SZÓVÁ  TESSZÜK

Egy jogtörténész gondolatai
A passió című filmről

Mel Gibson filmje óriási élményt jelentett számomra. Szerintem ez a film – mint minden Krisztusról szóló komoly mûvészi alkotás – alkalmat ad a Krisztussal való találkozásra, hitet ébreszt, hitet erõsít. Óriási a hatása. A moziban körülöttem ülõ fiatalok, akik hangoskodva, viccelõdve, egy-egy csomag pattogatott kukoricával a kezükben érkeztek, végigzokogták a filmet, s láthatóan mélyen meghatódva távoztak. Ezek után nem tartom túlzásnak azt a jóslatot, hogy ez az átütõ erejû alkotás, mely milliókat vonz, akár vallási megújulást is eredményezhet. Nem csoda, hogy a Krisztust elutasítók, a Krisztusban hinni nem tudók, nem akarók oly ádáz, vad haraggal, dühvel és gyûlölettel támadják ezt a filmet.
Kétségtelenül vannak a filmben olyan megoldások, amik vitathatók. Ilyennek érzem a történet tizenkét órás idõkeretét. A film azt a hagyományos elképzelést követi, hogy Jézust a csütörtökrõl péntekre virradó éjszaka, éjfél körül fogták el, s másnap, pénteken délben feszítették keresztre. Bár sok teológus szerint ez valóban így történhetett, s a nagyheti liturgia is ezt az idõrendet követi, számos kutató ezt kizártnak tartja. Én ezen utóbbiak nézetét osztom. Ha végigtekintjük, hogy mi minden történt Jézussal letartóztatása után, s figyelembe vesszük, hogy az ókori emberek milyen életritmusban éltek, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a passió eseményei nem játszódhattak le ilyen rövid idõ alatt. János szerint Jézust elõször Annás hallgatta ki (Jn 18,13), majd a fõtanács két ülést is tartott az ügyben. Az elsõ tárgyaláson – mely a letartóztatást követõ reggelen lehetett (vö. Lk 22,66) – sok tanút hallgattak ki (Mt 26,60). Nem egyet, nem kettõt, nem hármat, hanem sokat. A filmben a tanúk csak egy-egy mondatot mondanak. A zsidó perrend szabályai szerint viszont minden egyes tanút külön-külön igen részletesen ki kellett hallgatni, minden apró részletre oda kellett figyelni. Véleményem szerint a valóságban csak ezek a tanúkihallgatá-sok igénybe vehettek egy fél napot. A fõtanács a végsõ döntését a második ülésén hozta meg, a két ülés között egy éjszakának el kellett telnie (vö. Mt 27,1). Ezek után Jézust átvitték a helytartóságra. A filmben Pilátus már várja, s egybõl fogadja a küldöttséget. Ez nem túl életszerû. A római helytartó valószínûleg nem ugrott rögtön, ha az általa gyûlölt zsidók kívánságaikkal fordultak hozzá. Valószínûleg megvárakoztatta a küldöttséget, hogy ezáltal is érzékeltesse hatalmát. Márk szerint Pilátus elõtt a fõpapok sok mindennel vádolták Jézust (Mk 15,3-4). A helytartónak minden egyes vádpontot külön-külön alaposan ki kellett vizsgálnia. A valóságban nem csupán néhány mondat hangozhatott el e tárgyalás során, mint ahogyan ez az eseményeket sûrítõ evangéliumokban olvasható. E tárgyalás után Pilátus átküldi a vádlottat Heródes Antipászhoz. Lukács szerint a fejedelem hosszasan faggatta Jézust (Lk 23,9). A valóságban tehát itt sem egy-két mondat hangozhatott el csupán. Tudnunk kell azt, hogy az ókori emberek (fõleg a keletiek) egészen más életritmusban éltek, mint mi. Nem siettek, volt idejük mindenre bõven. A Heródes-epizód tehát önmagában egy újabb fél napot vehetett igénybe. Ezután Jézust visszavitték Pilátushoz. Nem valószínû, hogy a helytartó még aznap újból foglalkozott volna az üggyel. A Pilátus elõtti második tárgyalás eseményei, a Barabás-epizód, az ostorozás, Jézus kigúnyolása, s mindezek után a keresztút hosszú idõt vehetett igénybe. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a passió egy fél napnál jóval hosszabb ideig tarthatott, Jézust valószínûleg már a keddrõl szerdára virradó éjjelen letartóztatták. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézus szenvedése a valóságban még borzasztóbb lehetett, mint ahogy azt a film ábrázolja, hiszen a több- napos procedúra a testi-lelki-idegi kimerültséget lényegesen tovább fokozhatta.
