Tézisem a következő: Az I. Vatikáni zsinaton kihirdetett, a pápai hivatalra vonatkozó két dogma maximalista értelmezése napjainkig gátolja az ökumenikus megértést. A zsinat kijelentési szándéka szerint azonban e dogmák nyitottak a communio-ekkleziológia felé. Hogy ezt sikerült elérni, az az I. Vatikáni zsinaton kisebbségben lévőknek köszönhető. Bár jogosnak ismerték el szándékaikat, azok közül egynémely a mai napig sem valósult meg.

 1. Az újabb diszkusszióhoz

 A 20. században a Szentírás, az egyházatyák és a korai egyház története elmélyültebb tanulmányozásának köszönhetően újra felfedezték az egyház szentségi communió-karakterét. Ezt a hagyományt persze soha nem felejtették el. Azonban sokáig az újkor apologetikus és jogi szemléletű ekkleziológiájának árnyékában állt. A II. Vatikáni zsinaton gyümölcsöket hozott ez az újrafelfedezés. Ehhez tartozik a zsinat tanítása a püspöki hivatal szentségi karakteréről és a püspöki kollégiumról.

A püspöki kollégiumra és annak tekintélyére vonatkozó tanítás volt az a pont, amely mindenek előtt ellenállásba ütközött a legutóbbi zsinat kisebbségénél. Számukra ez a tanítás összeegyeztethetetlen volt a pápa jurisdikciós primátusáról és tévedhetetlen tanítóhivataláról szóló 1870-es dogmákkal. Hogy megnyerje beleegyezésüket, VI. Pál pápa kibocsátotta a Nota explicativa praeviát mint a püspöki kollégium tanításának hivatalos értelmezését. Ez az értelmezés biztosította, hogy a kollegialitásról szóló tanítás semmi esetre sem korlátozza hátrányosan a pápa szuverén cselekvési szabadságát, amelyet e zsinati atyák szerint az I. Vatikáni zsinat két dogmája megreformálhatatlanul kijelentett.

Ez a konfliktus, valamint az a kérdés, hogy az 1870-es dogmák valóban az egyház abszolút monarchájává nyilvánították-e a pápát, a zsinat után számos, az I. Vatikáni zsinat történetét és tanítását vizsgáló tanulmányra adott alkalmat.¹ Ezek során kettős felfedezés történt. Először is felfedezték, hogy a 19. század nyugat- és közép-európai történelmi helyzete mily mértékben határozta meg azt a módot, ahogyan a pápai hivatalra vonatkozó két dogma megfogalmazásra került. Ez még inkább igaz e dogmáknak a II. Vatikáni zsinatig uralkodó maximalista értelmezésére. Ez az értelmezés, amelyet a II. Vatikánum zsinati atyái közül a legtöbben annak idején még tanultak, valóban alig összeegyeztethető a püspöki kollégiumra vonatkozó tanítással.

Ezen a ponton egy második felfedezés segített tovább lépni. Megállapították, hogy ezen az interpretáción kívül létezik a két dogmának egy másfajta értelmezése is, amely a zsinat eredeti kijelentési szándékának jobban megfelel. Ez az I. Vatikáni zsinat kisebbségének értelmezése, amelynek kapcsán IX. Piusz pápa megerősítette, hogy ez felel meg a dogmák valódi értelmének. Értelmezésük azonban hosszú ideig nem kapott kellő figyelmet. Ez a II. Vatikáni zsinattal változott meg, amely kapcsolódott ehhez az értelmezéshez, s azt megerősítette. Az I. Vatikáni zsinat kisebbségben lévő püspökeinek értelmezésében a két 1870-es dogma tehát egyaránt nyitott mind a püspöki kollégium, mind a communio-ekkleziológia irányában. Így lehetségesnek tűnik, hogy a két dogmát integráljuk egy olyan ekkleziológiába, amely könnyebbé tenné a péteri szolgálatra vonatkozó ökumenikus megértést.

 2. A pápai primátus az I. Vatikáni zsinat kijelentési szándéka szerint

 Miként értették az I. Vatikáni zsinaton kisebbségben lévő püspökök az 1870-es dogmákat, s mi volt a szándékuk? Ezen a zsinaton nem képezte vita tárgyát, hogy a római püspök péteri hivatala megfelel-e Jézus Krisztus egyházára vonatkozó akaratának, s hogy ez a primátus az egész egyház fölött megilleti-e őt. Azonban sok zsinati atya részéről kritikus kérdések érkeztek a primátus gyakorlásának formáját illetőleg, valamint a primátusi kompetenciák terjedelmére vonatkozóan. Miképpen lehetne a primátusnak a püspöki kollégium és az egyes püspök tekintélyéhez való viszonyát pontosabban meghatározni? Számos kérdésfölvetés hátterében az a félelem állt, hogy a pápa egyetemes püspökké és az egyház abszolút monarchájává, szuverén uralkodójává lesz, olyannyira, hogy végül a többi püspök semmi egyéb nem lesz, mint az ő helytartója. Ez ellentmondott volna az egyház isteni és ősi eredetű alkotmányának.

