Teremtés, Krisztus, tudomány

Ez a tanulmány a vallás és tudomány alapvető viszonyát óhajtja bemutatni. Nehéz dolog a tudományról és vallásról bármilyen szempontból is beszélni, mivel mind a kettő széles és komplex terület. Továbbá mind a tudomány, mind a vallás úgy jön, mint bármilyen más csomag, azaz tartalom és csomagolás. A tartalmat üzenetnek fogom nevezni. A tudomány esetében a tartalom majdnem maga a csomagolás. Ez a tudomány egzakt természete miatt van így, ami legjobban a fizikában, a kémiában és a csillagászatban testesül meg. A tudomány, az egzakt tudomány üzenete végelemzésben mennyiségekről szól, vagy inkább a dolgok mennyiségi sajátosságairól, amelyek, hogy úgy mondjam, a dolgok felszínén vannak. Ebben az értelemben ezek a csomagolást látszanak mutatni, bár az egzakt tudomány üzenetét éppen a mennyiségi sajátosságok alkotják.

Az egzakt tudomány üzenete csomagolásnak is tűnhet – mint mondtam –, de igazi csomagolását a hozzá kapcsolt különböző filozófiai értelmezések alkotják. Ezeknek az értelmezéseknek egyikét sem lehet transzponálni a kvantitatív sajátságokra, amelyekkel az egzakt tudomány foglalkozik. A newtoni fizika nagyon különbözik a mechanisztikus filozófiától, amelyet majdnem azonnal ráöltöttek. Ez általánosan elismert tény azóta, hogy mintegy száz éve a newtoni fizika helyét átvette a relativisztikus fizika és a kvantumfizika. A filozófiai értelmezések nagy változatossága, amelyek ráoltódtak a relativitáselméletre és a kvantumfizikára, azt mutatja, hogy e kettő üzenete nagyon is különbözik a filozófiai értelmezésektől. A relativitást illetően filozófiai közhely lett, hogy az az igazság relativitását állítja, bár mind a speciális mind az általános relativitás a valaha előterjesztett fizikai elméletek legabszolútabb formája. A relativitásfizika szerint a fénysebesség minden körülmény között állandó, és az alapvető fizikai törvények invariánsok. Ami a kvantumfizikát illeti, azt annak az állításnak filozófiai bizonyítékává tették, hogy minden véletlen, bár az a kvantumenergia változatlan nagyságán, a Planck állandó feltétlen egyetemességén alapul. Az egzakt tudomány, amelynek mindig mérnie kell, sem az okságot, sem a véletlent nem képes bizonyítani. Ennyit az egzakt tudományról mint kettős csomagolásról. Ezek egyike, vagyis a kvázi-csomagolás a tudomány igazi üzenete, ami se nem több, se nem kevesebb, mint kvantitatív adatok és formalizmusok készlete. A másik, vagyis a valóban külső csomagolás a filozófiák készlete, legtöbbször nagyon rossz filozófiáké, amelyeket a kvantitatív formalizmusokhoz csatoltak.

Ami a vallást illeti: ezen a kereszténység azon formáját értem, amely komolyan veszi az Apostoli és a Niceai Hitvallást, a megváltás történetének bibliai beszámolóit pedig ezeknek a hitvallásoknak tételeivel értelmezi. A továbbiakban csupán a keresztény vallást vizsgálom, mert csak a keresztény vallás volt valaha, és van ma is jelentős kapcsolatban a tudománynyal. Ezt világosan kell látnia mindenkinek, aki komolyan veszi a tudomány történetének tanúságát.

Ami igaz a tudományra, igaz a keresztény vallásra is, ez szintén úgy jön, mint üzenet és csomagolás. Az üzenet az örök üdvösségről szól, amely azon az ígéreten alapul, hogy jönni fog egy Messiás, egy Megváltó, és azon a tényen, hogy el is jött. Az üzenet először a zsidó néphez szólt, amelynek története egyedülálló események sorozata, és ezek részben drámaiak, részben rendkívül tragikusak. Az eseményeknek ebben a sorozatában csupán a maradék ragaszkodott a cél értelméhez, amelyhez hasonlót az ember más vallásban nem tud találni. Elég az anyára és hét gyermekére gondolni, ahogy történetüket a Makkabeusok második könyve elbeszéli. Hősiesen kitartottak haláltusájukban, mivel szilárdan remélték, hogy halálukat feltámadás fogja követni. És amikor a Messiás, vagyis az Isten Fia eljött és feltámadt a halálból, a hatás felvillanyozó volt. Óriási lángra gyújtotta az ember vágyódását egy üzenet után, amely reményt ígért minden megszorítás nélkül. A kereszténység üzenet, vagy inkább a létcél értelmének aktualizálása, amely győzedelmeskedik a halál fölött, még ha a halál véget is vet bármi más cél kergetésének.