Nagyon tetszett a filmben, hogy Jézust a zsidó templomõrség tartóztatta le. Akik azt állítják, hogy Jézust római katonák vették õrizetbe, tévesen ábrázolják ezt a jelenetet. Jézus szavai, melyeket letartóztatóinak mondott, egyértelmûen utalnak az akció végrehajtóira: „Mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és dorongokkal, hogy elfogjatok. Naphosszat együtt voltam veletek a templomban és tanítottam, mégsem fogtatok el” (Mt 26,55).
Sokan azzal vádolják a filmet, hogy túlzottan durva. Jézust a filmben szinte mindvégig, folyamatosan verik. Itt fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy ez tökéletesen összhangban áll az evangéliumokkal. A letartóztatás során valóban nagy csetepaté keletkezhetett, ahogy a filmben látható, hiszen Péter kardot ragadott, s levágta az egyik papi szolga fülét (Jn 18,10). Biztos, hogy Jézus már ekkor súlyos ütéseket kapott. Az evangélisták nagyon finoman fogalmaznak, amikor azt írják, hogy Jézusra letartóztatói kezet emeltek (Mt 26,50). Ez a valóságban jó pár ökölcsapást jelenthetett, s valószínûleg a dorongokat is használták. Jézus jobb szemét a filmben már ekkor komoly sérülés éri. Ezzel kapcsolatban szeretném felhívni a figyelmet a torinói halotti lepelre, melyen jól kivehetõ ennek a szemsérülésnek a nyoma: a film alkotói tehát itt a lepelkutatók megállapításait vették alapul. A Jézussal szembeni agresszív magatartás a kihallgatások során is folytatódott. Annás egyik poroszlója arcul ütötte Jézust (Jn 18,22), a fõtanács elõtt pedig sokan nekiestek, s ököllel verték (Mt 26,67). A film rendkívül életszerûen ábrázolja e jeleneteket.
Nagyon érdekesek a filmben az arám és latin nyelvû dialógusok. A köznyelv Júdeában Jézus korában valóban az arám volt. A filmben Pilátus is beszél arámul. Ez vitatható, hiszen nem tudjuk, hogy a helytartó megtanulta-e a nép nyelvét. Mivel ekkor már legalább négy éve állt a tartomány élén, megtanulhatott arámul, bár erre nagy szüksége nem lehetett, hiszen a hivatalos nyelv nem a nép nyelve volt. A filmben Pilátus és Jézus latinul beszél egymással. Ez szintén kétséges, hiszen Jézus nyelvtudásáról sem tudunk semmit. A hivatalos nyelv egyébként a Római Birodalom keleti tartományaiban valószínûleg nem a latin, hanem a görög nyelv volt. Ez az Apostolok Cselekedeteibõl is kitûnik, mikor Pál görögül szólítja meg Claudius Lysias ezredest, a jeruzsálemi helyõrség parancsnokát (ApCsel 21,37).
A fõpapok a filmben Pilátust hol consulnak, hol gubernatornak nevezik. Ezek pontatlan kifejezések, hiszen Pilátus nem proconsulként kormányozta Júdeát. A források legtöbbször procuratorként (gör. epitroposz), hégemónként (ennek latin megfelelõje valószínûleg a praeses) vagy praefectusként (gör. eparkhosz) említik. Egy 1961-ben talált felirat Pilátust praefectusnak nevezi.