Az aggodalomra jó okuk volt. Ez a primátus-elképzelés ugyanis a 19. században nagyon elterjedt a katolikus egyházban. Eredetileg nem Rómából indult ki, hanem az úgynevezett ultramontanista mozgalom részéről. Katolikus laikusok és klerikusok fáradoztak Európában azon, hogy megerősítsék a pápaságot, mivel benne látták az egyetlen reményt arra, hogy megóvják az egyházat a kormányzó erők túlkapásaitól az ekkor formálódó nemzetállamokban. Számukra csakis a pápa szuverenitása testesítette meg és garantálta az egyház önállóságát és függetlenségét az állammal szemben.² Az ő szemükben a püspököknek az összegyház vezetésében való együttműködésére támasztott minden igény a pápai szuverenitás megosztását vagy korlátozását jelentette volna, mivel a szuverenitást abszolút formában gondolták el.

Az állam egyház fölötti uralmának klasszikus példája Franciaország volt. Az állam egyház fölötti gyámkodásának ideológiája az úgynevezett gallikanizmusban öltött testet.³ A gallikanizmus volt ezért az ultramontanisták tulajdonképpeni ellenfele. A pápai primátus szuverenitásként való dogmatizálása az egyház szabadságáért vívott harcban az ultramontanisták stratégiájának lényegi eleme volt. Az I. Vatikáni zsinat tulajdonképpeni szándéka a gallikanizmus elítélése volt.

Az ultramontanista mozgalom azonban nem csak az állami hatalom ellen irányult. Nem kevésbé nyugtalanító volt az európai szellemi fejlődés.⁴ A racionalizmus, a materializmus, az ateizmus és a liberalizmus a keresztény hit alapjait kérdőjelezte meg. E fenyegetésekkel szemben is a pápai tekintély megerősítésébe vetették reményüket az ultramontanisták: benne Isten és az Ő kinyilatkoztatásának képviselőjét látták. Ezért vált a pápai tévedhetetlenség dogmatizálása az ultramontanista mozgalom másik centrális programpontjává. Először XVI. Gergely, majd IX. Piusz pápa állt a mozgalom élére.

Ez a rövid kitekintés. Az I. Vatikáni zsinat előtörténetének és történelmi kontextusának ismerete szükséges ahhoz, hogy megértsük a zsinatot. Nem a pápák hatalomvágya vezetett a primátus és a pápai tévedhetetlenség dogmájához, hanem az egyház egységének és önállóságának, egységes hitének igencsak valós fenyegetettsége. A pápa tekintélyének erősítésére irányuló törekvések az egyház bázisából indultak ki. A szélsőséges kihívás ellenében szélsőséges reakcióval való fellépés akarata azonban újabb veszélyt rejtett magában. A pápának az egyház abszolút monarchájává való kikiáltása az egyház isteni alkotmányával és hagyományával való szakítást jelentette volna. A zsinati atyák között a teológiailag képzett, a kisebbség körébe sorolható püspökök érdeme volt, hogy a pápai primátus és tévedhetetlenség szélsőséges elképzeléseinek dogmatizálását megakadályozták.

Valóban, az első szövegjavaslat, amelyet a zsinati atyáknak tanácskozás végett átadtak, a primátusnak mint monarchikus szuverenitásnak a koncepciójából indult ki. A tervezet vitájában az alábbi kritikus pontokat adták elő:

- Az egyház nem abszolút monarchia. A pápa legfőbb tekintélye mellett létezik a püspöki kollégium legfőbb tekintélye és a püspökök tekintélye is, amelyek nem kevésbé hozzátartoznak az egyház isteni alkotmányához. A püspökök nem a pápa vikáriusai.

- A primátust túlontúl egy világi uralkodómodell szerint mutatják be, és nem úgy, mint Isten szeretetének ajándékát.

- Nem a pápa, hanem Krisztus az egyház ,,egységének princípiuma,,. A pápa csak egységének ,,látható alapja,,.

- Bár kijelentik, hogy a primátus védelmezi a püspökök jogait, ezen jogok azonban sehol sem kerülnek megnevezésre, épp ily kevéssé a primátus gyakorlásának határai.

A kisebbség kritikájának középpontjában a pápai jurisdikciónak egy ,,rendes, közvetlen és valóban püspöki,, hatalomként való felfogása állt. Így tehát a pápai primátus úgy jelenne meg, mint egy konkuráló hatalom, amely kiszorítaná a püspök ugyanúgy rendes, közvetlen és püspöki hatalmát saját egyházmegyéjében. A kisebbség azt követelte, hogy domborítsák ki a pápa helyi egyházakban történő közvetlen beavatkozásának szubszidiáris karakterét. Ami pedig a pápai jurisdikciónak püspöki hatalomként való megjelölését illeti, ennek kapcsán világosnak kell lennie, hogy a pápa nem egyetemes püspök, és az egész egyház nem az ő egyházmegyéje.

