TANULMÁNYOK

A feltámadás logikája

Nem nehéz kitalálni azokat a mondatokat, amelyeket az emmauszi úton Jézus idézett a két tanítványnak. Legfontosabb szövege Jahve Szenvedő Szolgájáról szólhatott, Izajás elbeszélésével összhangban. Jézus mindig hallgatói észjárását tartotta szem előtt. Ennek a két tanítványnak, mint a tizenkettőének is, a fejében az a hit volt, hogy a Messiás annak a végső győzelemnek az előhírnöke, amelytől többé a halál sem foszthatja meg őket. Ez a hit összekeveredett földi utópiák álmaival: álmokkal örök életről, boldogságban és bőségben. Jézus nemcsak meghalt, de a legnyomorúságosabb és legmegvetendőbb módon halt meg, amely gyötrően reális is volt. Nem lehetett kétség Jézus halálának fizikai realitása felől. Erről később János értékes tanúságot szolgáltatott, és ezt tette Pilátus is, amikor kifejezte csodálkozását, hogy Jézus nem agonizált hosszabban a kereszten. Az ún. passover csel kitalálóinak, azaz, hogy Jézusnak még élő testét az apostolok lelopták a keresztről, nagyon sok realitást kell agyonbeszélniük.
   Más szóval, Jézus fő célja ebben a szó szoros értelmében vett peripatetikus exegetikai szemináriumban az volt, hogy ráébressze ezt a két tanítványt egy biblikus igazságra: a Messiásról szóló számos bibliai állítással szemben az Úr Szolgájának szenvednie kell, meghalnia, és így belépnie feltámadt állapotába. Izajás szövegei (Iz 50 és 53) a szenvedő Messiás sokféle nyomorúságát mutatták meg. Izajás először csak azt mondta, hogy az Úr Szolgáját arcul ütötték és leköpték. Ő mégsem fordult el. Ehelyett odamutatta hátát azoknak, akik ütötték, és orcáját azoknak, akik szakállát tépdesték. Aligha triumfalista magatartás.
   Azokat, akik látták Jézusnak az egész éjszakai megpróbáltatástól megnyúzott és a töviskoronától vérző arcát, nem beszélve a megostorozásról, nem lephették meg Izajás kifejezett hivatkozásai sebekre, amelyek által az emberek meggyógyultak: "Nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk őt." Őt, aki "a fájdalmak férfia, és betegség hordozója volt, nem becsültük." Ha az a két tanítvány jelen lett volna, amikor Pilátus bemutatta Jézust ezekkel a szavakkal: Íme az ember, Izajás szavait szó szerint igaznak találták volna.
   De Izajás még többet meglátott a jövőből. Az Úr Szolgáját "a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze... Mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját... Mert kivetették az élők földjéből, népem vétke miatt sújtották halálra. Istentelenek között és gazdagok mellett adtak sírt neki, amikor meghalt."
Az átszúrás természetesen a bárány leölésének része volt, de ha a két tanítvány hallott volna arról, amint János beszámolt az egyik katona lándzsadöféséről, azt gondolták volna, hogy egy újabb részlet teljesült be szó szerint a szemléletes leírásból. Ha a keresztrefeszítés a kivégzés szokásos módja lett volna Izajás idejében, ő maga (és biztosan a második Izajás, nem beszélve a harmadik Izajásról) még kifejezőbb szavakat használt volna a kivégzés talán legkegyetlenebb módjára, amelyet a rómaiak a punoktól tanultak, és széltében-hosszában mindenhol elterjesztettek, ahol érvényt szereztek a Pax Romanának. A tanítványoknak sokszor volt alkalmuk látni keresztre feszített bűnözőket a rómaiaknak alávetett falvakban és városokban.
   Ezekhez az Izajásból vett és ideillő útmutatásokhoz Jézus néhány rövidebb emlékeztetőt adhatott az Ószövetségből. Végül is, ő maga létesített kapcsolatot a bronzkígyót fölemelő Mózes és saját maga felemeltetése között, úgy, hogy azok, akik ránéztek, meggyógyulhattak (Jn 3,14). Aztán ott volt Dániel jövendölése a Fölkentről, akit megöltek (Dán 9,26). Zakariás beszélt a harminc ezüstpénzről, a saját áráról, amit a szentélybe dobott (Zak 11,12-13). Zakariás a Messiásról is beszélt, mint akit majd átszegezett állapotában szemlélnek. (Zak 12,10). És mivel Krisztus oly ügyesen érvelt a Zsoltárokból a farizeusok és szadduceusok ellen, nagyon valószínű, hogy verseket idézett a 21. zsoltárból, amelyet minden jámbor zsidónak kívülről kellett tudnia.