A film legvéresebb jelenete az ostorozás bemutatása. A legtöbb kritika ezt a részletet érte, Gibson sokak szerint túlzottan borzalmasnak ábrázolja ezt az eseményt. Szerintem errõl szó sincs, a film hûen mutatja be a történteket. A római ostorozás minden ókori forrás szerint épp olyan kegyetlenül zajlott, mint ahogy ez a filmen látható. Horatius a három bõrszíjból álló római ostort, melynek végén ólom- vagy csontdarabkák voltak, „horribile flagellum”-nak, vagyis szörnyû ostornak nevezi. Nem véletlenül. Josephus Flavius zsidó történetíró szerint ha a rómaiak megostoroztak valakit, annak a húsát csontig szaggatták. Ahogy a torinói leplen is jól látszik, az ostorcsapások nemcsak a hátat, hanem az egész testfelületet érték. Az így megfenyített személynek egyetlen ép porcikája sem maradt, s mindenhonnan ömlött a vére. A források szerint az ostorozást sokan nem élték túl. Egyáltalán nem túlzás tehát az, ami a filmen látható. Helyesen mutatja be a film az ostorozás metódusát: az elítélteket egy alacsony, vastag oszloptörzshöz kötözték vagy bilincselték, s az ostorozást két katona felváltva végezte.
Nem tudjuk pontosan, hogy a katonák milyen alakú töviskoronát helyeztek Jézus fejére. Gibson a hagyományos elképzelést követve koszorú alakú koronát alkalmazott, eltérve a torinói lepel kutatóinak azon megállapításától, mely szerint a töviskorona sisak alakú lehetett, ami az egész fejet befedte. A film jól ábrázolja, hogy a katonák miért verték bottal a megkoronázott Jézus fejét: ezt azért tették, hogy a töviskorona jobban benyomódjon Jézus fejbõrébe (Mt 27,30).
Egyesek a filmmel kapcsolatos nyilatkozataikban az evangéliumok hitelességét is kétségbe vonták. Volt, aki azt állította, hogy a Barabás-epizódnak nincs semmilyen történelmi alapja. Ezzel kapcsolatban elsõsorban arra az õsi elvre hívnám fel a figyelmet, melyet mint minden forrásra, az evangéliumokra is alkalmazni kell: „Nemo mendax, nisi probetur” (Azt, hogy valaki hazudik, bizonyítani kell!), vagyis mindaddig hitelesnek tekintendõ a forrás, míg ennek ellentéte bizonyítást nem nyer. Arra egyébként az evangéliumokon kívül más források is utalnak, hogy a római tartományokban a helytartóktól a nép kegyelmet kérhetett egy-egy vádlott vagy elítélt számára.
Mások annak a Máté-evangéliumban található (a filmben feliratozás nélkül arámul elhangzó) kijelentésnek a hitelességét kérdõjelezték meg, melyet a nép akkor kiáltott, mikor Pilátus a kezeit mosta: „Vére rajtunk és fiainkon!” (Mt 27,25). Véleményem szerint a szövegkörnyezetet vizsgálva e részlet egyáltalán nem tûnik középkori keresztény betoldásnak, ahogy azt egyesek állítják. A „vére rajta” kifejezés egyébként az Ószövetségben számos helyen megtalálható (vö. Lev 20,9.11–13.16.27; Jer 51,35; Ez 18,13; 33,5), ami arra utal, hogy ezt a szólást a zsidók gyakran használhatták.