A dogma értelmezése szempontjából nagyon jelentős az illetékes bizottság szóvivőjének a zsinati atyák ellenvetéseire adott válasza. Ezt a következő pontokban lehet összefoglalni:

- Az egyház valóban nem a pápa abszolút monarchiája. A primátusnak szem előtt kell tartania az egyház isteni alkotmányát, amelyhez a püspöki kollégium és az egyes püspökök tekintélye is hozzátartozik. A primátusnak az egyház javára kell irányulnia, azt kell szolgálnia. Mindez magától értetődő, s nem képezi vita tárgyát. Itt egyedül arról a kérdésről van szó, hogy a pápa mellett vagy fölött van-e más emberi tekintély, amely az ő tekintélyét korlátozhatná. Pontosan ezt kell kizárni.

- Igaz, hogy a legfőbb jurisdikciós hatalom kettős módon létezik az egyházban. Megilleti a püspöki kollégiumot a fejével, a római püspökkel együtt, és emellett megilleti a római püspököt mint az egyház látható fejét a többi püspökkel való közös cselekvéstől függetlenül is. Ennek az az oka, hogy Krisztus megbízatása érvényes mind az összes apostolra Péterrel együtt, mind Péterre egyedül. Ez a kettős struktúra csak akkor válik problematikussá, amikor a két formát, amelyek ugyanazon apostoli megbízatás és ugyanazon szentség révén kötődnek egymáshoz, egymástól külön és egymással versengő hatalomként szemlélik, ahogyan ezt a konciliarizmus és a gallikanizmus teszi.

- A pápai jurisdikciónak ,,rendes,, hatalomként való megjelölése nem azt jelenti, hogy ez oly értelemben normálisnak számít, hogy a pápa szüntelenül beavatkozik az egyházmegyék ügyeibe. A ,,rendes,, fogalmát sokkal inkább a ,,delegált,, ellentéteként alkalmazzák. A primátus alapja nem az egyház részéről történő delegáció, hanem Krisztus Péternek adott megbízatása.

- ,,Közvetlen,, hatalomként jelölik meg, mert a pápa - amennyiben ezt a necessitas ecclesiae megköveteli - közvetlenül és egyéb instanciák közvetítése vagy engedélye nélkül mindenütt beavatkozhat az egyházban.

- A ,,valóban püspöki,, hatalomként való megjelölés a gallikanizmus tévedésére akar válaszolni, amely szerint a pápa megsértené a helyileg illetékes püspöknek fenntartott, szentségileg átadott jogokat, amikor egyházmegyéjében beavatkozik. A pápa és a püspökök pásztori hatalma ugyanazon a szentségen alapul, csakhogy a pápát az episzkopé az egész egyházra vonatkozólag és legfelsőbb formában illeti meg, az egyes püspököket azonban csak saját egyházmegyéjükben és a pápának való hierarchikus alárendeltségben.

A szóvivőnek ezek a gyakran figyelmen kívül hagyott megnyilatkozásai valójában hivatalos kommentárt képeznek a dogmához, s annak megértését segítik. Világossá teszik a zsinat kijelentési szándékát. Megmutatják, hogy mit akart, és mit nem akart a zsinat. A zsinat nem akarta a püspökök istenileg megalapozott jogait korlátozni, és így a primátust sem akarta a pápa monarchikus szuverenitásaként definiálni. Valójában a pápa teljes cselekvési szabadságát akarta tanítani - amennyiben ezt a necessitas ecclesiae megköveteli -, ezzel együtt pedig döntéseinek megfellebbezhetetlenségét. Más szavakkal: nem akarta tagadni a primátusnak Isten által állított határait, ám ki akarta jelenteni, hogy semmiféle emberi instancia, legyen az zsinat vagy állam, nem állíthat határokat feladatának.

Miként csapódott le ez a szándék a végső szövegben, amelyet a zsinat elfogadott? Amit a zsinat nem akart tagadni, és amit igazként előfeltételezett, az a konstitúció előszavában és alapozó fejezetében került leírásra, azonban nem magában a kánonban, ahogyan azt a kisebbség akarta. Amit azonban dogmaként tanítani akart, az kifejezésre jut a kánonban. A vonatkozó kánont, amely a pápai jurisdikciós primátus meghatározását tartalmazza, pontosan a gallikanizmus elítélésére szabták. A Pastor Aeternus konstitúció harmadik fejezete hangsúlyozza, hogy a primátus nem fenyegeti a püspökök rendes és közvetlen jurisdikcióját - ez a kisebbség legfontosabb kritikus pontja. ,,Oly kevéssé korlátozza azonban a pápának ez a teljhatalma a püspöki joghatóságnak azon rendes és közvetlen hatalmát, amellyel a püspökök - akiket a Szentlélek az apostolok helyére utódként helyezett át (vö. ApCsel 20,28), és akik mint valódi pásztorok, a mindenkor rájuk bízott nyájat, ki-ki a magáét, legeltetik és vezetik -, hogy (hatalmukat) a legfőbb és általános pásztor inkább igencsak helyesli, erősíti és oltalmazza, Nagy Szent Gergely (szava) szerint: »Az engem ért tisztelet az egyetemes egyházat ért tisztelet. Az engem ért tisztelet testvéreim szilárd életereje. Akkor tisztelnek engem igazán, amikor az egyesektől, senkitől a köteles tiszteletet nem tagadják meg«,, (DH 3061).