A kereszténység – még inkább, mint a zsidó vallás – üzenet a célról, a lét céljáról, és ennek az üzenetnek demonstrálása rendkívüli eseményekkel, csodákkal, amelyek még a legtanulatlanabbak felfogóképességén sincsenek túl. Számukra nem jelent problémát, hogy az üzenet – emberileg szólva – nagyon szegényes csomagolásban jött, legalábbis az ember tér és idő ismeretének szempontjából. Valóban, még az Isten Fia is megengedte magának, hogy be legyen zárva a világ, az univerzum olyan felfogásába, amelynek egyáltalában nincs tudományos értéke. Az Isten Fia az embert egy imádságra tanította, amely minden ima közül a legmegindítóbb, amelyben az embernek az Atyához kell fordulnia, aki a mennyekben van. Ezáltal mindazok, akik hallották Jézust, csak arra gondolhattak, hogy az égboltozat felett van egy mennyei régió. Továbbá: az Isten Fia földi küldetését felszállása fejezte be a mennybe, vagy legalábbis bizonyos menny felé, amíg egy felhő láthatatlanná nem tette. Már tudjuk, hogy a föld nem lapos, mint a Biblia mondja, és azt is tudjuk, hogy felül, vagyis a földön kívül óriási tér van, amely gyakorlatilag teljesen üres. A galaxisok milliói – hasonlattal élve – csak mindannyi porszem a mérhetetlen világűrben.

Azt kell tehát gondolnunk, hogy az Isten Fia nagyon alkalmatlan pillanatban jött a történelembe? Ahhoz, hogy erre a kérdésre feleljünk, képzeljük el, hogy az Isten Fia a mi korunkban érkezik. Mit tudna mondani egy tudós gyülekezetnek, és mit mondanának Neki a tudósok? ő természetesen azt mondaná, hogy azért jött, hogy megmentse őket az örök életre. Ez olyan üzenet, amely a legtöbb tudóst nem érdekelné. Biztosan mondanának az Isten Fiának dolgokat, amik az Isten Fiát emberileg teljesen szótlanná tennék. Egyes kvantum kozmológusok azt mondanák, hogy nincs szükségük a Mennyei Atyára, az ég és a föld Teremtőjére, mivel ők nem egy, hanem milliónyi univerzumot képesek teremteni a semmiből, legalábbis elméletben. Azt mondanák, hogy univerzumunkat, amennyire ezt tudjuk, teremthették egy alagsori laboratóriumban egy másik galaxison. Meghökkenésükre az Isten Fia szárazon emlékeztethetné őket arra, hogy az alagsori laboratóriumok több mint egy értelemben sötét helyek.

Más fizikusok beszélhetnének Neki arról a szilárd hitükről, hogy a végső fizikai elméleten dolgoznak, amely véglegesen szükségtelenné tenné a Teremtőt. Hiszen az elmélet megmutatná, hogy az univerzum szükségképpen az, ami, és nem lehet valami más. Ez lenne az ütőkártyájuk az ősrégi teológiai érv ellen, hogy az univerzum kontingens, tehát szüksége van Teremtőre. Emberileg szólva ezeket a teoretikusokat az Isten Fia talán emlékeztethetné arra, hogy fel kellene frissíteniük információikat a Gödel-tételre vonatkozóan, amely megmutatja, hogy egyetlen matematikai rendszer sem tartalmazhatja következetességének (konzisztenciájának) bizonyítékát. És mivel a fizikának nagymértékben matematikainak kell lennie, nem lehet olyan fizikai elméletet konstruálni, amely szigorúan végső. Az elmélet (string theorem) követőinek legtöbbje visszahőkölne. Senki sem szereti, ha emlékeztetik arra, hogy nem ismeri az alapvető dolgokat. De akkor kikölcsönöznék a Gödelről szóló legjobb könyvet, és bizonyos reményt találnának a maguk számára. Hiszen Gödel, aki az aritmetika nemteljességi tételét (incompleteness) 1930-ban megfogalmazta, évtizedekkel később azt remélte, hogy erről a nemteljességi tételről bebizonyul, hogy részleges arculata egy olyan aritmetikai rendszernek, amelynek van beépített következetessége (konzisztenciája).

Erre az Isten Fia azt mondaná, hogy Gödelnek rendkívül primitív fogalma volt a mennyről. Gödel egy megjegyzése szerint a mennyben minden olyan egyszerű lesz, mint ahogy 2 meg 2 az 4. Erre az Isten Fia csupán azt válaszolná, hogy egy ilyen menny gondolata nem adott vigaszt Gödelnek, aki szó szerint halálra koplalta magát attól félve, hogy az orvosok előírásai megölik. Mindenesetre tudományos elmék, akik megrekedtek a mennyiségek csodálatánál, felfoghatatlannak találnák Szent Pál kijelentését, hogy szem nem látta, fül nem hallotta, amit az Isten a mennyben készített azoknak, akik szeretik őt. De számtalan egyszerű elme, és néhány rendkívüli tudományos elme is nagyon kielégítőnek találta ennek a mennynek az eszméjét – nem annyira értelmük, hanem inkább mély vágyódásuk számára – a cél maradandó értelméért, amelyről a tudomány egyáltalán semmit sem mondhat egyszerűen azért, mert a cél nem mérhető.

A vallásról beszélve semmi sem lehet nagyobb hiba, mint azt elméleti állítások készletének venni. A vallás sokkal inkább felelet akar lenni az ember cél-akarására. Természetesen a keresztény vallás és annak különösen katolikus formája hatalmas intellektuális épület, a dogmák tanításának óriási rendszere. De ha ez az épület nem a célra törekvés fenti értelmét szolgálja, akkor egyáltalán semmit sem szolgál. Az Isten Fia csupán ismételhetné, hogy mit használ az embernek, ha megnyeri az egész világot, de a folyamatban elveszti a lelkét.

