,,Legyen a jelen pillanat mindannyiunk számára alkalom a bűnbánatra, hogy visszakapjuk a megerőszakolt igazságot, és visszanyerjük a kölcsönös bizalmat és a reményt,, - olvasható a Lengyel Püspöki Konferencia azon üzenetében, amellyel bűnbánati napot hirdetett meg 2007. hamvazószerdájára az egyház múltban elkövetett bűneiért.

A bűnbánati események mellett a lengyel egyházban megkezdődött a kommunizmus időszakának belső, tudományos feltárása is. Ennek folyamatáról kérdeztük P. Józef Puciłowski domonkos szerzeteset, egyháztörténészt, a lengyelországi domonkos provincia múltfeltáró bizottságának elnökét.

A rendszerváltozás után sokan egyértelműen állították, hogy az egyházat felügyelő titkosszolgálat majdnem félszázadon keresztül gyűjtött (vagy inkább készített és célszerűen felhasznált) anyaga eltűnt. A lengyel közélet kinek tulajdonította ezt az iratmegsemmisítő munkát?

A találgatások között a legelterjedtebb az volt, hogy Czesław Kiszczak tábornok, az utolsó kommunista belügyminiszter - aki egy ideig e posztot az első nem kommunista Tadeusz Mazowiecki-féle kormányában is viselte - pusztította el a múlt emlékeit. Mint később kiderült, a hírnek annyi alapja volt, hogy az iratok bizonyos részét valóban az ő utasítására kezdték elégetni. Azt, hogy ekkor milyen mennyiségű dokumentumcsoport pusztult el, talán soha sem tudjuk meg egyértelműen.
A pusztítás következő ,,munkásaként,, (illetve munkatársaiként) Krzysztof Kozłowskit, a krakkói katolikus Tygodnik Powszechny hetilap korábbi főszerkesztő-helyettesét szokás emlegetni. Kiszczak utódjaként sokak szerint még Józef Glemp bíboros-prímással is egyeztetve dolgozott ezen. Ez a feltételezés nagyon valótlannak tűnik, az újságírók azonban ezt terjesztették.

 Milyen változást hozott a kérdésben a Nemzeti Emlékezet Intézetének megalakulása?

A Nemzeti Emlékezet Intézete, amely állami intézmény, 1998-ban jött létre Varsóban, mégpedig megyei részlegekkel. Az Intézet több mint 90 kilométer ügyiratot tartalmaz: a titkosrendőrség munkájának anyagát 1944-től 1989-ig. Itt a kommunizmus nagy ellenségéről, az egyházról is olvashatunk...

Ennek megalakulásakor és az itt található anyagok kutatása közben derült ki a közvélemény számára, hogy nem mindent égettek el. Sőt felfedezték azt is, hogy az elpusztult iratok zöme fénymásolatban vagy mikrofilmen egy szomszéd megyében, hivatalban, de leginkább Varsóban, az Intézet központjában megtalálható. Így van ez az egyházat érintő dokumentumok esetében is. Sőt!

 Miközben a világ, de különösképpen is a lengyel egyház II. János Pál életéért aggódott, más hírek is megjelentek a lengyel sajtóban...

Igen, lassan, úgy II. János Pál életének utolsó napjai környékén elképesztő hírek terjedtek el, amit a média röpített világgá: a pápa közvetlen munkatársai között egy besúgó működik, persze régóta. A hír a pápa halálát követő napokban világszenzációvá lett.

,,Ki az?,, - találgatták a papok, a világiak, nem túlzok, az egész lengyel társadalom. A bomba robbant. Jómagam visszajövet Pestről, éppen a chyznei határátkelőt hagytam el, amikor egy jezsuita barátom - domonkosnak jezsuita barátja van... (!) - keresett, és közölte velem, hogy nem jezsuita ám az ügynök, hanem domonkos!