 3. A pápai tévedhetetlenség az I. Vatikáni zsinat szándéka szerint

 Sokkal élesebb vitára került sor az I. Vatikáni zsinaton a másik dogma, vagyis a pápai tanítóhivatal tévedhetetlenségéről szóló dogma kapcsán. Ez kiterjeszti a primátusi igényt a pápai tanítóhivatal területére is. A pápai tévedhetetlenségre vonatkozó tanítást a gallikanizmus határozottan elutasította, és a 19. század közepéig a teológiában általában is fenntartásokkal kezelték. Ezzel szemben az ultramontanisták számára különösen is fontos volt ez a tanítás. Számukra a pápa tévedhetetlensége szuverenitásának legfelsőbb fokú kifejeződése és feltétele volt. Mivel pedig őszerintük a szuverenitásnak abszolútnak kellett lennie, sokan közülük a pápai tévedhetetlenség maximalista értelmezését képviselték. Ha a pápa egy dogmát kötelező jelleggel kihirdet, akkor szava eo ipso a saját akaratán kívül minden egyéb feltétel nélkül igaznak és megreformálhatatlannak számít.

Ezt a szélsőséges megfogalmazást számos zsinati atya keményen visszautasította. Amit nem fogadtak el, az egy személyes, az egyháztól elválasztott, feltétlen pápai tévedhetetlenség volt. Egyéni felszólalásaikban kijelentették:

- A pápai tévedhetetlenség nem személyes tévedhetetlenség. A tévedhetetlenség nem illeti meg a pápát hivatala alapján sem mint személyt, sem mint habituális tulajdonság. Sokkal inkább egészen meghatározott aktusokra vonatkozik, amelyekben a pápa mint az egyház legfőbb pásztora és tanítója Péter utódaként egy ünnepélyes tanbeli döntés által cselekszik.

- Tágabb értelemben nem lehet az egyháztól elválasztott tévedhetetlenségről beszélni. Sokkal inkább az egyháznak megígért tévedhetetlenségről van szó, amely megőrzi a pápát attól, hogy valami mást hirdessen, mint az egyház hite, és hogy az egyházat egy tévedés alapzatára fektesse. Mivel a pápa nem kap semmiféle inspirációt, kötelessége megfelelő emberi eszközök révén megbizonyosodnia az egyház hitéről és annak alapjairól. Döntése hitelességének érdekében ennek a megbizonyosodásnak az egyház számára belátható módon kell történnie, leghelyesebben a püspökökkel való konzultáció és/vagy helyeslésük kikérése révén.

- Végezetül pedig nem feltétlen vagy abszolút tévedhetetlenségről van szó, amely egyedül Istent illeti meg. Feltételei a következők: a pápa kifejezetten mint az egyház első tanítója és pásztora cselekedjék, a hit és erkölcs dolgáról legyen szó, amely Isten kinyilatkoztatott szaván alapul, és a pápa az egész egyházat végérvényesen kötelezze erre az igazságra.

Az illetékes bizottság szóvivője beható fejtegetéseiben újból megerősítette e megfontolások jogosságát. Valóban ez a zsinat kijelentési szándéka. Mindazonáltal elvetették azt a követelést, amely elő akarta írni a módot, hogy miként kell a pápának minderről megbizonyosodnia. A lelkiismeretes vizsgálódás, akár a püspökök segítségével, akár más módon, az ilyen jellegű tanbeli döntések előtt hozzátartozik a normális rendhez (factum ordinarium). A megfelelő fáradozások az igazság megtalálására egyenesen szükségesek (necessario), s a pápa morális kötelezettségét képezik. Azonban előírni a pápáknak a folyamat pontos rendjét, vagy ezt akár mint a pápai tanbeli döntés kötelezőségének egy további feltételét a dogmába bevenni, végtelen vitákhoz vezetne arról - miként a múlt megmutatta -, hogy vajon teljesült-e ez a feltétel. Ez gyakorlatilag hatástalanná tenné a pápai tanítói tekintélyt.

Az elutasítás hátterében a gallikanizmus kapcsán szerzett tapasztalatok álltak, amelyek azt követelték, hogy a pápai tanbeli döntések csak akkor legyenek kötelező érvényűek, ha megtörtént az egyház kifejezett beleegyezése. A kisebbségben lévő püspökök követelése azonban távol állt a gallikanizmustól. Ők a tanbeli döntések megfelelőségét és hitelességét, valamint a régi communio-praxist védelmezték az igazság megtalálásának kapcsán. A bizottság nemcsak elfogadta e szándékok jogosságát, hanem hangsúlyozta a pápai tanbeli döntések tisztán szubszidiáris karakterét is. A pápa csak akkor cselekszik ily módon, ha a hitbeli vitákat nem lehet regionális szinten megoldani, és a püspökök ezért a pápánál keresnek utolsó segítséget. Még ekkor is fennáll azonban az egyház együttműködésének ,,principális,, szükségessége, történjék ez mindenekelőtt egy zsinat, vagy a bíborosokkal, püspökökkel és teológusokkal való tanácskozás formájában.

Hogy megfeleljenek a jogosként elismert szándéknak, a Pastor Aeternus konstitúció negyedik fejezetébe, amelyet a pápai tanítóhivatal tévedhetetlenségének szenteltek, felvettek egy bekezdést, amely az igazság megtalálásának régi zsinati, szinodális és konzultatív gyakorlatára és a tanítóhivatalnak az Íráshoz és a Hagyományhoz kötöttségére utal. ,,A római püspökök pedig, aszerint, amint az idők állása és a dolgok állapota ezt sugallta, hol az egyetemes zsinatok egybehívása révén, vagy kipuhatolva az egész világon szétszéledt egyház véleményét, hol részleges helyi zsinatok révén, hol más segítség felhasználásával, melyet az isteni gondviselés nyújtott, határozták meg, hogy azok a dolgok köteleznek, amelyeket Isten segítségével úgy ismertek meg, mint a szent Írásokkal és az apostoli hagyományokkal megegyezőeket,, (DH 3069).

Mivel a kisebbség püspökei úgy látták, hogy ily módon szándékukat méltányolták, készen voltak elfogadni a dogmát. A helyzet azonban megváltozott, amikor a végső szavazás előtti utolsó órában a pápai tévedhetetlenség meghatározását kiegészítették egy betoldással, amely szerint a pápai tanbeli döntések ,,önmaguktól, és nem az egyház beleegyezése alapján,, (ex sese, non autem ex consensu Ecclesiae) megreformálhatatlanok. Mivel ezt a kifejezést anélkül toldották be a definícióba, hogy azt a zsinat előzetesen megvitatta volna, számos kisebbségi püspök tiltakozása jeleként elhagyta a zsinatot a záró szavazás előtt. Valójában ez a betoldás pusztán a gallikanista vélekedést akarta kizárni, amely szerint a püspökök vagy az egyház formális beleegyezése szükséges ahhoz, hogy egy ex cathedra döntés megreformálhatatlannak számíthasson. Nem akarták tehát megkérdőjelezni vagy kizárni a kisebbség szándékát.

 4. Az I. Vatikáni zsinat elemzésének mérlege

 Vonjuk meg az I. Vatikáni zsinatra vonatkozó vizsgálódásaink mérlegét. A pápai jurisdikciós primátusról szóló dogmáról egy negatív és egy pozitív megállapítást tehetünk. Problematikus a végső definíció tudatos egyoldalúsága. Csakis a primátus, annak egyetemessége és bárminemű emberi instancia általi korlátozhatatlansága kerül kidomborításra. Sem célmeghatározása, sem gyakorlásának egyéb kritériumai, amelyek a püspökök felelősségét tiszteletben tartják, nem kerülnek megnevezésre. A definíció egyoldalúsága tette lehetővé az azt követő időkben, hogy a primátus abszolút szuverenitásként való szélsőséges értelmezése erre a dogmára hivatkozzon. A maximalista értelmezés másrészt igazolta a primátus egyre inkább központosított gyakorlását mint azt a formát, amely az 1870-es dogmának megfelel.

Csakis a zsinati aktákból, mégpedig a szóvivő kommentárjából lehet kivenni, hogy a definíció hallgatása a püspökök kollegiális felelősségéről az összegyház vezetésében semmiképpen sem jelenti ezen felelősség visszautasítását. A püspöki kollégium teljes és legfőbb teljhatalmának tanítását mint a hagyomány magától értetődő tartalmát előfeltételezik. Ezt a tanítást senki sem vitatta. Amit a gallikanizmus vitatott, s ezért definiálni kellett, az a pápának ugyancsak teljes és legfőbb teljhatalma volt, amely képesíti őt a cselekvésre függetlenül a püspöki testület együttműködésétől. Ezért vetették el a kisebbség minden beadványát, amely azt akarta, hogy a püspöki testület együttműködésének alkalmassága megemlítésre kerüljön a kánonban. Attól tartottak ugyanis, hogy az együttműködés megemlítését a gallikanizmus olvasata szerint értelmezhetnék.