Remélem eleget mondtam és kereken megmondtam, hogy egyáltalában nem az számít, vajon az Isten Fia a szemita univerzum keretében jött-e, ami egy nagy beduin sátor a földdel mint alappal és az égboltozattal mint tetővel, vagy a geocentrikus, ptolemaioszi univerzumon belül, vagy pedig a kopernikuszi heliocentrizmuson belül, esetleg az általános relativitás kozmológiájának keretében. Ennek oka az, hogy Ptolemaiosz nem bizonyíthatta, hogy rendszere az univerzum; Kopernikusz nem bizonyíthatta, hogy rendszere az egész univerzum; Einstein nem bizonyíthatta, hogy a relativisztikus kozmológia véges tömege és tér-idő görbülete volt az egész univerzum, nevezetesen a következetes kölcsönhatásban lévő dolgok öszszessége. Nincs szigorú alap tudományos kozmológiáról beszélni, ha a kozmoszt annak vesszük, amit a kozmosz szónak jelentenie kell, azaz következetes kölcsönhatásban lévő dolgok összességét, mert csak az ilyen összességet lehet igazán szépnek tartani. A tudományos kozmológia csupán a szupergalaktológiák egyre bővülő, de sohasem végleges formája.

Azok, akik mindezen meglepődnek, megkérdezhetik a tudósokat, vajon tudják-e bizonyítani, hogy a pódium, amin az előadó áll, ott van-e? Ha felteszik, hogy a pódium ott van, akkor adhatnak kvantitatív részleteket: például a pódium méretét és helyzetét, mondjuk egy eukleidészi koordináta-rendszerben. De a méretnek és helyzetnek számokban kifejezett értékei csupán számok. A számok pedig csak számok maradnak, hacsak a tudósnak nincsen valami eszköze, hogy ezeket a számokat hozzákösse a pódium fizikai valóságához. Az eszközök azonban filozófiaiak és nem tudományosak. Mindenesetre nem tudományos mód foglalkozni a van szóval. Azt, amit a van szó jelent, nem lehet mérni centiméterben vagy literben vagy fényévekben.

Legtöbb tudós egyszerűen nincs felkészülve ilyen megfontolásokra. Nem figyeltek fel, amikor Eddington két generációval ezelőtt rámutatott arra, hogy a tudomány önmagára hagyva még a szorzótáblát sem tudja kezelni, még kevésbé a logarlécet. Tudósok nem akarják elfogadni, hogy a tudomány csak mennyiségeket kezel. Vagy még határozottabban és csak a fizikáról mint az egzakt tudományok ideáljáról beszélve, a tudomány csak a mozgásban lévő dolgok kvantitatív arculatainak kvantitatív tanulmányozása lehet. Semmivel sem több és semmivel sem kevesebb. A tudomány nem a létről, nem a célról, nem a szabad akaratról, nem az erkölcsről szól. Ez pedig félelmetesen sokat mond. Semmi sem nagyobb hiba, mint azt várni, hogy a tudomány szolgáltassa Isten létezésének bizonyítékát vagy a világ teremtését a semmiből, vagy még azt is, hogy hazudni bűn.

A világegyetem tágulását vissza lehet vezetni a múltban egy pillanatig, amikor az egész univerzum nem volt nagyobb, mint egy gombostűfej milliomod része, ami magába foglalta a galaxisok milliárdjainak teljes anyagmennyiségét. De a tudomány csupán a fizikai univerzum egyik fizikai állapotától a másik állapotáig tud nyomozni. Az átmenet a semmiből a létezőig mindörökre kiesik a fizikusok szemszögéből egyszerűen azért, mert nem fizikai, hanem metafizikai szemek kellenek ahhoz, hogy meglássuk a semmit. A semmi fogalma talán a legmetafizikaibb minden fogalom közül. Majdnem valami ördögi van a modern fizikák, különösen a kvantummechanika divatos filozófiáiban, amelyeknek előterjesztői kijelentik, hogy van egy „majdnem semmi,” egy „virtuális semmi” a „virtuális realitásnak” megfelelően. Ilyen kijelentéseknek nincs logikai és tudományos megalapozásuk, és tanúskodnak a tudományos körökben uralkodó filozófiai szegénység hihetetlen mértékéről.

A filozófiai szegénységgel ellentétes a filozófiai gazdagság, amit aligha lehet megszerezni filozófiai tanfolyamokon. Ilyen kurzusok megtaníthatnak valakit arra, amit már más filozófusok kijelentettek, de rendszerint nem tanítják meg gondolkodni. Etienne Gilson szokta mondani, hogy mindenkinek a maga filozófia tanárának kell lennie. Chesterton egyszer azt mondta, hogy Isten létezését bármely telefonpózna is bizonyítja. Éppen olyan jól állíthatta volna, hogy bármely ceruza, bármely villa, bármely kés, bármely kő vagy kavics bizonyítja Isten létét.