   De a két tanítvány, bár nagyon meghatódott (érezték szívük lángolását), nem tudta ezeket a részleteket összekapcsolni. Az idegen, aki beszélt hozzájuk, idegen volt abban az értelemben, hogy olyannak látszott mint bármely más ismeretlen. Valóban, semmi sem mutatja az Újszövetségben, hogy valami különleges volt Jézus alakjában vagy hangjában, vagy járásmódjában, akár feltámadása előtt, akár utána. Vissza kell emlékezni arra, hogy Keresztelő János nem ismerte fel, amikor Jézus elvegyült a Jordánhoz érkező tömegben. Csak amikor galamb szállt le rá, nyíltak meg János szemei. Nem az, amit Jézus mondott, hanem a hang, ahogyan mondta, éreztette meg a tömeggel, hogy ő nem azoknak a rabbiknak egyike volt, akik képtelenek voltak tekintéllyel beszélni. Ezért a két tanítvány az emmauszi úton nem gyanított semmi különlegeset, amikor meghívták az idegent, hogy maradjon velük. De aztán a vacsoránál, Jézus elárulta magát egy nagyon is rá jellemző cselekedettel: azzal a móddal, ahogyan az áldást mondta a kenyér felett. Akkor a két tanítvány szeme felnyílt, de ugyanabban a pillanatban Jézus el is tűnt előlük.
  Más szavakkal, a feltámadás logikája igazi csoda jellemző vonásait mutatta. Nem akart erőszakos lenni, nehogy az emberi akaratot egyfajta felülről jött káprázatos kihívás szolgai meghajlásra kényszerítse. A feltámadt Jézus nem akarta csodálatos feltámadásának titokzatos kihívását lerombolni, mondjuk azáltal, hogy besétál Pilátus pretoriumába vagy a Szanhedrinbe, vagy felsétál a Szentély kapujához, és ott a nagy függönyről beszél, amely kereszthalálának pillanatában kettéhasadt. Csak a saját maga által választott pillanatokban és az előre kiválasztott személyeknek akart megjelenni, amint azt maga Péter állította pünkösd után.
   Abban a módban, ahogyan Péter és a többiek elkezdtek prédikálni Jézusról, aki megfeszíttetett és az Isten által feltámasztatott, valóban erős realizmus volt, beleértve az igazi realizmusnak azt az aspektusát is, amely mindig rövid és a tárgyra vonatkozó. Nincs nyoma az Apostolok Cselekedeteiben annak, hogy Péter szórakoztatta volna hallgatóságát olyan részletekkel, amelyek azt tárgyalták volna, miként tartották ő és a többiek Jézust szellemnek, amikor először megjelent nekik. Nincs nyoma részükről különféle spekulációknak, miként hatolt át a feltámadt test a zárt ajtón. Az ilyen üres spekulációk a mi "tudományos" korunknak vannak fenntartva, amely a józan észt egyre inkább elveti.
   Míg a modern teológusok elveszhetnek olyan metaforákban, amelyeket a fizikusok barkácsoltak, akik üres óráikban filozófust játszanak, addig nincs nyoma metaforáknak Krisztus előre kiválasztott tanúinál, amikor arról beszélnek, hogy látták a feltámadt Üdvözítőt. Ha metaforákkal játszottak volna, tönkretették volna tanúságuknak azt a célját, hogy tényt állítanak. Csak tényt. Különben egy óriási fizikai realitást puszta "eseménnyé" változtattak volna. Mindebben mesterüket követték, aki nem fűzött metaforát metaforához, miután megszaporította az öt kenyeret és a viharos tavon járt. Éppúgy a kételkedő Tamásnak is egyszerűen csak megengedte, hogy megadja magát a kezén látható szegnyomok és oldalsebe tényleges nyilvánvalóságának. Nincs semmiféle előrevételezése az antibiotikumoknak, amelyek manapság néhány nap alatt eltűntetik a sebészeti beavatkozás nyomait.