A hallgatásnak van egy további oka is. A püspöki hivatal és a püspöki kollégium tanítását az egyházról szóló második dogmatikus konstitúcióban akarták tárgyalni. Ez a második konstitúció azonban nem született meg, mivel a zsinatot idő előtt meg kellett szakítani. E konstitúció tervezetét azonban ismerjük.⁵ Ebben a püspöki kollégium teljes és legfőbb teljhatalma mint ,,fidei dogma certissimum,, kerül megnevezésre. Amikor az illetékes bizottság a kisebbség erre vonatkozó beadványait elutasította, az lebegett a szeme előtt, hogy a püspöki kollégiumra vonatkozó tanítás a tervezett második konstitúcióban elnyeri az őt megillető kifejtést.

A dogma helyes megértése szempontjából még fontosabbak az eléje helyezett fejezetek és az utószó. Ezek elég világos jelzéseket tartalmaznak arról, hogy a dogma sem az egyház hagyományát, sem a püspökök és a püspöki kollégium jogait nem akarta megsérteni.

Azonban a dogma egyoldalú megfogalmazása és az erre támaszkodó maximalista értelmezés a nyilvánosság előtt mégiscsak azt a benyomást keltették, hogy a zsinat valóban az egyház abszolút és szuverén monarchájává nyilvánította a pápát. Így vélekedett a német birodalmi kancellár, Bismarck is az európai kormányokhoz intézett körlevél-sürgönyében 1872-ben. Ez ösztönözte a német püspököket arra, hogy 1875-ben közös nyilatkozatot adjanak ki, amelyben visszautasították ezt a szemrehányást. Kijelentették, hogy a dogma által a pápa nem lett az egyház abszolút szuverén uralkodójává, sem a püspökök nem váltak saját felelősség nélküli pápai hivatalnokokká. Azáltal tett szert ez a nyilatkozat különös súlyra, hogy IX. Piusz hivatalosan kétszer is megerősítette azt: egy 1875-ös apostoli levelében (DH 3117) és egy ugyanazon évben elmondott konzisztóriumi beszédében (DH 3112).

Pozitíve megállapíthatjuk tehát: az 1870-es dogma maximalista értelmezése és a primátus centralisztikus gyakorlása nem hivatkozhat az I. Vatikáni zsinatra. Az 1870-es dogma nyitott a communio-ekkleziológia felé. Amennyiben a primátust mint ,,valóban püspöki,, teljhatalmat nevezi meg, azzal a pápát a püspöki kollégium szentségileg megalapozott communiójába köti be. A püspöki kollégiumról szóló tanítással a zsinat már nem tudott foglalkozni. Ezért ez a II. Vatikáni zsinat feladata lett.

Másodszor vonjuk meg a mérleget a pápai tanítóhivatal tévedhetetlensége kapcsán. Itt is egy negatív és egy pozitív eredményre jutunk. Problematikus, hogy az egyház együttműködésének szükségessége az igazság megtalálása során és a pápai tanbeli döntések szubszidiáris jellege nem kerülnek említésre magában a definícióban. Mindazonáltal a definíció félreérthetetlenül kizárja a pápa személyes, az egyháztól elválasztott, feltétlen tévedhetetlenségét. Világosan kijelöli tévedhetetlenségének határait és feltételeit, és kimondja, hogy minden ex cathedra döntés Istennek a Szentírásban rögzített szavához és az egyház hithagyományához kötött.

Ezen felül pozitív az is, hogy a korábbi zsinati, szinodális és konzultatív gyakorlatot és az egyháznak az igazság megtalálásában való részesedését, annak különböző formáit megemlítik. Ez indította a tartózkodó püspököket arra, hogy a zsinat alatt vagy után beleegyezésüket adják. Maga IX. Piusz erősítette meg, hogy ennek a korábbi gyakorlatra való utalásnak a jövő számára is normatív jelentése van. Fessler püspök, a zsinat egykori titkára 1871-ben megjelent könyvében ezt a felfogást képviselte. A pápa egy hozzá intézett levelében kijelentette, hogy Fessler püspök a dogma igazi értelmét helyes fénybe helyezte.⁶ Így tehát e dogma esetében is az I. Vatikáni zsinat kisebbségének kell köszönnünk, hogy az nyitott maradt a communio-ekkleziológiára.

Gyakran felteszik a kérdést, hogy vajon az I. Vatikáni zsinat ezzel a dogmával kizárta-e egy eretnek pápa lehetőségét, amely a középkori kánoni jogtudomány számára magától értetődő volt. Mi történik akkor, ha egy pápa megkísérelné, hogy Isten egy kinyilatkoztatott szavának ellentmondó tanítást megreformálhatatlannak nyilvánítson? Az úgynevezett kötelezőségi fenntartásról van szó, amely szerint csak akkor van ex cathedra döntéssel dolgunk, ha annak tartalma nem áll ellentétben Isten kinyilatkoztatott szavával. Azonban ez éppen egyike azon feltételeknek, amelynek teljesülése egy végérvényesen kötelező döntéshez szükséges, miként azt az I. Vatikáni zsinat definiálta. A kötelezőségi fenntartás további fennállására ezért elismert katolikus teológusok is utaltak, akik közül egy ma pápa, kettő pedig bíboros.⁷

 5. Nyitva maradt szándékok

 Mi a helyzet ma az I. Vatikáni zsinat kisebbségének szándékával, amely az ókeresztény egyházi communio gyakorlatára hivatkozott? A II. Vatikáni zsinat a püspöki kollégiumról és a püspöki hivatalról vallott tanításával kétségtelenül eleget tett a szándékuknak. Az I. Vatikáni zsinat kisebbségének és a II. Vatikáni zsinat többségének kívánsága, hogy egy következetesebb communio-ekkleziológia és ennek intézményes átvétele valósuljon meg, még a II. Vatikáni zsinaton is nyitva maradt. Túlságosan hatott még az I. Vatikáni zsinat dogmáinak maximalista értelmezése; ennek befolyása megfigyelhető a primátusi tekintély és a pápai cselekvési szabadság feltűnően gyakori hangsúlyozásában.

VI. Pál pápa a rendszeresen ülésező püspöki szinódus intézményének bevezetésével akart megfelelni a püspökök kívánságának, hogy nagyobb részt kapjanak az összegyházi vezetésben. Mégis a szinódusnak juttatott kompetencia elmaradt sok püspök elvárásaitól. Ugyanez érvényes a püspöki konferenciákra és ezek kompetenciáira. Ezen felül az utóbbi években növekedett számos püspök kritikája az újabb keletű római centralizmus ellenében. Ez a fejlődési irány nem támogatható a péteri hivatalra vonatkozó ökumenikus megértés szempontjából. II. János Pál pápa tudatában volt ennek a problémának. Ut unum sint kezdetű enciklikájában meghívta a többi keresztényt arra, hogy kezdjenek vele párbeszédet hivatalának gyakorlásáról. Ugyanebben az enciklikában hangsúlyozza a pápának a püspöki kollégiumba való bekötöttségét. ,,Amikor a katolikus egyház azt mondja, hogy Róma püspökének feladata megfelel Krisztus akaratának, e feladatot nem választja el a püspökök kollégiumára bízott küldetéstől, ők is »Krisztus helyettesei és megbízottai«. Róma püspöke »kollégiumukhoz« tartozik, s ők testvérei a szolgálatban,, (UUS 95).

Hogy a pápa a püspöki kollégiumhoz tartozik, annak XVI. Benedek pápa címerében programszerű kifejezést adott. A pápai címerekben szokásos tiara helyére a püspöki mitrát helyezte. Ezen felül először vette be a pápai címerbe a palliumot, amelyet a pápák minden metropolitának át szoktak adni. Ezáltal hangsúlyozza a közös pásztori gondoskodást, amely összeköti őt a püspökökkel. Ezekben a gesztusokban annak biztosítékát láthatjuk, hogy különleges figyelmet szentel a püspökökkel való kollegiális viszonyoknak.

Ami a pápai tévedhetetlenséget illeti, a II. Vatikáni zsinat itt is legalább megerősítette az I. Vatikáni zsinat kisebbségének szándékát. Ez többek között azáltal történt, hogy az egyházról szóló konstitúciójába felvette az egykori zsinati bizottság megnyilatkozásait, amelyekkel a kisebbség szándékait jogosnak ismerték el. Például ezzel a mondattal: (az Írásban és a Hagyományban továbbadott Kinyilatkoztatás) ,,kellő föltárásán és helyes megfogalmazásán a római pápa és a püspökök megfelelő eszközökkel, nagy odaadással munkálkodnak, amint azt hivataluk és az ügy fontossága megkívánja,, (LG 25).

Mégis feltűnik, hogy itt semmi több nem történik, mint a pápa és a püspökök lelkiismeretes igazságkeresésére vonatkozó morális kötelezettségre való indikatív utalás, hasonlóképpen, mint az I. Vatikáni zsinaton sem történt több, mint egy történeti utalás az igazságkeresés korábbi zsinati, szinodális és konzultatív formáira. Sokak várakozása azonban mindkét zsinat esetében e szándék konkrét megvalósítását célozta. Valóban, a II. Vatikáni zsinat nem vett át az I. Vatikáni zsinat bizottságának a pápai tanbeli döntések szubszidiáris karakterére és a püspököknek és az egyháznak az igazság keresésében való ,,principiális,,, még ha nem is abszolút módon szükséges részvételére vonatkozó fejtegetéseit. Ismét az a félelem miatt történt-e ez, mint az I. Vatikáni zsinaton, vagyis hogy ezeket az utalásokat perre vihető érvényességi feltételekként értelmezhették volna? Mivel azonban a gallikanizmus veszélye időközben már nem áll fenn, ezért a tartózkodásért jóval inkább az I. Vatikáni zsinat maximalista értelmezése a felelős.