Barátom csak látszólag volt kárörvendő, mert Konrad Hejmo (,,Hejnal,, – a ,,hajnal,, magyar szó továbbélése a lengyel nyelvben) atya nagyon is közismert személy - még ma is -, így szégyene nem csupán magán- vagy egy belső rendi ügy volt, hanem az egyház egészét érintő probléma. Hála Istennek, Konrad atya nem volt a pápa munkatársa. Egy római zarándokszállás vezetőjeként viszont sok hívőt fogadott az Örök Városban, sokszor találkozott II. János Pállal, és rengeteget szerepelt a tévében. 2005. április 28-án a médiahírek központi szereplőjévé vált. Korábban talán hasonló okokból vállalhatta a hírszerzői munkát is: szegény, falusi, sokgyermekes család leszármazottja volt, aki diplomata útlevelet kapott, magas elismertségre tett szert. A médiában másról nem is igen beszéltek, az újságok első oldalán, a tévé minden csatornáján fehér domonkos habitust lehetett látni. Ennyiszer én még soha nem ,,találkoztam,, Konrad atyával, mint azokban a napokban. A későbbi események gyökerei ehhez a ponthoz érnek vissza.

 Konrad atya közismertsége mellett ez az eset miként alakult át egy az egyház egészét érintő problémakör forrásává?

A közvélemény - benne rendünk is - megoszlott. A botrány hangsúlyozása és a megbélyegzés állt az egyik oldalon. A védelem, a per fas et ne fas (ne ítélj, hogy meg ne ítéltess), a másik oldalon. Ennek szóvivője mindenekelőtt a Tadeusz Rydzyk vezette redemptorista Radio Maryja, a Rydzyk TV állomás és a ,,cég,, napilapja volt.

Ezt követően Konrad atyánkkal kapcsolatban az események nem is azért csendesültek el, mert a dolgok tisztázódtak, hanem azért, mert naponta derültek ki hasonló ügyek, és ez a média kedvenc témája lett. Paptanárok, írók a papság köréből, két püspök...

 A történtekre hogyan reagált a Lengyel Püspöki Kar?

Ekkor a püspöki kar testületileg még hallgatott. A konferencia tagjai közül azonban egyénileg sokan nyilatkoztak, némelyek a megtisztulási folyamatok megkezdésének szükségességét hangsúlyoztak - ők sajnos kevesebben voltak -, mások, a többség védte a meg nem védhetőt.

Az alagút végén viszont felcsillant a fénysugár. A krakkói bíboros-érsek, Stanisław Dziwisz létrehozott egy átvilágító bizottságot Pamiec i troska, Megemlékezés és gond névvel. A bizottság sokáig szó szerint nem tett semmit, csupán egy rövid közleményt adott ki, amely a besúgás etikátlanságát bélyegezte meg.

Nem sokkal ezután Tadeusz Isakowicz-Załeski, krakkói pap, az örmények lelkipásztora a katolikus szellemiségű, de nem egyházi irányítás alatt álló Znak kiadónál meg akart jelentetni egy vaskos könyvet a krakkói és környékbeli papság hősies és sajnos szényenletes múltjáról. A kéziratot átadta a kiadó munkatársainak.

Ezzel párhuzamosan az érseki bizottság - amelyben világi történészek is dolgoznak -, pár nappal Załeski könyvének megjelenése előtt kiadott e témában egy szakmailag kiváló kötetet. A közvéleményt Załeski műve rettenetesen fölkavarta, mert Załeski - akit Popiełuszko atyához hasonlóan meg akart gyilkolni a titkosrendőrség - nyíltan leleplezte sokak besúgómúltját. Érdekes tanúsága az esetnek, hogy a könyv főként a mártír és hős papokról szól, nem a besúgókról, de úgy látszik, ezt sokan észre sem akarták venni!

 Mikor született meg a lengyel püspöki konferencia első testületi nyilatkozata?

A püspöki kar 2006. augusztus 25-én a czestochowai kolostorban ülésezett. A konferencia ekkor egy kiváló, bölcs Memorandumot tett közzé, amely szakértői szinten ad tanácsot arra vonatkozóan, miként kell kezelni az ,,egyes papok,, titkosszolgálati múltját. Ez a nyilatkozat főként módszertani kérdésekkel foglalkozott, és azzal a megállapítással élt, hogy nem elegendő a múltat feltárni, hanem annak sebeit a gyógyulás felé kell irányítani. Ilyen értelemben szólt például a vétkeseknek adandó penitenciáról is.