Miért? Azért, mert bármely tárgy véges és ennélfogva sajátos. Ha a tárgy végtelen volna, tartalmazna minden lehetséges tökéletességet, ennélfogva hiányával volna sajátosságoknak, és ezért nem lenne felismerhető. Mi azért ismerjük meg a dolgokat, mert hiányával vannak valaminek. Megismerünk egy ceruzát, mert nélkülözi más tárgyak sajátosságait. Korlátozottságok által élünk és tanulunk. De nem óhajtjuk elfogadni, hogy a korlátozottság óriási misztérium. A végtelen tökéletesség könnyen megérthető, de egy véges dolog korlátozott mivolta választ kér a kérdésre, miért is korlátozott. Ha ezt valaki értékeli, jó úton jár, hogy filozófus legyen. Enélkül csupán a filozófia tanára, vagy filozófia szakos egyetemi hallgató, vagy csupán a szőrszálhasogatás mestere.

Azért mondtam mindezt, hogy világossá tegyem: mielőtt valaki beszél a tudomány és a vallás viszonyáról, tisztába kell jönnie bizonyos kérdésekkel a filozófiával kapcsolatban, és azzal is, hogy a filozófia elkerülésének egyetlen módja az, hogy egy szót sem szólunk. Mert amikor valaki mond valamit, azaz amikor az ember beszél valaki másnak valamiről, valóságos filozófus lesz, még ha nem is akar az lenni. Ez az a kérdés, amelyet a Means to Message: A Treatise on Truth (Eszközadta üzenet: értekezés az igazságról) című könyvemben kifejtettem a filozófiáról. Fő tézise, hogy a kommunikáció minden eszköze intellektuális üzenet, amely magában foglalja egy tárgyilagosan létező realitás implicit regisztrálását. Ha valaki ezt nem fogadja el, ellentmondásba kerül, vagy legalábbis nagyon meglepődik.

Ez történt a minap egy oxfordi filozófiaprofesszorral. Mielőtt velem ebédelt volna, soha nem gondolt arra tényre, hogy minden máshoz intézett szó kimozdítja az embert a logikai pozitivizmus táborából és átteszi egy realista táborba. Annyira megleptem ezzel, hogy majdnem hozzátettem ehhez az állításhoz annak egy régi megfogalmazását: Kezdetben volt az Ige (a szó). Még kevésbé lett volna bölcs folytatnom: Az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. A táplálékhoz hasonlóan az orvosságot is csak mértékkel szabad felszolgálni.

Nos, ha az Ige volt kezdetben, azaz, hogy az Ige minden más kezdet alapja, akkor várható, hogy az Ige tesz valamit a tudománnyal, illetve annak kezdetével. De amint előbb mondtam, Isten Fia azt választotta, hogy sokkal előbb jön, mint ahogy a tudomány elérkezik. A tudomány csak körülbelül három évszázada kezdődött, azaz lényegében Newtonnal. Háromszáz év igazán kicsi összehasonlítva az emberi történelem hárommillió évével. Ha a hárommillió évet egyenlőnek vesszük egy évvel, és mi december 31-én éjfél felé vagyunk, a tudomány csak egy órával korábban 22 és 23 óra között indult el.

Háromezer év ezen a skálán csak tízszer hosszabb. A legidősebb, vagyis a sumér civilizáció december 31-én reggel tíz órakor kezdődhetett. A barlanglakók Altamirában és Lascaux-ban csak néhány nappal korábban, mondjuk, december 28-án jöttek gyönyörű festményeikkel. A civilizáció, ahogy ismerjük, igazi újdonság az emberi történelemben. De a civilizáció története elég hosszú ahhoz, hogy az embert csodálkozásra késztesse: miért mulasztott el néhány nagy ősi civilizáció kifejleszteni egy olyan tudományt, amilyennek a tudományt az utolsó háromszáz év óta ismerjük. Igen nagy civilizációk, mind tele tehetséggel, hiszen közülük mindegyik feltalálta a kereket, néhány közülük – mint például a régi egyiptomiak – feltalálta a fonetikus írást, ami talán a legnagyobb találmány az emberi történelemben; még mások, például az ősi babiloniak, kifejlesztették az algebra bizonyos formáit; és végül a görögök rendkívüli magas fokon kidolgozták a geometria tudományát. Eukleidésznek a geometriáról szóló tizenhárom könyve utolsó kötetében vannak tételek bizonyítás nélkül, és néhány azok közül még bizonyításra vár. Senki sem gondolja, hogy az eset hasonló a Fermat tételhez, amelyet három éve bizonyítottak be több száz oldalon. Nem lehet feltenni, hogy Fermat egy ilyen bizonyítékot tartott fejében, amikor 1640 körül feljegyezte tételét Diophantész algebrája egy példányának margójára.

De még a régi görögöknek sem volt meg a mozgás tudománya, amely teljes formájában csak Newtonnal jött. Newton csak harmadik törvényét jelenthette ki magáénak: az erő a tömeg és a gyorsulás szorzata. A második törvény Descartes-tól származott, aki még tudta, hogy az első törvény, a tehetetlen mozgás törvénye középkoriaktól jött, Johannes Buridanust azonban sohasem nevezte meg. Buridanus formulázta meg ezt a törvényt, amikor kommentálta Arisztotelész De caelo (Az égről) című művét, amelyben azt állítja, hogy a világ örök, és hogy az álló csillagok szférája az örökkévalóság óta kereng, és ez örökké tart.