   Amikor a tizenegy a feltámadt Úrral történt találkozásáról elmélkedett, emlékezhetett arra, milyen tényszerűek és rövidek voltak Jézus jövendölései saját keresztrefeszítéséről, haláláról és a halálból való feltámadásáról. Ezek egyike éppen azon fontos kijelentése után történt, hogy Péter lesz a szikla, amelyre ő egyházát akarja építeni. A másikat nyolc nappal később tette, színeváltozása utáni felébredéskor. Márk feljegyezte, hogy a tizenkettő nem tudta megérteni, mit akart mondani Mesterük a "halálból való feltámadással" (Mk 9,9-10). Biztosan nem a feltámadás ténye tűnt nekik felfoghatatlannak. Tudniuk kellett, hogy Illés és Elizeus visszahoztak egyes halottakat a halálból az életbe. Az tűnt felfoghatatlannak számukra, hogy a Messiásnak fel kell támadnia, mivel nem gondolták, hogy meg kell halnia, legalábbis előítéleteik szerint, amelyeket széles körben elterjedt téves messiási hitükből vontak le. Azonkívül elmélkedniük kellett mindennek igazi céljáról, nevezetesen arról, hogy a bűnök bocsánata nem érhető el másként.
   Ez a cél, a fentebb kifejtett realizmus mellett, a feltámadás logikájának másik döntő tényezője. Azok, akik bármi más módon akarják megérteni a feltámadásról szóló üzenetet, mindig a leghibásabb szemüvegen keresztül próbálják azt nézni.
De az ilyen szemüveg mindig kéznél van egy olyan korban, amelynek fő időtöltése a bűnnek - főként mint a legszentebb Isten elleni támadásnak - a tagadása. Egyetlen racionalista exegéta sem volt hajlandó valaha is mellőzni ezt a tagadást. Valamennyien át voltak itatva a felvilágosodás ama fő hittételével, hogy az embert nem egy magasabb Lény tartja fenn, hanem az ember önmaga megváltója, ha megváltásra egyáltalán szüksége van, és hogy ő maga az Isten. Ezt Kant tanúsítja, aki ismételten leírta utolsó nagy munkájában, az Opus posthumumban: "Ich bin Gott" (én Isten vagyok). Néhány évtizeddel korábban még megelégedett annak leírásával, hogy ő csupán arkangyal.10 De aztán megírta A tiszta ész kritikáját, és úgy találta, hogy megtisztult az utolsó tökéletlenségtől, amivel egy olyan felmagasztalt teremtmény, mint az arkangyal még meg lehet terhelve.
   A bűnnek, a megváltásnak, a halálnak és a valódi testnek egy nem kevésbé valódi testbe való feltámadása szoros egységet alkot, ami a feltámadás logikáját képezi. A kapcsolat egyetlen része sem mellőzhető anélkül, hogy ez az egység ne bomolna fel egy színes exegetikai kaleidoszkópban. E kaleidoszkópban egyetlen kép sem marad rögzített egy pillanatnál hosszabb ideig. E kalidoszkópba kényszerítve Tamás apostol meglepő, de egyáltalán nemmetaforikus tapasztalata nem állítható stabil gyújtópontba. Semmi sem marad meg mindazoknak a tényezőknek feloldhatatlan egységéből, amely a feltámadásról szóló összes nagy patrisztikus reflexiót jellemzi.