A film egyik legtöbbet kritizált részlete a kereszt hordozásának ábrázolása: a filmben Jézus az egész keresztet viszi a vállán. A valóságban valószínûleg csak a patibulumot, vagyis a kereszt vízszintes szárát vitte, amit aztán a kivégzés helyén kapcsoltak össze a függõlegesen álló gerendával. Plautus római vígjátékíró szerint a keresztre ítéltek a patibulumot vitték keresztül a városon. E harántgerendát keresztben ráfektették az elítélt két vállára, s kétoldalt hozzákötözték a kezeit. A torinói leplen látható nyomok szintén arra utalnak, hogy Jézus csak a patibulumot cipelhette, aminek a tömege becslések szerint önmagában is fél mázsa lehetett (bár ez is vitatható, hiszen nem tudjuk a pontos méreteket). Ezenkívül a leplen látható arcon olyan sebek is kivehetõk, melyek a keresztút során történõ eleséskor (esésekkor) keletkezhettek. Jézus valószínûleg az arcára esett, mert a patibulumhoz kötözött karjait nem tudta maga elé tenni. Az evangéliumok görög szövegében szereplõ sztaurosz (latinul: crux) szóval (Jn 19,17) tehát valószínûleg nem csak az egész keresztet jelölték; e szó tágabb értelemben a harántgerenda megjelölésére is szolgálhatott. Fontosnak tartom kiemelni, hogy mindez csupán valószínû, nem teljesen biztos. Éppen ezért a Gibson által követett hagyományos elképzelést sem szabad száz százalékig elvetnünk. Nem biztos, hogy minden elítélttel csak a patibulumot cipeltették. Tudnunk kell azt, hogy a rómaiak nagyon szerettek variálni. A legjobban õk unták már a sok keresztre feszítést, s ezért – a változatosság kedvéért – sokszor eltértek a szokásos eljárástól. Különbözõ formájú kereszteket állítottak fel, némelyeket fejjel lefelé feszítettek keresztre. Egyeseket szögekkel rögzítettek, másokat csak kötéllel erõsítettek a keresztfára. E változatosságra a film is rámutat, amikor a két gonosztevõt – miután a patibulumot kicipelték a Golgotára – kötéllel erõsítik T-alakú keresztjeikre. A film helyesen ábrázolja a kivégzõ menetet: elöl valószínûleg minden esetben a kivégzést irányító százados ment lóháton, s az elítélt elõtt vitték a kivégzés okát jelzõ táblát.
Nem tudjuk pontosan, hogy milyen mértékben vetkõztették le Jézust megfeszítése elõtt. Egyes forrásokból arra következtethetünk, hogy az elítéltek teljesen meztelenül függtek a keresztfán. Szent Ágoston a megfeszített Jézus meztelenségét Noé meztelenségével állítja párhuzamba. Az apokrif Nikodémus-evangélium ezzel szemben azt állítja, hogy Jézust ágyékkötõben feszítették keresztre. A film alkotói ezt a hagyományos elképzelést követték.
A keresztre feszítés bemutatásakor a legszörnyûbb jelenet a kezek és a lábak felszögezése. A film többi részletével együtt ez a jelenet is azért olyan megrázó, mert tökéletesen életszerû: ahogy Jézus egész testében reszket félelmében, ahogy vacognak a fogai, ahogy ösztönösen visszahúzza a kezét, amikor át akarják szögezni... Érezzük, hogy mindez valóban így történhetett.