Ma már végre itt lenne az ideje, hogy az I. Vatikáni zsinat kisebbsége szándékának világosabban megfeleljünk. A Pastor Aeternus konstitúciónak a korábbi zsinati, szinodális és konzultatív gyakorlatra való említett hivatkozásának erőteljesebb kifejezést kellene adni, ahogy IX. Piusz tette Fessler püspökhöz írt levelében. A Hittani Kongregáció 1998-as, ,,Péter utódának primátusa az egyház misztériumában,, című megfontolásai azt mutatják, hogy az ilyen értelmű gondolatok nem idegenek napjainkban a Tanítóhivataltól. Az I. Vatikáni zsinatból vett (DH 3063) mondatra - ,,Prima sedes a nemine iudicatur,, - való hivatkozással megjegyzi: ,,Ez korántsem jelenti azt, hogy a pápának abszolút hatalma lenne. Ugyanis ez az egység szolgálatának ismertető jegye, a püspöki kollégium közösségének és az egész Isten népe sensus fideijének következménye, hogy hallgasson a helyi egyházak hangjára... A pápa végső és elidegeníthetetlen felelőssége számára a legjobb garanciát egyrészt a hagyományba való belerendezettség és a testvéri közösség, másrészt pedig az egyházat vezető Szentlélek segítségébe vetett bizalom nyújtja.,,⁸

Az ilyen ígéretes szavakat azonban tetteknek is követniük kellene. Amennyiben a helyi egyházak szavának tényleg ekkora súlya van, akkor az egész egyházat érintő fontosabb tanításbeli megnyilatkozások és egyéb rendelkezések előkészítésében nemcsak a római kongregációknak kellene részt venniük, hanem be kellene vezetni egy konzultációs eljárást is, amely bevonja a püspöki konferenciákat. Ily módon el lehetne kerülni azokat a feszültségeket, amelyeket némelyik római dokumentum és rendelkezés kivált. A helyi egyházak tágabb részvétele azért is egyre erőteljesebb szükségszerűség, mert a katolikus egyház mindinkább globálissá válik, és súlypontja egyre jobban áthelyeződik Európából az egyéb kontinensekre, amelyeknek lelkipásztori és kulturális helyzete más, mint Európáé.

II. János Pál pápának a többi keresztényhez intézett meghívása az Ut unum sintben, hogy kezdjenek vele eszmecserébe hivatala gyakorlásáról, tágabb értelemben közel áll ahhoz a megfontoláshoz, hogy miként tudná a katolikus egyház egy fontos tanbeli megnyilatkozás előtt kikérni a nem katolikus egyházak képviselőinek és teológusainak véleményét. Ez a növekvő közösségiség jele lenne anélkül, hogy ezáltal a katolikus tanítóhivatal tekintélye bármi módon csonkulna. Például szolgálhat ehhez az a szerep, amelyet a nem katolikus megfigyelők a II. Vatikáni zsinaton játszottak.

Összegezve: fel kellene végre adni azt a katolikus egyházon belül és kívül elterjedt nézetet, miszerint az I. Vatikáni zsinat dogmái az egyház világosabb communio-alakjának és gyakorlatának útjában állnak. E dogmák maximalista értelmezése, amelyre ez a vélemény hivatkozik, hamisnak mutatkozott. Az igazi akadályt sokkal inkább azok a régi félelmek képezik, amelyeket már XXIII. János pápa is fájlalt a II. Vatikáni zsinat megnyitásakor. Véleményünk szerint egy konzekvensebb communio-ekkleziológia jelenti a legfontosabb kihívást mind a katolikus egyház jövőre való nyitottságának, mind az ökumenikus megértésnek a terén. 

Török Csaba fordítása

Jegyzetek

¹Vö. többek között Kl. Schatz: Vaticanum I 1869–1870. 3 Bde., Paderborn, 1992–94; és még H. J. Pottmeyer: Die Rolle des Papsttums im Dritten Jahrtausend. Freiburg, 2000.

²H. J. Pottmeyer: Unfehlbarkeit und Souveränität. Die päpstliche Unfehlbarkeit im System der ultramontanen Ekklesiologie des 19. Jahrhunderts. Mainz, 1975.

³J. Le Goff – R. Remond (dir.): Histoire de la France religieuse. Bd. 2–3., Paris, 1990–91.

⁴H. J. Pottmeyer: Der Glaube vor dem Anspruch der Wissenschaft. Die Konstitution über den katholischen Glauben ,,Dei Filius,, des 1. Vatikanischen Konzils. Mainz, 1968.

⁵F. van der Horst: Das Schema über die Kirche auf dem I. Vatikanischen Konzil. Paderborn, 1963.

⁶Vö. Kl. Schatz: Vaticanum I. Bd. 3, 297.

⁷Vö. J. Ratzinger: Das neue Volk Gottes. Entwürfe zur Ekklesiologie. 2. Aufl. Düsseldorf, 1970, 144; W. Kasper: Zur Diskussion um das Problem der Unfehlbarkeit. In: Fehlbar? Eine Bilanz. (Hg. v. H. Küng.) Zürich, 1973, 84; A. Dulles: A Church To Believe In. New York, 1987, 139.

⁸L’Osservatore Romano, 1998. XII. 11., 9.