   Ezeket már egészen korán, a második század hajnalán meg lehet találni Antiochiai Ignác leveleiben. Ő volt az, aki sürgette az efezusi egyházat: "Álljatok szilárdan, testvérek, Jézus Krisztus hitében, szeretetében, szenvedésében és feltámadásában," - mintha emlékeztetné őket az alapvető hittételekre. A szmirnaiaknak írt levelében tett egy megjegyzést, amely, bár nagyon személyes volt, mégis tényekre koncentrált, amelyekkel rámutatott arra az okra, hogy miért is volt kész láncokban szenvedni, halálra adásának első lépéseként: "Tudom, hogy Neki [Krisztusnak] nemcsak születésében és keresztre feszítésében volt teste, hanem így volt feltámadása után is, és hiszem, hogy így van most is." Ezután emlékeztetett arra az okra, amit az apostolok tanúsítottak és ami miatt meghaltak Érte. Ignác valóban kész volt láncait puszta látszatnak venni, "ha az Úrnak csupán látszólag volt teste és csupán látszólag feszíttetett keresztre."11
   Körülbelül ugyanebben az időben Polikárp ugyanezt állította világosan arról a legrosszabb módról, ahogyan valaki eltávolodhat a hittől: "Mindaz, aki nem hiszi, hogy Krisztus testté lett, antikrisztus; mindaz, aki nem ismeri a kereszt tanúságát, az ördögtől való, és mindaz, aki azt állítja, hogy nincs sem ítélet, sem feltámadás, a Sátán elsőszülöttje."12 Egy fél évszázaddal később Jusztin vértanú tanúsította ezt az egységet,13 és egy újabb fél évszázaddal később Iréneusz hasonló módon tett.14 S megint egy fél évszázaddal később Karthagói Ciprián azzal zárta a bálványok imádásának hiábavalóságáról szóló írását, hogy "ami Krisztus most, azzá leszünk mi, keresztények, ha utánozzuk Krisztust," és ez az utánzás magába foglalja - Decius idejében vagyunk - vérünk hullatását Krisztusért abban a szilárd reményben, hogy vele együtt fel is támadunk."15
  Mikor egy újabb század elmúlt, Atanáznak ismételten mentenie kellett életét pontosan azért, mert nem akarta kompromittálni azt az igazságot, hogy Krisztusban maga Isten született meg, szenvedett és támadt fel a halálból. Ő valóban megvalósította életével azt, amit a De Incarnatione című, a patrisztikus irodalom egyik gyöngyszemének számító, fiatalkori munkájában tárgyalt. Itt Atanáz kifejtette a Megtestesülés végső értelmét, fél szemmel arra tekintve, hogy mi is inspirálta azt. Az isteni terv alapvető értelme az ember megmentése volt, azé az emberé, aki bűnbeesése miatt a bűn fogságában lévén, nem tudta magát megmenteni. Nem tudta ezt megtenni egyetlen angyal sem, bármennyire is szent volt, mert az emberi természetet kellett megmenteni. Ezért az emberi természetnek kellett felvétetnie magába Istenbe, hogy az ember bűnéért adott elégtétel megvalósuljon.
   Hogy valóban ez volt a helyzet, hogy Krisztus halála és feltámadása valóban legyőzte a halált, azt Atanáz egy olyan nyilvánvalóságra hivatkozva mutatja meg, amit felfoghat mindenki, akinek a szeme nyitva van. Ez az a bátorság, amelyet a keresztények, még a gyengébb nők és gyermekek is tanúsítottak, amikor szembe kerültek a halállal: "Az Üdvözítő isteni eljövetele előtt még a legszentebb emberek is féltek a haláltól, és a halottakat mint elveszetteket gyászolták. De most, hogy az Üdvözítő feltámasztotta testét, a halál többé nem szörnyű, hanem mindazok, akik hisznek Krisztusban, eltiporják azt, mint semmit, és inkább meghalnak, mint megtagadják hitüket Krisztusban: annak teljes tudatában, hogy amikor meghalnak, nem vesznek el, hanem valóban élnek, és a feltámadás által romolhatatlanná válnak... Még a gyermekek is így sietnek a halálba, és nemcsak a férfiak, hanem a nők is testi fegyelmezéssel edzik magukat a halállal való találkozásra."16 A Mártírok Aktái valóban az egyik beszédes nyilvánvalóságot a másik után szolgáltatják erre.
   Azoknak, akik ezt a halálmegvetést meg akarták tapasztalni, Atanáz olyan tapasztalati eljárást javasol, ami némiképp analóg azzal, hogy valaki, mint ő mondja, indiai azbeszttel takarja be magát. Amint így befedte magát, a megégéstől való félelme elmúlt. Ezért burkolja be magát a keresztény a feltámadt Krisztusban való hitbe, és akkor semmi halálfélelmet nem tapasztal: "Valóban, sok korábban hitetlen és gúnyolódó, miután hívő lett, annyira megvetette a halált, hogy maga is mártír lett Krisztus kedvéért." Nem egy mártír-akta erősíti meg Atanáz állítását.