A Memorandum azonban kissé holt betű maradt, ami négy hónapra rá, Stanisław Wiełgus varsói érsek ügye kapcsán derült ki, ugyanis plocki megyés püspökként ő is aláírta a dokumentumot, múltjáról azonban hallgatott.

 Említette Konrad Hejmo domonkos atya esetét. Az információk napvilágra kerülése után milyen lépéseket tett a domonkos rend a problémák tisztázására?

Az akkori lengyel domonkos tartományfőnök, Maciej Zięba mindjárt a Hejmo-ügy felbukkanása után létrehozott egy öttagú, történészekből álló belső bizottságot, amelyet a jelenlegi provinciális, Krzysztof Popławski megerősített. Nagy erőfeszítéssel kutatjuk a lengyel domonkos rend múltját az 1945-től 1989-ig terjedő időszakra vonatkozóan.

2007. február 17-én sikerült kibocsátanunk egy - azt hiszem, jól sikerült - közleményt. Ez a lengyel egyházban a czestochowai Memorandum mellett eddig az egyetlen hivatalos dokumentum e problémakörre vonatkozóan.

 Önök milyen munkamódszerrel dolgoznak a domonkos renden belül?

A bizottság tagjaival esküt tettünk: az egyes személyekre vonatkozóan teljes titoktartás köt bennünket, halálos bűn terhe mellett. Ugyanakkor tudományos igénnyel dolgozzuk fel a rend legújabb kori történetének ezt az időszakát. Elemző tanulmányunk minden esetben rámutat a beszervezés módszerére, a neveket azonban nem hozzuk nyilvánosságra, a rendben is csak a fedőneveket ismerhetik meg szerzetestársaink. A nagyközönség előtt még a fedőnevek sem publikálhatók, bár a sajtó, tőlünk függetlenül, sok mindent megszellőztet. A provinciális jelenlétemben találkozik az érintettekkel, megbeszéli velük a történteket, és az egyes eseteknek megfelelő súlyú penitenciára fogja azokat, akik vétkesnek találtatnak.

Persze más rendek is foglalkoznak ezzel a kérdéskörrel, de ők eddig még nem mutattak ki semmit a múltjukat ért sérelmekről. Viszont sorra jelennek meg publikációk, beleértve könyveket is, léteznek bizottságok, folynak szakmailag kifogástalan kutatások.

Helyzetünknek jó tükre a varsói érsek ügye. Olyan ez az állapot, mintha valaki nagy gyorsasággal hajtatná a kerékpárt, a másik pedig a küllők közé próbálna beilleszteni egy botot...

 Milyen nyomott hagyott a lengyel egyházban a Wiełgus-ügy?

A konkrét probléma a lemondással rendeződött, hatását azonban még mindig viseljük. Stanisław Wiełgust, plocki megyés püspököt 2006. decemberében 7-én nevezte ki a Szentszék varsói érsekké. Wiełgus, az akkor 67 éves püspök korábban a Lublini Katolikus Egyetem rektora volt, közismert és kedves emberként tartották számon. Kinevezésén azonban sokan csodálkoztak, mert tudós híre ellenére eléggé ,,főpaposan,, viselkedett.

A hírt, hogy besúgó volt, december 19-én tette közzé az egyik kevésbé közismert újság. Elkezdődött a pokol. Az egyik oldal belebonyolódott a szenzációhajhászásba, mások, a többség viszont a problémát nem eléggé ismerve védte az érseket. Voltak azonban olyanok is, akik józanul álltak az ügyhöz, ők vizsgálatot szorgalmaztak. Wiełgus püspök pedig miközben a kánoni rendelkezések szerint átvette az érsekség kormányzását Glemp bíboros-prímástól, egyre inkább belesüpped saját interjúiba, mindig többet és többet ismert el...

Az események 2007. január 7-ig tartottak. Ezen a napon, nagy ünnepség közepette, az államfő, a kormánytagok jelenlétében történt volna Wiełgus bevonulása a varsói székesegyházba. Több tévécsatorna közvetítette volna az eseményt, hiszen fővárosi eseményként ez nemcsak egyházi, hanem társadalmi processzus is lett volna. De nem véletlenül használtam feltételes módot. Január 7-én, reggel 8 órától ugyanis a tévécsatornák többször jelezték, a bevonulás nem biztos. Megint szenzáció! Állítólag - ezt csak később mondták el - sok püspök e napon külön azért imádkozott, hogy ne történjék meg az ünnepi beiktatás.

A bevonulás mégiscsak megtörtént. Ott volt a püspöki kar szinte valamennyi tagja, az apostoli nuncius, az államfő, a kormánytagok stb., akiknek a jelenlétében Wiełgus felolvasta levelét, amelyben lemondásáról adott hírt, és ezt a Szentatya, XVI. Benedek pápa el is fogadta. A Radio Maryja hívei ekkor a templomban nyüzsgő emberek között bekiabálásokkal éltették az érseket: Maradj velünk!

Ezután Glemp prímás egy nem éppen jól sikerült rögtönzött prédikációt mondott. Pár hétig még ő maradt a főegyházmegye adminisztrátora, 2007. március 3-án pedig a Szentatya Kazimierz Nycz érseket nevezete ki Varsó metropolitájává, aki egy nagyon karakán ember. Az ő beiktatására virágvasárnap került sor. A történet hosszú - itt is. Már könyv is jelent meg róla.

 Miért következhetett be ez a tragédia?

Mert a kerékpár beindult, csak nem következetesen hajtották, és valaki a küllők közé akasztott. Ezt a nagy show-t, ami bejárta az egész világot - hisz még egy arab tévé is taglalta az ügyet - el lehetett volna kerülni. Két független bizottság ugyanis már december 19-e után jelezte, hogy az érsek ügynök volt.

 Mire vártak az illetékesek?

Nem tudom. Azt hiszem, a Lengyel Püspöki Kar még nem él benne kellőképpen a média világában, ahol sok, fiatal, mélyen hívő, egyházát szerető ember dolgozik, akik - nálunk Lengyelországban! - nem ellenségesek, csak tisztának akarják látni azt az intézményt, amelyet szeretnek. Talán Nycz érsek kinevezése csitítja a vihart, talán megkezdődik egy új világ.

Talán! Mert eközben az a jelenlegi kormány, amely mindenkit, némelyeket többször is átvilágítana, megállapodott az egyházzal, hogy a katolikus egyetemek (2), az állami egyetemeken működő teológiai (4) és a független egyházi fakultások (4), szemináriumok (nagyon sok van belőlük) tanárait nem érinti az átvilágítás! Az egyház ezt saját maga oldja meg, mondja nem egy püspök.

A konferencia a konkordátumra hivatkozik. Elég szerencsétlen döntés ez, mivel lehetőséget ad olyan gyanakvásokra, hogy az egyház valamit el akar titkolni. A Wiełgus-ügy bonyodalmai után pedig nyugodtan a fejünkre olvassák: Megalapozott a gyanú, igen!

Az őszinteség megkívánná ebben a helyzetben, hogy a kérdést mi magunk, belső, egyházi ügyként őszintén tárjuk fel úgy, hogy az ordinárius és az érintett személy ennek eredményét egymás között tisztázza, a vétő pedig valamilyen penitenciát gyakorol. Ebben az esetben nyugodt lelkiismerettel mondhatnánk, hogy az egyház az érintett személyekkel ezt saját illetékességén belül elrendezte. Ha pedig erre nem vagyunk képesek, akkor ki kellene tennünk magunkat az állami vizsgálatoknak, megelőzve az időzített bombák robbanását.

Ennek hiányában az élő, lengyel katolicizmus körében felmerül egy fontos kérdés: ha sok gondolkodó ember Lengyelországban emiatt hagyja el az egyházat - ahol ma 30 000 pap működik -, akkor azért ki lesz a felelős? Valami titkos erők emberei? A média? Egy nemzetközi összeesküvés? Talán részben, de a lengyel egyházi vezetőségnek is része lehet ebben?!