Sokan helytelenítik azt, hogy a filmben Jézus tenyerén verik át a szöget. Az 1930-as évektõl valóban az az uralkodó felfogás, hogy a szögeket az elítéltek csuklóján verték át. Pierre Barbet párizsi orvos az 1930-as években amputált karokkal végzett kísérletek során arra a megállapításra jutott, hogy a felszögezés helye csak a kéztõ (csukló) lehetett, mert a tenyér a test súlyával terhelten szétszakadt volna. Álláspontját nagyban megerõsítette az, hogy a karok rögzítésére szolgáló szög a torinói lepel szerint is a csuklónál jött ki. Frederick T. Zugibe amerikai orvos viszont nemrégiben rámutatott arra, hogy ha a szöget a tenyérnek nem a közepén, hanem egy kicsit lejjebb, a csukló felé esõ részén verték át, akkor az szilárdan tartotta a test súlyát, s ha a szög hegyét 10-15 fokos szögben a csukló felé irányították, akkor az éppen ott jött ki, ahol a kézseb a halotti leplen látható (lásd http://shroud.com/zugibe.htm). Ezek szerint a film helyesen ábrázolja a karok rögzítésének módját. A film alkotói egyébként nagyon okosan megoldották ezt a problémát, amikor a szögek mellett kötelet is alkalmaztak Jézus megfeszítésénél. Egyáltalán nem zárható ki annak lehetõsége, hogy ez a valóságban is így történt, s ha a karokat kötéllel is felerõsítették, a tenyéren keresztül átszögezett kezek semmiképpen sem szakadtak szét. S végül az sincs kizárva, hogy a kereszt függõleges szárára kis ülõkét (Szent Jusztinosz szerint Jézus a kereszten ítélõszékében ült!) vagy lábtartót (lásd az ortodox ikonokon Jézus keresztjét!) erõsítettek (egy fadarabot a filmben is Jézus lába alá helyeznek), ami a test súlyának jelentõs részét tarthatta.
A keresztek a valóságban valamivel alacsonyabbak lehettek, mint ahogy azt általában elképzeljük, s mint amilyenek a filmben láthatók. A megfeszítettek lába valószínûleg a magasabb keresztek esetén sem volt 1 méternél nagyobb távolságra a talajtól. A lepelkutatók szerint a Jézus oldalába döfött lándzsa csaknem vízszintes irányban hatolhatott át az ötödik és hatodik borda között. Hozzá kell azonban ehhez tennünk, hogy azért túl alacsony sem lehetett Jézus keresztje, hiszen csak egy nádszállal tudták a szájához emelni az ecetbe mártott szivacsot (Mt 27,48), s az sincs egészen kizárva, hogy a lándzsájával sebet okozó katona lóháton ült. A film helyesen mutatja be a két lator lábszárcsontjainak eltörését, amivel a halál beálltát gyorsították, s amire Jézus esetében már nem volt szükség (Jn 19,32).
A szenvedéstörténet ábrázolásával kapcsolatos legfontosabb megállapításaim tehát a következõk. A film teljesen életszerûen, az evangéliumokkal és más ókori forrásokkal összhangban mutatja be a megrázó eseményeket. Az általam megjelölt pontatlanságok lényegtelen apróságok. Gibson sehol sem esett túlzásokba, s véleményem szerint nagyon helyesen döntött, amikor a vitatott kérdéseknél (a passió idõkerete, a töviskorona alakja, a kereszt hordozásának módja, az ágyékkötõ meghagyása, a tenyerek átszögezése, a kereszt magassága) a hagyományos elképzeléseket követte. Sokszor elhangzott az a vád, hogy a film a zsidók elleni gyûlöletre uszít. Nyomatékosan kijelentem, hogy ez a vád teljesen alaptalan. A filmben Krisztusból mindvégig, a legszörnyûbb szenvedés közepette is végtelen szeretet árad. Az egész film arról szól, hogy Jézus ilyen borzalmas gyötrelmek közepette is tudott szeretni, tudott türelmes lenni, tudott megbocsátani. Mindez éppen arra döbbenti rá a nézõt, hogy milyen hitvány dolog a gyûlölködés, s milyen végtelen, nemes erõ a szeretet. A film tehát a szeretetet növeli bennünk, és senki iránt sem uszít gyûlöletre.
A monumentális alkotás a feltámadás vigaszt nyújtó és hitet erõsítõ képsorával zárul. Az ember még sokáig nem tud felállni, nem tud megszólalni, csak ül tovább némán a helyén. Belülrõl engem valami arra késztetett, hogy fejet hajtsak a mozivászon elõtt, s közben megszólalt bennem a rövid ima: „Imádunk téged, Krisztus, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot!”
Dr. Sáry Pál