   Ezután Atanáz úgy érvelt, hogy ez a halállal szembeni hősiesség a kereszt jelére, arra az Egyre mutat, aki meghalt a kereszten: "Többé nem kétséges, hogy akkor, amikor látod, hogy a Krisztusban hívők kigúnyolják és megvetik a halált, valójában Krisztus volt az, aki a halált legyőzte, és a vele járó romlást feloldotta, véget vetve annak." A logikai láncban a következő szem a halott ember befolyása és az élő által kiváltott hatás közötti különbség. Az előbbi gyakorlatilag semmi, az utóbbi viszont nagyon is hatékony. "A halott embereknek nincs eredményes hatásuk; másokra kifejtett befolyásuk csupán a sírig tart. Csak az élőknek vannak másokat erősítő tetteik és cselekedeteik." Krisztusnak ezért különösen élőnek kell lennie, ha az emberi életben a leghatékonyabb dolgokat tudja kifejteni: "Ha Krisztus többé nem olyan hatékony a világban, amint ilyennek lennie kell, azaz ha tényleg halott, hogyan tudja elérni, hogy az élő emberek szakítsanak viselkedésükkel, a házasságtörők a házasságtöréssel, a gyilkosok a gyilkolással, az igaztalanok a kapzsisággal, hogyan tudja elérni, hogy a profán és istentelen ember vallásos lesz?"
   Aztán itt volt Krisztus hatása magára a bálványimádásra: "Ha nem támadt fel, hanem még halott, hogyan van az, hogy tönkreveri, üldözi és megbuktatja a hamis isteneket, akiket az istentelenek élőknek gondolnak, és ezt teszi a gonosz szellemekkel is, akiket az emberek imádnak? Mert ahol Krisztus nevét kimondják, ott a bálványimádás elpusztul, és a gonosz szellemek csalása lelepleződik, valóban, az ilyen szellemek nem bírják elviselni a nevét, hanem menekülnek a hangjára." Itt számos tapasztalati nyilvánvalóság van. Az ördögök kiűzése csak ezekben a modern időkben kevésbé feltűnő, mert a modern kor emberei nem hisznek sem az Istenben, sem az ördögben, és ez olyan hitetlenség, amely az ördög legjobb csapdája.
   Ha ezeket a tapasztalati tényeket már bemutatták, rá lehet térni a Megtestesülés szigorúan teológiai érvére. Ha az emberi természetet valóban felvette az Isten Igéje, aki maga is Isten, végződhet-e ez a természet a halállal? Nem kell-e inkább folytatódnia az isteni kegyelem eszközeként, amint az Krisztus életében történt, halála előtt. "Mint halandó és mindennek érdekében halálra szánt valami, ez a test csak meghalni tudott; valóban, erre a célra hozta azt létre az Üdvözítő magának. De másrészt nem maradhatott halott, mert az Élet igazi templomává lett. Ezért halt meg, mint halandó, de a benne lakozó Élet miatt újra élt. És feltámadását művei tették ismertté."
  Atanáz ezen a ponton hozzátehetett volna valamit, ami aligha lehetett ismeretlen számára. Jó egy évszázaddal korábban, Tertullianus a zsidók elleni könyvében17 azt állította, hogy Krisztus március 25-én halt meg. Néhány évtizeddel később, Hippolytus Dánielhez írt kommentárjában ugyanezt a napot jelölte meg az Úr szenvedéséül.18 Hippolytus Krónika című művében ugyanezt írta, hozzátéve, hogy ugyanazon a napon március 25-én történt.19 Újabb másfél századdal később Ágoston azt állította a De Trinitate című művében, hogy a szilárd egyházi hagyománynak megfelelően Krisztus március 25-én halt meg, ugyanazon a napon, amelyen Mária méhében fogantatott.20 Bármi is az oka Atanáz hallgatásának erről a hagyományról, nem csinált titkot meggyőződéséből egy sarkalatos pontot illetően: a Megtestesülésnek - így érvelt tovább - a valóban szűz Máriában kellett megtörténnie, különben Isten a bűn által bemocskolt természetet vette volna fel, ezért a Megváltás műve érvényteleníttetett volna és Krisztus teste nem lett volna kiválasztva halhatatlanságra.