Szükségtelen mondani, hogy Buridanus nem értett egyet ezzel, és éppúgy nem értettek egyet két generációval korábban Aquinói Tamás és más skolasztikusok sem. De Buridanus – nem úgy, mint azok – nem csupán állította a katolikus dogmát, amelyet a IV. Lateráni Zsinat definiált, hogy ti. a világot Isten időben teremtette, azaz a világ múltja véges, de eltöprengett azon is, hogyan mentek a dolgok kezdetben. Buridanus lényegében azt állította, hogy amikor Isten megalkotta az eget és a földet, adott minden égitestnek bizonyos mennyiségű lendületet, amelyet azok csökkenés nélkül megtartottak, mivel olyan területen mozogtak, amelyben nem volt súrlódás.

Bizonyos minősítéssel ez a tehetetlen mozgás törvénye. Ez gyökeres szakítást jelentett minden filozófiai hagyománnyal, amelyeknek mindegyike megrekedt egy bizonyos formájú eternalizmusnál. Arisztotelész kozmológiája Istennek egyik esete volt. Ilyen szakításnak szokás ellenállni, de nem ez történt Buridanus gondolatával. Ez futótűzként terjedt el az európai egyetemeken. Kopernikusz krakkói diák korában hallott róla, és később arra használta, hogy megmagyarázza a látszólagos nehézségeket, amelyek abból a kettős mozgásból származtak, amelyet a föld végez a heliocentrikus elméletben. Kopernikusz elméletének fő hatása valójában az volt, hogy szükségessé tette, a mozgás minden törvényének megfogalmazását.

Eléggé különös, de ezeknek a törvényeknek legalapvetőbbje, a tehetetlen mozgás, nem található meg a valóságos világban, és bizonyára nem a földön. A valóságos világban minden mozog, de vagy gyorsul vagy lassul. Ez részben megmagyarázhatja, hogy a tehetetlen mozgást miért nem fogalmazták meg Buridanus előtt, hiszen ami a tudományt illeti, nagyon kevés eredetit művelt a görögök és Buridanus között. A görög tudomány középkori zsidó és muzulmán tanulmányozói nem adtak lényegesen újat ahhoz, amit ott találtak. Buridanus számára a tehetetlen mozgás hiánya a földön éppen oly sok nehézséget okozott, mint a középkori zsidó és muzulmán tudósok számára. De ők nem hittek olyan erősen abban, amiben Buridanus hitt, hogy a világegyetem időben teremtődött, azaz egy bizonyos pillanatban, ami a múlt legelejét alkotja.

Más szavakkal: ha valaki a szikra után néz, amely Buridanust arra késztette, hogy gondoljon a tehetetlen mozgásra, annak valami olyannak kellett lennie, ami különlegesen keresztény a teológiában. És ez a különleges dolog az a tan volt, hogy az Atya mindent Krisztusban teremtett, aki az Atya egyszülött Fia. Ezt a teológiai tényezőt nem szabad kiaknázatlanul hagyni, mivel minden más tényező, amelyet valaki ki tud szedni a tudomány történetéből, elmulasztja megmagyarázni, miért vett észre Buridanus valamit, amit a zsidó és muzulmán tudósok elfelejtettek észrevenni. Nem jogos azt mondani, hogy Buridanus felfedezése valamiképpen úgyis jött volna. Buridanus felfedezése azért jött, mert már régen Buridanus előtt jött az Isten Fia mint ember az emberek közé.

Ez égbekiáltóan meglepő állításnak hallatszhatik. Ahhoz, hogy kevésbé ilyennek tűnjék, elég arra hivatkozni, hogy az „egyszülött” vagy inkább „unigenitus” és „monogenes” szó két dolgot jelent mind a latinban mind a görögben. Az egyik jelentés az, hogy valaki egy atyának egyetlen fia. A másik az univerzum, a kozmosz. Az utóbbi jelentést meg lehet találni Platónnál, Plutarkhosznál, Cicerónál és más klasszikus szerzőknél. Most tegyünk egy gondolati kísérletet: Tegyük fel, hogy Kr. u. 110 körül Plutarkhosznak egy barátja odaadta Szent János evangéliumának egy példányát, amely akkor már legalább negyven éve ismert volt. Itt az első fejezetben Plutarkhosz olvasott egy zsidóról, akire úgy hivatkoztak, mint az Atya egyszülöttére. Tegyük fel továbbá, hogy Plutarkhosz kezdett azon gondolkodni, hogy keresztény lesz. Ez azt jelentené, hogy Plutarkhosznak el kell fogadnia azt a zsidót mint Isten egyszülött Fiát. De Plutarkhosz panteista filozófus volt és olvasott ember, valóban kora legtanultabb embere. Mint ilyennek emlékeznie kellett, hogy ő az univerzumot hívta „monogenes”-nek, amin végső isteni valóságból jövő egyetlen direkt emanációt értett. Később Plotinus Enneads-ában megtaláljuk az egész emanaciós folyamatot minden részletében. Más szavakkal: Plutarkhosznak ahhoz, hogy keresztény legyen, el kellett szakadnia panteizmusától. Mert nem lehetséges két „egyszülött” lény. Az isteni egyszülött vagy Jézus, vagy az univerzum.

