az emberek közti kapcsolatokban (vagyis a lehető legfontosabb területen) bír elsőrendű jelentőséggel. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy egy ember kifejezett álláspontja nagyon sokféle módon viszonyulhat ahhoz, ami ehhez az állásponthoz (képviselője számára) rejtett lehetőségi feltételként még hozzátartozik. A leggyakoribb eset persze az, hogy kifejezett álláspontunk áll hozzánk a legközelebb, s alapvetően ez irányítja lépteinket (ha nem így volna, bizonyára egyáltalán nem tulajdonítanánk jelentőséget annak, ha valaki pusztító és embertelen nézeteket vall). Mivel azonban a kifejezett és a ki nem fejezett réteg között benső összefüggés s egy folytonos, bár ,,földalatti,, küzdelem figyelhető meg, az sem ritka, hogy egy ember a nézeteit már csak önazonossága védelmében és ,,jobb híján,,, afféle megunt kacatokként tartja magánál, noha ezek már régóta alulmaradtak a ,,rejtett réteggel,, folytatott küzdelemben.

Ha ezt a gondolatot a relativizmusra alkalmazzuk, azt fogjuk mondani, hogy a legtöbb relativista csakugyan azon az egyoldalú és romboló állásponton van, amelyet úton-útfélen hirdet. Találkozhatunk azonban olyanokkal is, akiknél a relativizmus már nem élő nézet, hisz belülről fölemésztette az, ami hátterét és voltaképpeni erejét adta: az abszolútum hatalma a végesen. Így néha az a különös benyomás érhet minket, hogy a relativizmus látszólagos híve valódi bölcsességről, azaz a végesen való átfogó felülkerekedésről tesz tanúságot (ennek leggyakoribb alakja egy sajátos ,,nagyvonalúság,,). ²⁷ Gondolatmenetünk arra is választ ad, hogy ez miért lehetséges. Nem azért, mintha személyünk szempontjából mindegy volna, hogyan is foglalunk állást a megismerés és az élet végső kérdéseiben, hanem azért, mert a relativista gondolkodás mögött más-más intenzitással lehet jelen az, ami lényegileg s így történetileg is saját ,,uralkodó Kezdetét,, képezi: az Egy metafizikája.

Jegyzetek

¹A jelenkori filozófiai élet relativizmusát metsző élességgel mutatja be Vittorio Hösle: Die Krise der Gegenwart und die Verantwortung der Philosophie című könyve (Verlag C.H. Beck, München, 1997. 3. kiadás). Hösle itt arról is ír, hogy ,,bár egy jó relativista filozófia iránt továbbra is lehetne érdeklődni, ám a (manapság) elharapódzott rossz relativista filozófiát egész egyszerűen unalmasnak kell tartani. Azok a traktátusok és hitvallások, amelyekben a relativista értelmiség mindig új variációkban adja elő azt, hogy már semmiféle mondanivalója sincs... nem tartoznak a szellem azon hőstetteinek sorába, mint például Nietzsche művei, amelyek még ezek legnagyobb ellenfeleit is - ha igazságosak - okvetlenül csodálatra kényszerítik.,, (30.) A jelenkori relativizmus fő ismertetőjele ezért a ,,banalitás,, (31).

²Az Enciklopédia első kötetében (A logika. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979) egyebek mellett a következőket olvashatjuk erről: ,,ama régi metafizika... nem ment túl a tisztán értelmi gondolkodáson. Az elvont gondolati meghatározásokat közvetlenül vette fel, s úgy tekintette őket, mint az igaznak állítmányait.,, (79.) ,,Így kérdezték például: létezik-e Isten? S a létezést itt tiszta pozitívumnak, valami végsőnek és jelesnek tekintették. (...) Azt kérdezték továbbá, véges vagy végtelen-e a világ. Itt a végtelenséget szilárdan szembeállították a végességgel, pedig hát könnyű belátni, ha a kettőt szembeállítják egymással, akkor a végtelenség, amelynek az egésznek kell lennie, csak mint az egyik oldal jelenik meg s a véges által van határolva - határolt végtelenség azonban maga is csak véges. Ugyanabban az értelemben kérdezték: egyszerű-e a lélek, vagy összetett? Tehát az egyszerűséget is végső meghatározásnak vették, amely az igazat megragadni képes.,, (80.) ,,Ez a metafizika dogmatizmus lett, mert a véges meghatározások természete szerint fel kell tennie, hogy két ellentétes állítás közül, amilyenek ama tételek voltak, az egyiknek igaznak, a másiknak pedig hamisnak kell lennie. (...) A szűkebb értelemben vett dogmatizmus... az egyoldalú értelmi meghatározásokhoz való ragaszkodás, az ellentétes meghatározások kizárásával. Ez általában a szigorú vagy-vagy...,, (83.)

³,,A vélemény: szubjektív felfogás, tetszésszerinti gondolat, képzelődés, amely bennem így vagy amúgy, másvalakiben pedig másképpen lehet meg; egy vélemény az enyém (Eine Meinung ist mein), nem önmagában általános, magán- és magáért-való-léttel bíró gondolat. A filozófia azonban nem véleményeket tartalmaz, nincsenek filozófiai vélemények. Egy emberen, még ha filozófiatörténet-író is, azonnal észre lehet venni az alapvető műveltség hiányát, ha filozófiai véleményekről beszél. A filozófia az igazság objektív tudománya, szükségszerűségének tudománya, fogalmi megismerés - nem vélekedés és nem vélemények kiagyalása.,, (Hegel: Előadások a filozófia történetéről I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958, 29.)

⁴,,A továbbvivő tényező az alakulatok belső dialektikája. A véges nem igaz, nem is olyan, amilyennek lennie kell (...). A belső eszme azonban szétrombolja ezeket a véges alakulatokat Az olyan filozófiának, amelynek nincs meg az abszolút, a tartalommal azonos formája, el kell múlnia, mert formája nem igaz. (...) Amit megcáfoltak, az nem a filozófia elve, hanem csak az, hogy ez az elv a végső, az abszolút meghatározás.,, (Hegel: Előadások a filozófia történetéről I. i. m. 47.)

⁵Hegel: Előadások a filozófia történetéről I. i. m. 31.
⁶Korunk mindennapi életének számos új jelenségét ebből az összefüggésből lehet megérteni. Az ,,elköteleződéstől,, való általános iszonyodás legkeserűbb gyümölcseit a házasságtól, a gyermekek nemzésétől és a hivatás és küzdelem fölvállalásától való tartózkodásban találjuk meg. Ez az életfölfogás maga után vonja az eldöntetlenség természetes korszakának, vagyis az ifjúkornak bálványozását és az arra való nevetséges törekvést, hogy ezt az éretlen korszakot lehetőleg évtizedekkel megtoldjuk. Ha ez az egyén számára a ,,Minden kellett s megillet a Semmisem,, sorsát jelenti, akkor a társadalom, a kultúra számára a kipusztulást és összeroppanást. Így ismét világossá válhat, mennyire fonák dolog a relativizmust az élet szempontjából legkedvezőbb gondolkodásnak tartani.

⁷Puskás Attila e számban olvasható írása helyesen mutat rá arra, hogy a relativizmusban a szabadság védelmezőjét sem tisztelhetjük: mert a relativizmus csak a szabadság egy korlátolt jelentéséhez (ahol a szabadság nem több, mint a számomra ,,idegen hatalmaktól,, és meggyőződésektől való függetlenségem) kapcsolódhat, ám a szabadság mélyebb értelméhez már nem. E mélyebb értelem ugyanis az, hogy a szabadság az ,,önmeghatározás,, mint döntés képessége, amit a relativista gondolkodás (ahogyan azt most - az ,,egzisztenciális döntések,, említésekor - én is szóba hoztam) inkább kikerülni igyekszik, s így nem valósít meg.

⁸Vö. Szemjon Frank: A társadalom szellemi alapjai. Bevezetés a társadalomfilozófiába. (Ford. Szombath Attila.) Kairosz Kiadó, Budapest, 2005, 114.

⁹A gyakorlatban persze az értékrelativizmus nem annyira bestiális tettek igenlésében, mint inkább sajátos bénultságban ölt testet. V. Hösle így ír erről (i. m. 28–29.): ,,Valóban mérhetetlen az a kultúránk szellemi fejlődési potenciáljára tett romboló hatás, amelyet a relativizmus számlájára  kell írni. Mert ha egy ifjú ember végül arra a meggyőződésre jut, hogy nincsenek objektív értékek, akkor semmi sem indítja majd arra, hogy a  legjobbat adja magából, s képességeit egészen kiaknázza. Legföljebb olyan külső szempontok motiválják majd, mint a siker reménye - az ilyen faktorok azonban nemcsak morálisan, de szellemileg is korrumpálják az embert.,,

¹⁰Vö. Weissmahr Béla: Filozófiai istentan. Mérleg – Távlatok, Bécs – Budapest – München, 1996, 20–21.

¹¹Visszatérő motívuma ez például R. Rorty, J.-F. Lyotard, J. Derrida és még igen sok ,,divatos,, szerző írásainak. A ,,posztmodernizmus,, általunk bemutatott tarthatatlanságára utal
azonban az is, hogy az ehhez tartozó szerzők valóban új mondanivaló kifejtése helyett inkább csak a metafizikához fűződő negatívviszonyuk (az attól való  ,,búcsúzkodásuk,,) hosszas ecsetelésével teszik próbára a filozófiára vágyó olvasó türelmét.

¹²Lásd: Görög gondolkodók I. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1992, 85.

¹³Uo. 84.
¹⁴,,Ezen az alapon - így folytatom majd - beszéljen aztán, és adjon feleletet az a derék ember, aki nem akar tudni magáról a szépről, s magának a szépségnek örökké változatlan ideájáról, hanem azt hiszi, hogy sokféle szép van; az a látványosságok kedvelője, aki sehogyan sem bírja elviselni, ha valaki a szépet, az igazságost s a többit egynek mondja. E sokféle szép közt, drágalátos barátunk - ezt mondjuk majd neki -, csak nem gondolod, hogy lesz olyan, ami ne látszanék rútnak is? Vagy olyan igazságos, ami ne látszanék igazságtalannak is? S olyan szent dolog, ami ne látszanék szentségtelennek is?,, (Platón: Az Állam, 479a. In: PLÖM II. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 381.)

csak szétválasztottságukban és ellentétességükben tart igazaknak,,. (Hegel: Enciklopédia I. A logika. i. m. 147.

¹⁵Megjegyzendő még, hogy Platón a relativista elv ,,retorzív,, cáfolatát is ismeri. (Az ilyen cáfolás lényege annak föltárása, hogy az állítás kifejezett tartalma ellentmond az állítás megtételéhez szükséges lehetőségi feltételeknek.) Példa erre az, ahogyan a Theaitétosz című dialógusban Pótagorasz ,,homo mensura,, tételén (,,Minden dolog mértéke az ember,,) kimutatja: e tétel értelmében maga e tétel nem lehet igaz, hisz igazat kell adnia azon embereknek is, akik ezt elvetik: ,,Azután meg, ami a legcifrább a dologban: ő maga is beismeri, hogy ellenfeleinek az ő véleményéről alkotott véleménye: hogy Prótagorasz nem hirdet igazat, valamiképpen igaz lehet, hiszen jóváhagyja, hogy mindenkinek a vélekedése létező dolgokra irányul.,, (Platón: Theaitétosz, 171a. In: PLÖM II, i. m. 967.)

¹⁶Ebben a tanulmányban sokszor hivatkoztunk Hegelre, ezért érdemes jeleznünk, hogy eredményünk miben tér el az ő koncepciójának legalábbis ,,első olvasatáról,,. Hegelnél ugyanis a ,,relativista,, (szkeptikus) gondolkodás nem egyoldalúságnak, hanem ellenkezőleg, az egyoldalú, értelmi gondolkodás fölbomlasztójának s a ,,dialektikus elv,, képviselőjének tűnik. Mi ezzel szemben megmutattuk, hogy a relativizmus maga is tarthatatlan egyoldalúság. E helyütt azonban nem térhetünk ki arra, hogy ez a Hegelével látszólag ellentétes fölfogásunk miként fér össze mégis azzal, amit ő írt a ,,szkepticizmusról,,.

¹⁷Johannes Hirschberger: Geschichte der Philosophie I. Verlag Herder, Freiburg – Basel – Wien, 1991, 27.

¹⁸Lásd: Görög gondolkodók I. i. m. 37.

¹⁹Uo. 39.

²⁰Uo.

²¹Uo. 36.

²²Például R. Eisler: Wörterbuch der philosophischen Begriffe und Ausdrücke, (1904) 252. E nézet egy későbbi variánsát találjuk például Julius Kraft: Von Husserl zu Heidegger. Kritik der phänomenologischen Philosophie (1956) című könyvében, ahol a szerző Hegel dialektikáját ,,materiális,, (értsd: nem a megismerőre, hanem a megismerés tárgyaira vonatkoztatott) relativizmusnak nevezi (17.).
²³E témáról bővebben lásd: H. F. Fulda – R.-P. Horstmann: Skeptizismus und spekulatives Denken in der Philosophie Hegels. Verlag Klett-Cotta, Stuttgart, 1996.

²⁴,,A spekulatív... kifejezetten az, ami azokat az ellentéteket, amelyeknél az értelem megáll (tehát a szubjektív és objektív ellentétét is) mint megszűnten-megmaradókat magában foglalja, s épp ezzel konkrétnak és totalitásnak bizonyul.,, A spekulatív így, a misztikushoz hasonlóan ,,konkrét egysége azoknak a meghatározásoknak, amelyeket az értelem ¹¹Visszatérő motívuma ez például R. Rorty, J.-F. Lyotard, J. Derrida és még igen sok ,,divatos,, szerző írásainak. A ,,posztmodernizmus,, általunk bemutatott tarthatatlanságára utal azonban az is, hogy az ehhez tartozó szerzők valóban új mondanivaló kifejtése helyett inkább csak a metafizikához fűződő negatív viszonyuk (az attól való  ,,búcsúzkodásuk,,) hosszas ecsetelésével teszik próbára a filozófiára vágyó olvasó türelmét.

²⁵Lásd: Weissmahr Béla: Ontológia. Mérleg – Távlatok, Bécs – Budapest – München, 1995, 32.

²⁶Lásd: E. Coreth: Grundriss der Metaphysik. Tyrolia Verlag, Innsbruck, 1994, 40.
²⁷Mindez cseppet sem mond ellent annak, hogy föntebb a relativizmustól elvitattuk az állítólag hozzá tartozó erényeket, s azt - ezek helyett - az elvtelenséggel és az egzisztenciális döntésekre való képtelenséggel hoztuk összefüggésbe. A relativizmus ugyanis csak annyiban képes a most említett kiválóságokra, amennyiben háttéri feltételei tematikus álláspontján már ,,erőt vettek,,. A még meg nem ingott és magabiztos relativizmust tehát nem jellemzik ezek a mintegy ,,kölcsön kapott,, erények.