   Ennyit a Megváltás logikájáról. Ez Jézus tényében és az életében általa végbevitt vagy a feltámadása után általa megvalósított tényekben horgonyozódik. Ezeknek a tényeknek az ismerete a legalacsonyabb származású és legmagasabb rangú keresztények között egyaránt teljes erejében életben tartotta a Krisztus feltámadásába és az idők végén bekövetkező saját feltámadásukba vetett hitet. Ezen legmagasabb rangú keresztények egyike, Damasus pápa márványtáblát hagyott maga után, tanúsítva, hogy mennyire tudatában volt a feltámadás logikájának. A márványtáblát Callistus katakombájában helyezte el, ahol sok pápa volt eltemetve: "Én, Damasus pápa, itt kívántam magam eltemettetni, de féltem megsérteni ezeknek a szent embereknek hamvait." Testét, valamint anyjáét és nővéréét egy kis templomban helyezték nyugalomra, amelyet a Via Ardeatinán építtetett. Ott a következő feliratot helyezte sírja fölé: "Az, aki a tengeren járva le tudta csendesíteni a zord hullámokat, az, aki életet ad a föld meghaló magvainak; az, aki képes volt megoldani a halál halálos kötelékeit, és három nap sötétsége után vissza tudta hozni a felsőbb világba Lázárt, Márta nővére számára a testvért: az, hiszem, hogy felkelti Damasust holt poraiból."21
   Damasus pápának 384-ben bekövetkezett halála után három évvel keresztelte meg Ambrus Ágostont. Az a mód, ahogyan Ágoston leírta Vallomások című művében az izgalmat, ami végigfutott lábán és arcán, mint a benne kibontakozott végső harc a bűn és a kegyelem között, örökre megmarad az önmegfigyelő pszichoanalízis egyik nagy dokumentumának. E művészet későbbi gyakorlói nem kedvelik az említett dokumentum olvasását. Mert Ágoston abban a kontextusban azt állítja, amit ők sohasem mondanának, még kevésbé hallanának meg, nevezetesen azt, hogy a győzelem a testi vágy felett, amely őt fogva tartotta akkor már mintegy húsz éve, részesedés volt Krisztusnak a halálból való feltámadásában.
   Azok a praktizáló orvosok, akik elnézik a legfurcsább beavatkozásokat is, az Ember városát képviselik, amiről Ágoston oly sokat és éles előérzetekkel írt Az Isten városában. Freud "a hit jövőjét" úgy jellemezte hasonló című könyvében, mint a természetfölöttitől teljesen mentes és tudománnyal, mindenek fölött az általa kigondolt pszichoanalízis tudományával teljesen elborított jövőt.
A legjobb kommentár az említett könyvben szereplő jövőről egy, a princetoni egyetem könyvtárában található példányban olvasható, amelybe a X. fejezet végére egy diák a következőt firkálta: "Köszönöm neked, Freud, ezt a felvilágosítást. Bocsáss meg, míg kisurranok a teremből, hogy megöljem magam." Ez 1940 körül történt. Azóta az öngyilkosságok aránya jelentősen megnövekedett az amerikai kollégiumok diákjai körében, akik majdnem mindent olvasnak az Ember városáról, de alig valamit az Istenre vonatkozó dolgokról, és Krisztus feltámadásáról biztosan soha semmit sem.
   Ezek rendszeresen sötétségben maradnak a csodáknak, és különösen a csodák legnagyobbikának tényéről. Inkább meséket hallanak olyan "tudományos" csodákról, mint Carl Sagan hivatkozásai a rák szupergyors visszaszorulásáról, hogy a Lourdes-ban bekövetkezett csodálatos gyógyulásokról mellébeszélhessenek. Sokkal tanulságosabb lenne számukra egyetlen oldal Az Isten városából. Ott Ágoston szembenéz azzal az érvvel, hogy Krisztus nem támadt fel, mert csodák sohasem történnek. Amit válaszul mond, az a legtömörebb és leghatékonyabb kifejtése a feltámadás logikája utolsó aspektusának, amit még ebben a rövid esszében meg kell tárgyalnunk.