Ez azt jelenti, hogy a Krisztusban való hitnek az a funkció jutott, hogy hatásos védpajzsként vagy antidózisként szolgáljon a panteizmus mindig jelenlévő kísértésével szemben. Százötven éve Newman mondta, hogy a panteizmus lesz a jövendő kor fő eretneksége. Ez a kor elérkezett, vagy egy tudománynak bemutatott ideológia csomagolásába öltöztetve, vagy az ökologizmus ideológiájának formájában. A közvéleményt ma jobban érdekli egy tengerpartra sodort félig döglött delfin, mint az újszülöttek, akiket megölnek, amint kijönnek anyjuk méhéből.

Az úgynevezett „új” teológia tele van a panteizmus árulkodó nyomaival, amelyeket Kant, Schlegel, Hegel, Max Scheler, Husserl írásaiból kapott. Ennek a teológiának bajnokai gyakran hivatkoznak a tudományra, de nagyon keveset tudnak róla. Ami még rosszabb, nagyon keveset beszélnek az Igéről, aki testté lett. ők legnagyobb részt az Ige és a test eszméjéről beszélnek. Vég nélkül beszélnek egy kozmikus Krisztusról mint az evolúciós folyamat betetőzéséről, de nem akarják alaposan megfontolni a legnagyobb eseményt, ami a földön igen szerény körülmények között ment végbe.

Krisztus születését Betlehemben biztosan nem vették észre Rómában és Athénban. Jövetelének pillanata világi felfogás szerint véletlen volt. Krisztus véletlenül menekült meg Heródes pribékjei karmaiból. De ugorjunk most Buridanushoz, aki megfogalmazta a tehetetlen mozgás törvényét húsz évvel a fekete halál előtt, ami 1348–50-ben dühöngött. Ha nem tette volna, és meghalt volna a járványban, amely megtizedelte Európát, beleértve Párizst és a Sorbonne-t, Kopernikusz, Kepler, Galilei, Newton felfedezései talán még mindig váratnának magukra. Ebben az esetben ma nem volna elektromosság, sem mobiltelefon és internet sem.

Amint mondtam, Buridanus áttörésének egyetlen magyarázata, hogy jó keresztény volt. Anélkül hogy teológus lett volna, ismerte a teológiát – azaz a keresztény, tehát krisztusi (krisztológiai) teológiát –, mint abban az időben mindenki a Sorbonne-on. Így történt, hogy Krisztus, aki kezdetben volt és az Istennél volt, és Isten volt, adta az első igazi kezdetet a tudománynak. Addig a tudomány monumentális halvaszületést szenvedett minden ősi kultúrában éppen úgy, mint a középkori zsidó és muzulmán tudósok között is, akik közül legtöbb kifejezetten vagy bennfoglaltan panteista volt. Avicenna volt az egyik nevezetes eset, és Averroes a másik a muzulmánok között. Mindkettő számára a világ kezdet nélküli volt. Ami a zsidókat illeti: Moses Maimonidész ingadozott a világ időbeli teremtésével kapcsolatban, míg a középkori zsidó kabbalizmus tele volt panteizmussal. Nem véletlen, hogy két évszázaddal később a zsidó Spinoza panteista lett, és ez igaz a legtöbb modern zsidó Nobel-díjasról is.

Természetesen a tudósnak nem kell kereszténynek lennie ahhoz, hogy remekül művelje a tudományt. Mihelyt Newton három törvénye helyén volt, ez a három törvény hajtotta a tudományt saját értelmében. A folyamat gyorsuló volt. Az emberiségnek nemcsak ismereteket adott, de technikai képességet is, ami a kényelem és élvezet új eszközeinek túltengését hozta magával. Ezeket az elesett ember képtelen megfelelően használni. Egyre inkább elmerül a materializmusba, amelyet a tudománynak egyébként csodálatos anyagi produktumai táplálnak. Ez a folyamat félelmetes arányban gyorsul ahelyett, hogy lelassulna. A jövő nagyon is komor.

A tudomány és vallás viszonyának területén félig sült ideák kormányoznak a panteizmus súlyos bevonatával. A gazdag Templeton-díjat – most másfél millió dollár – tíz évvel ezelőtt egy ateista fizikusnak adták, ebben az évben pedig egy Nobel-díjas fizikusnak, aki kijelentette, hogy a tudomány egységes módszere a norma mindenütt. Egy éve a Pápai Tudományos Akadémia egy ülésén megkérdeztem tőle, hogy miképp tudná megmérni a szabad akaratot. Mérné méterrúddal vagy színráccsal, vagy voltmérővel? Az egész Akadémia előtt bosszúsan azt felelte, hogy ragaszkodnunk kell a tudomány egységes módszeréhez.

A tudomány módszere egységes, de nagyon is szűk illetékességű módszer. Csak a mozgásban lévő dolgok kvantitatív jellemzőivel foglalkozik. De ezeket illetően legfelsőbb érvényessége van. Ezt nagyon is meg kell fontolniuk azoknak, akik szerint Krisztus volt a kezdet. Jövetele óta nagy tisztító hatást gyakorolt az emberiségre. Megmentette, legalábbis az emberiség egy részét, a panteizmus bilincseitől, amely minden ősi kultúrában megakadályozta a tudomány születését. Mindezekben a kultúrákban uralkodott a panteizmus kvintesszenciája, vagyis az a tan, hogy minden örökké visszatér. A modern időkben ez a tan újra feltűnt Nietzsche írásaiban, akinek alig volt fogalma a tudományról, azután Whiteheadnek, egy elsőrangú tudósnak az írásaiban, aki szerint az univerzum az örökkévalóságon át felvesz minden elképzelhető formát. A panteizmus azután újra feltűnt a horogkereszt formájában a náci zászlókon. Jó arra is gondolni, hogy a kalapács és sarló sok hasonlóságot mutat a horogkereszttel. A marxizmus minden csodálója – hívhatják őket szocialistáknak – kripto-panteista, és nem szeret emlékezni Sztálinra, Maora, Pol Potra és afrikai epigonjaikra.

Ilyen elmékre a tudománynak nincs tisztító hatása. De van ilyen hatása azokra, akiket érdekel az ember legmélyebb értelemben vett célja, amely a bibliai kinyilatkoztatáson keresztül jött. Sokan megpróbálták ezt elvetni, mivel olyan csomagolásban jött, amely egy mozdulatlan földről, az álló csillagok szférájáról, és egy kemény égboltról, azaz firmamentumról beszél. Az égboltozatról beszélve Szent Ágoston juthat eszünkbe. Húsz éven át dolgozott egy nagy könyvön De genesi ad litteram. Miért? Azért mert igazolni akarta mind az észt, mind a hitet. A hitet a Bibliában találta lefektetve, és olyan módon, amelyért az Egyház szavatolt. A bibliai megújulásnak ebben a korában az ember nem mérlegelheti eléggé megjegyzését: „Nem hinnék a Bibliának, hacsak a katolikus Egyház tekintélye nem késztetne erre. (Ego vero Evangelio non crederem, nisi me commoveret catholicae ecclesiae authoritas.) Más szavakkal Ágoston azt állította, hogy mielőtt volt az Ótestamentum, volt a Szövetség, és mielőtt volt az Új Testamentum, volt az Egyház. Ágoston mint olyan valaki, aki nagy életkrízisen ment át, egy halhatatlan célt keresett, amely csak az üdvösség történetéből jön. Ugyanakkor nagy elme is, akinek kedvenc mondása volt: „nagyon szeresd az értelmet” („intellectum valde ama”), és örült, amikor ennek megfelelőjét megtalálta Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levelében, miszerint a keresztény szolgálatnak értelmes szolgálatnak kell lennie, egy logike latreia-nak. A Bibliát olvasva már az indulásnál rájött az erős különbségre a között, amit a Teremtés 1-ben talált a világról, és amit az ész, vagyis a tudomány tanított róla. A különbség egyre erősebb lett, amint az ember többet tanult a világról.

Ágoston idejében minden művelt személy tudta, hogy a föld gömbölyű, míg a Biblia szerint a föld többé-kevésbé lapos korong. Ágoston, hogy megoldja ezt a nehézséget, megfogalmazott egy világos szabályt: amikor a fizikai világ bizonyos vonásáról egy megokolhatóan biztos konklúzió ellenkezik a Biblia tanításával, a Bibliát kell megfelelően újjáértelmezni. De Ágostonnak nem volt bátorsága ezt a szabályt az égboltozatra alkalmazni, amely a Biblia szerint kemény tető. Ez biztosan összeütközött azzal, amit a Ptolemaioszi csillagászat tanított az égi régiókról. Ágoston ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy az égboltozatot vehetjük metaforikusan, egy reális égboltozat után nézett, és úgy gondolta, hogy megtalálta egy párás rétegben, amelyet a Szaturnusz – asztrológiailag egy hideg test – feltehetően kibocsát, amint pályáján mozog.

Különös megoldás, amely felvet egy kérdést nem annyira az égboltozatról, mint Ágostonról. Hogyan tudott egy ilyen nagy elme ilyen lehetetlen nézetet elfogadni? Az ok az volt, hogy Ágoston számára a Biblia isteni üzenet letéteményese az ember végső céljáról. Ezért Ágoston megpróbálta védeni a Biblia betű szerinti igazát minden lehetséges eszközzel. E cél megőrzése és megvédelmezése rejlik minden erőfeszítés mögött, akár jó, akár rossz, ami védi a Biblia betű szerinti igazságát.

Ez volt az igazi probléma az Egyház és Galilei közti konfliktusban is, abban a konfliktusban, melyben Newman később erőteljesen Galilei bíróinak oldalára állt és nem Galileiére. Newmannak nem volt teljesen igaza. Elmulasztotta meglátni, hogy 1616-ban elég bizonyíték volt a kvantitások igazáról kvantitatív ügyekben, akár tekintettel a Bibliára, akár nem. Azóta még világosabb lett, hogy amint a tudomány egyre többet ismert meg a fizikai világról, a Biblia világképét újra kell értelmezni. De a tudománynak semmiféle fejlettsége nem érintheti a cél kérdését, amely fő kérdés az emberi életben és a vallásban is, akár természetes, akár természetfeletti az a vallás.

A darwinizmusra kell gondolnunk, mint olyasvalamire, ami minden másnál jobban felkavarta az emberi értelmet a célról, de nem jó célból. A darwinizmus mint tudomány, vagyis a természetes kiválasztás elmélete, nem tudja érinteni a célt; a cél, a céltudat, a céligény nem mérhető. A filozófiának tekintett darwinizmusról elég legyen felidézni egy megjegyzést, amelyet Whitehead tett Princetonban 1929-ben. „Azok, akik annak a célnak szentelik életüket, hogy bebizonyítsák, hogy nincs cél, érdekes tanulmány tárgyát képezik.”

Számtalan ember – beleértve a darwinistákat is – olvasta ezt az állítást, de céltalanul, azaz haszon nélkül. Azt gondolják, hogy védik a tudományt, ha megpróbálják aládúcolni szegény filozófiájukat azzal, hogy azt a tudományra oltják. Jó, ha a teológusok felfigyelnek erre. Filozofikusan beszélve nekik két szempontból kell állást foglalniuk. Az egyik szempont annak az elismerése, hogy amikor az ember egy másikhoz szól, objektív valóságot állít. Ez igaz még akkor is, ha a kvantum-teoretikusok kijelentik, hogy a világ az, amit gondolunk róla, vagyis az, amit mindenki egyénileg gondol róla. Ez természetesen vége minden filozófiának és fizikának. A másik szempont az, hogy a célt nem lehet kiküszöbölni az emberi beszédből. Amikor darwinisták – akik szerint nincs cél – és kvantum-teoretikusok – akik szerint minden véletlen – beszélnek másokhoz, ezt egy céllal teszik. A cél, a cél utáni vágyódás kiirthatatlanul van beágyazva az emberi természetbe, és mentve marad a tudományos kritikától, ameddig valaki a tudományt a mozgásban lévő dolgok kvantitatív aspektusai kvantitatív tanulmányozásának tekinti, és nem valami többnek. Ebben rejlik a teológusok biztonsága. De nekik realizálniuk kell, hogy valahányszor mennyiségek emelkednek fel a horizonton, azok döntenek mindenről, ami mennyiségi. Ezért jelentős, hogy ne vegyük betű szerint a Teremtés könyve első fejezetének szavait, miszerint Isten minden fajt külön teremtett, és még kevésbé vegyük betű szerint világ korszakának bibliai kronológiáját.

Teológusok, vagyis egzegéták, hálásak lehetnek a mennyiségeknek, mivel a mennyiségek tisztító hatást tudnak véghezvinni a teológiában, akár biblikus, akár spekulatív, akár történelmi szempontból. A mennyiségek alapozzák meg annak az állításnak igazságát, amely először – úgy tűnik – a nagy Baronius bíboros írásaiban fordul elő. Egy állítás, amit Galilei idézett, de úgy tűnik, hogy nem értette meg teljes horderejét: „A Biblia nem arra tanít minket, miként mozognak az égitestek, hanem arra, hogy miként menjünk az égbe.” Az ég itt azt az állapotot jelenti, hogy Istent színről színre látjuk. Ez az állapot a beteljesülése minden elképzelhető emberi célnak és törekvésnek. Tehát kell, hogy magába foglalja bármely célszerű cselekvés valóságát, bármennyire egyszerűnek vagy triviálisnak is mutatkozzék.

Ha egyes tudósok nem értik meg a cél elsődleges realitását, csak ámítják magukat. Semmi sem lehet nagyobb hiba, mint a vallás igazságát a tudósok beleegyezésére alapozni. Az igazság arról a célról szól, amelyről a tudomány hallgat. Másrészt kell, hogy a teológusok bizalmukat sokkal szélesebb és mélyebb alapra helyezzék, mint a mennyiségek alapja. Nekik csak arra legyen gondjuk, hogy ne mondjanak semmi mennyiségit vagy mérhetőt a vallás nevében, mivel abban az esetben a tudomány uralkodik felettük, a tudomány, amely azonban nem tud semmit sem mondani a nem-kvantitatív dolgokról. Ebben van az alapvető kulcsa annak, hogy megértsük a témát, „Teremtés, Krisztus és tudomány.” Ez az a kulcs, amelyet használni lehet mindaddig, ameddig az ember képes megkülönböztetni a csomag tartalmát a csomagolástól.

Jáki Szaniszló győri születésű bencés pap, a Seton Hall egyetem (South Orange, N. J. USA) tanára. Először teológiából (Róma, 1950), majd nukleáris fizikából (New York, 1957) doktorált. Azóta tudománytörténettel foglalkozik, s ebben a tárgykörben több mint 40 könyvet és mintegy 200 tanulmányt publikált. 1975-ben és 1976-ban a Gifford előadás-sorozatot tartotta az edinburghi egyetemen. 1977-ben Freemantle előadó volt az oxfordi egyetemen. Vendégelőadó volt Amerika, Európa és Ausztrália számos egyetemén. A Pápai Tudományos Akadémia tiszteletbeli és a Bordeaux-i Académie Nationale des Sciences, Belles Lettres et Arts levelező tagja. 1970-ben a Lecomte du Nouy-díjjal, 1987-ben Templeton-díjjal tüntették ki. 1997-ben elnyerte a Széchenyi Társaság díját. 2005-ben megkapta a Magyar Köztársasági Elnök Érdemérmét.

Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke Jáki Szaniszlót 2005. július 14-én a Magyar Köztársaság Érdemérmével tüntette ki tudományos munkásságáért, a jövő nemzedék számára példamutató életművéért.
Lapunk főmunkatársának a KÉSZ tagsága és a JEL olvasói nevében szívből gratulálunk, életére és munkájára Isten bőséges áldását kérjük.