   Ágoston három hihetetlenséggel kezdi. Az első, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és felment a mennybe. A második, hogy a világ hitt mindkét hihetetlen dologban. A harmadik, hogy a világ tanulatlan emberek prédikációját hallva hitt azokban. Ha az apostolok Krisztus feltámadásának tanult tanúi lettek volna, a világ joggal elmarasztalódott volna amiatt, hogy makacson nem hitt a tanult embereknek. De az apostolok nem voltak tanultak. Mégis kellett valami csodálatosnak lenni abban a tényben, hogy tudatlan emberek ajkáról származó szavak oly sok hitet ébresztettek. Továbbá, sokan tanúsították, hogy az apostolok ruháinak puszta érintése csodálatos gyógyulásokat eredményezett. Sőt egyesek halottakat is feltámasztottak a feltámadt Krisztus nevében, és ezt olyanok tanúsították, akik maguk nem voltak tanúi a feltámadásnak, vagyis nem találkoztak a feltámadt Krisztussal. Aztán Ágoston kifejtette a feltámadásba vetett hittel szembeni ellenállás megsemmisítő logikáját, amit mondjanak el saját szavai:
   Most, ha ezek az emberek elismerik, hogy azok a dolgok úgy történtek meg, ahogy beszámoltak róla, akkor szembesülünk egy további hihetetlenséggel, amit hozzá kell adni az első háromhoz. És hogy hihetővé tegyük ezt az egy hihetetlen eseményt, Krisztus feltámadását és mennybemenetelét, amint azt hírül adták, hihetetlen események sokaságát halmozzuk fel; mégsem tudjuk elfordítani őket (ti. a hitetleneket) hajmeresztő makacsságuktól, és a hitre vezetni őket. Mindenesetre, ha ők nem is hiszik, hogy azok a csodák Krisztus apostolai által történtek meg, Krisztus feltámadásának és mennybemenetelének hirdetésébe vetett hitük biztosítására, ez az egy hatalmas csoda elégséges számunkra, hogy az egész világ végül is hitt a Krisztus feltámadásában minden csoda nélkül!
   Ugyanez a logika ma is érvényes. Sajnos, egyes progresszív teológusok egyre inkább az Ember városa oldalán vannak. Egy Krisztustól elválasztott, "keresztény humanizmus" uralkodik egyre inkább.
Zsarnokságot gyakorol, amely a legváratlanabb formákban jelenik meg, úgy mint Newman's Challenge című könyvem bírálójának kelletlen elismerésében. Ő úgy érezte, hogy Newman munkáiból vett idézeteim alapján arra kell következtetni, hogy Newman hitt a csodákban. Ugyanennek a bírálónak a megdöbbenésére, Newman hitt az eredeti bűnben is, és ezért nagyon logikusnak találta azt is, hogy higygyen a feltámadásban, a legnagyobb csodában, az eredeti bűn tökéletes gyógyszerében. Birmingham Newman-je nem volt kevésbé lelkes hívője a csodáknak, mint Hippo Ágostonja. Mindketten abban a meggyőződésben éltek, hogy a csodák konkrét útjelzőtáblái a keresztényeknek, akiknek nincs maradandó városuk a Földön, hanem előre néznek a jövő városa felé.
   Ilyenek mindig a szentek és a szentséget valóban méltányoló teológusok. Nagy utat jártunk be Ágostontól, akinek hangsúlyozott idézetei a predesztinációról és a kegyelem abszolút elsőbbségéről csak visszatetszést ébreszthet az Ember városában, amely nem szentelt vízzel, hanem egyfajta újkeletű teológia halványuló frázisaival van meghintve. Nagy utat jártunk be attól a Newmantől is, akit ravaszul megtettek a II. Vatikáni Zsinat fő inspirálójának. Megfordulna sírjában a legtöbb esszé olvasásakor, amelyet róla írtak halálának centenáriuma alkalmából, a II. Vatikáni Zsinat után három teljes évtizeddel.
   És ami a legfontosabb és legtragikusabb, hosszú utat jártunk be Tamás apostolnak a felkiáltásától: "Én Uram, én Istenem!" Mégis, csupán ez a felkiáltás helyénvaló csak annak a ténynek a mérlegelésekor, hogy a Vatikánnak negyven évvel a II. Vatikáni Zsinat kezdete után ki kellett adnia a Dominus Jesus kezdetű dokumentumot.
   Jézus feltámadása legyen örökre új kezdet, amely ha igaz, tudatos visszatérés oda, amit elindított az üres sír tanúsága. Másként biztosan kiürül belőlünk Krisztus feltámadása kegyelmének utolsó cseppje is és szemet hunyunk emberfeletti logikája felett. Rögzítsük elménkben egy 400 körül írt dokumentum szavait, ami nagyon is követendő, apostolok korabeli liturgikus és fegyelmi szabályt tartalmaz:
   Az Úr feltámadásának napján ünnepeld rítusodat, amelyről az Úr rendelkezett, mondván: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Hagyjatok fel böjtöléstekkel, ujjongjatok és ünnepjetek, mert Jézus Krisztus, feltámadásotok záloga, feltámadt a halálból, ez a zálog örökre a tiétek lesz, az idő végéig. Mert a zsidók számára, hitetlenségük miatt, a Messiásnak még el kell jönnie, de a keresztények számára ő feltámadt, mert az a rendíthetetlen meggyőződésük, hogy a Beléje vetett remény a halhatatlan és örök élet.22
   A bűnnek bármilyen misztériuma is rejtőzik a feltámadással szembeni hitetlenségben, a vele szembeni ellenvetések logikájának van egy egyáltalán nem titokzatos tényezője. Mivel Ágoston erre a tényezőre pontosan rámutatott, nem kell azt újra felfedezni, hanem csak felidézni.
Egyik, a testek feltámadásáról szóló prédikációjában Ágoston felsorolta, miről tanúskodtak az apostolok Krisztus feltámadása után. Aztán megállapította azt a tényt, hogy "az emberek továbbra is vitatják a nyilvánvalóságot." De, kérdezte Ágoston, "mi mást csinálna az ember, aki csak az emberi dolgokat ízleli, azután vitatja Istent isteni dolgok miatt?" Aztán a következő megsemmisítő diagnózist adta: "A testi emberben az érvelés minden szabálya az érzékelés szokásában van. Aminek látásához hozzászoktak, azt hiszik. Ami nem szokásos, abban nem hisznek."23
   Ennyit a Jézus és a saját magunk feltámadásával, valamint a kozmosznak az új földdé és új éggé történő átalakulásával szembeni "kritikus" szemléletről. Amint Jézus feltámadása nem volt a puszta természeti erők által megvalósított, észrevehetetlenül lassú átmenet a halálból az életbe, ugyanúgy nem lesz a miénk sem az. A kozmikus feltámadás sem úgy gondolandó el, mint kozmikus rohanás az Omega pont felé, amely olyan gondolat, amit divatossá vált dédelgetni illogikus elmék részéről. Logikus azonban, megtartani az erőnyereséget olyan mértékben, amilyenben az ember megadja magát azok tanúságának, akik negyven napon át tanúsították a feltámadt Jézust, beszélgetve vele az Isten országáról, mielőtt felemelkedett mennyei Atyjához. Az eredmény az lett, hogy az egyház kezdettől fogva oktatást kapott minden lényeges dologban: útmutatást kapott a megfelelő módról vagy logikáról, amelynek vezérelnie kell mindenkit a feltámadt Krisztussal kapcsolatos és Istennek az emberiséget érintő terveiről szóló gondolkodásában.
   (A tanulmány első része májusi számunkban olvasható. A szerk.)

10 Lásd könyvemben: Angels, Apes and Men (La Salle: Ill.: Sherwood Sugden, 1983), pp. 30-34.
11 Idézve a fordításból in Ante-Nicene Fathers, vol. 1, pp. 57 and 87-88.
12 Epistula ad Philippenses, 7.1. Migne PG 5:1011
13 Lásd Jusztin művét a feltámadásról, amelyből csak töredékek maradtak fenn, in: Ante-Nicene Fathers, vol. 1, pp. 294-99.
14 Against the Heretics, Book V, ch. vi, ibid., p. 533.
15 Cyprian, "A bálványok ürességéről," ibid., vol. 5, pp. 468-69.
16 Ez és a további idézetek a következő fordításból vannak véve: Saint Athanasius on the Incarnation (1944; London: A. R. Mowbray, 1963), pp. 56-64.
17 Tertullian, An Answer to the Jews, ch. viii, Ante-Nicene Fathers, vol. 3, pp. 159.
18 Hippolytus, Commentarium ad Danielem, Migne PG 10:651-62.
19 Migne PG 10: 959-62.
20 Augustine, De Trinitate, Lib. IV, cap. 5, Migne PL 42:893-94.
21 Quoted from Butler's Lives of the Saints (Attwater edition), vol. 4, p. 538 (December 11).
22 Constitutiones apostolorum, Lib. 5, cap. 19, Migne PG 1:894, egy dokumentum, amelyet ismeretlen szerzője tévesen tulajdonított maguknak az apostoloknak.
23 Sermo 242 (Benedictine edition), Migne PL 38:1139.

Jáki Szaniszló OSB (1924) Templeton-díjas tudós. Teológiából Rómában, fizikából New Yorkban doktorált. A hatvanas évek óta a Seton Hall katolikus egyetem (New Jersey) tanára. A Pápai Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja.