PIERRE BLET SJ

A LEVÉLTÁRAK BIZONYSÁGÁNAK ELLENÁLLÓ LEGENDA
A XII. PIUSZ ELLENI ISMÉTELT VÁDAK

F o r r á s : "La Civilta Cattolica" (Via di Porta Pinciana 1, I-00187 Roma), 149. évf., I. k., 1998. március 21., 3546. sz., 531-541. l. Teljes, szöveghű fordítás.
A s z e r z ő Pierre Blet SJ atya, egyháztörténész, a II. világháborúra és XII. Piusz pápának a háború folyamán tanúsított magatartására vonatkozó szentszéki "Actes et Documents" (Akták és dokumentumok) c. forráskiadvány-sorozat egyik közreadója. A cikket "La leggenda alla prova degli archivi. Le ricorrenti accuse contro Pio XII" címmel 1998. március 27-én a Szentszék lapja, az "Osservatore Romano" is közölte.

Amikor XII. Piusz pápa 1958. október 9-én meghalt, csodálattal és hálával emlékeztek meg róla. "A világ szegényebb lett XII. Piusz pápa halálával" - jelentette ki Eisenhower elnök; Golda Meir, Izrael állam külügyminisztere pedig a következőket mondotta: "Korunk életét gazdagította az a hang, amely a hétköznapi konfliktusok zűrzavara fölött álló erkölcsi igazságokat hirdette. Személyében a béke igaz szolgáját gyászoljuk." (1) Néhány évvel később azonban, 1963-tól kezdődően alakját fokozatosan körbefonta egy "fekete legenda": a háború alatt állítólag - politikai számításból vagy kicsinyhitűségből - tétlenül, némán szemlélte az emberiség elleni bűntetteket, amelyeket pedig közbelépésével meg tudott volna akadályozni (!).
Amennyiben valaki ellen írásos dokumentumok alapján hoznak fel vádakat, meg lehet vitatni a szöveg értelmezését, meggyőződhetünk arról, hogy nem értették-e félre, nem fogadták-e kritikátlanul, nem csonkították-e meg, vagy nem torzították-e el szándékosan az értelmét. Amikor azonban egy képzelet szülte legendával van dolgunk, amely különböző értékű elemeken alapszik, nincs értelme semmiféle vitának. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy a mítoszt összevetjük a hiteles dokumentumokkal alátámasztott történelmi valósággal. VI. Pál pápa, aki korábban az Államtitkárság helyettes vezetőjeként egyik legközvetlenebb munkatársa volt XII. Piusznak, e célból engedélyezte 1964-től kezdve a Szentszék háborúval kapcsolatos dokumentumainak közzétételét.

Az Actes et Documents című kiadványsorozat
Az Államtitkárság levéltára valóban őrzi azokat a dossziékat, amelyek segítségével szinte napról napra, sőt olykor óráról órára nyomon követhető a pápának és hivatalainak a tevékenysége. Megtalálhatók benne XII. Piusz üzenetei és beszédei, világi és egyházi méltóságokkal folytatott levelezése, valamint az Államtitkárság jelentései, hivatali feljegyzések, amelyeket a tisztviselők készítettek feletteseiknek tájékoztatás vagy javaslattétel céljából, sőt magánjellegű feljegyzések is, elsősorban Tardini bíborosé, akinek - a történészek legnagyobb örömére - az volt a szokása, hogy tollal a kezében gondolkodott. Ezen iratok között fellelhető az Államtitkárság levelezése a Szentszék külföldi képviselőivel, nunciusaival, internunciusaival és apostoli delegátusaival, valamint az Államtitkárság és a Vatikánba akkreditált nagykövetek vagy követek között váltott diplomáciai jegyzékek. A dokumentumok nagy részét az államtitkár vagy az Államtitkárság Első Szekciójának titkára nevében és aláírásával küldték el; mindazonáltal ez nem változtat azon a tényen, hogy ezek az iratok a pápa szándékát tükrözik.
Ennek a levéltári anyagnak az alapján meg lehetett volna írni egy olyan művet, amely bemutatná a pápa magatartását és politikáját a második világháború során. Vagy össze lehetett volna állítani egy Fehér Könyvet, amely bizonyítaná a XII. Piusz pápát ért vádak alaptalanságát. Minthogy a pápa elleni legfőbb vád a hallgatás, a dokumentumok alapján könnyen rá lehetett volna világítani a Szentszéknek a háború és különösen a fajüldözés áldozatai érdekében folytatott tevékenységére. Úgy tűnt azonban, hogy helyesebb, ha közzéteszik a háborúval kapcsolatos összes dokumentumot. Létezett már több sorozat diplomáciai forráskiadvány, amelyeknek számos kötete a második világháborúra vonatkozott: Documenti diplomatici italiani, Documents on British Foreign Policy 1919-1939, Foreign Relations of the United States, Diplomatic Papers, Akten zur deutschen auswärtigen Politik (1918-1945). Célszerűnek tűnt, ha engedélyezik a történészeknek, hogy - e gyűjtemények mellett, és ezek mintájára - a dokumentumanyag alapján tanulmányozzák a Szentszéknek a háború alatti szerepét és tevékenységét. E cél érdekében fogtak hozzá a második világháborúval kapcsolatos szentszéki akták és dokumentumok kiadásához. (2)
A nehézség abban rejlett, hogy a kérdéses időszakra vonatkozó levéltári iratok a Vatikánban és a többi országokban is zárolt anyagnak számítottak, sem a nyilvánosság, sem a történészek nem férhettek hozzá. A második világháború eseményei iránti különleges érdeklődés, a vágy, hogy megkezdődhessék a történetírás nemcsak a többé-kevésbé közvetett elbeszélések és tanúságtételek, hanem a dokumentumok alapján, arra késztette a konfliktusban érintett országokat, hogy megkezdjék a közönség számára addig hozzáférhetetlen dokumentumok publikálását. Az e munkát végző bizalmi embereknek be kell tartaniuk bizonyos szabályokat: nem szabad megjelentetniük olyan dokumentumokat, amelyek még élő személyeket kompromittálnak, vagy olyan írásokat, amelyeknek a napvilágra kerülése megzavarhatna folyamatban lévő tárgyalásokat. E szempontok figyelembevételével jelentették meg a Foreign Relations of the United States 1940-es évekre vonatkozó köteteit, s ugyanezeket az elveket tartották szem előtt a Szentszék dokumentumainak megjelentetése során is.
A Szentszék Államtitkársága a háborúval kapcsolatos szentszéki dokumentumok megjelentetését három jezsuita atyára bízta: Angelo Martinire, a Civiltŕ Cattolica szerkesztőjére, akinek már korábban lehetősége nyílt arra, hogy bejusson a Vatikán zárolt levéltárába, valamint a Pápai Gergely Egyetem két egyháztörténész-professzorára, Burkhart Schneiderre és jelen sorok írójára, Pierre Blet-re. A munka 1965 januárjának első napjaiban kezdődött meg egy irodahelyiségben, amely szomszédos volt az akkori Különleges Egyházi Ügyek Kongregációja, illetve az Államtitkárság Első Szekciója levéltárának raktárával. Ott őrizték a háborúval kapcsolatos dokumentumokat.
A munka szempontjából e körülményeknek egyaránt voltak előnyei és hátrányai. Hátrányt jelentett, hogy a levéltárnak - zárolt anyag lévén - nem volt rendszerezett, a kutatás céljára létrehozott állományjegyzéke. A dokumentumok nem voltak osztályozva sem időrendi, sem földrajzi szempontok szerint. A politikai jellegű - s így a háborúval kapcsolatos - dokumentumok néha keveredtek a vallási, jogi, sőt akár személyes jellegű iratokkal. Mindezeket elég jól kezelhető papírdobozokban tárolták ugyan, de tartalmilag időnként meglehetősen elütöttek egymástól. Előfordult, hogy Angliával kapcsolatos tudnivalók a Franciaországra vonatkozó dossziékból kerültek elő, amennyiben az információ a franciaországi nuncius közvetítésével került a levéltárba, a belga túszok érdekében történt közbenjárással kapcsolatos tudnivalók pedig a berlini nuncius dobozaiban lapultak. Minden egyes dobozt kézbe kellett tehát venni, és át kellett nézni a tartalmát ahhoz, hogy azonosíthassuk a háborúval kapcsolatos dokumentumokat. A kutatást ugyanakkor egyszerűsítette az Államtitkárságnak egy régi, VIII. Orbán pápa idejéből származó rendelkezése, amely előírja a nunciusoknak, hogy minden levélben csak egy témát taglaljanak.
E hátrányok mellett jelentős előnyök is mutatkoztak a kutatómunka során. Minthogy az Államtitkárság egyik irodájában és megbízás alapján dolgoztunk, ránk nem voltak érvényesek az levéltárak nyilvános olvasótermeiben dolgozó kutatókra vonatkozó megszorítások: egyikünk közvetlenül a polcról vette le a dokumentumokat tartalmazó dobozokat. Ezenkívül az is jelentősen megkönnyítette a publikálás munkálatait, hogy az esetek túlnyomó részében írógéppel írott szövegekről volt szó, s a papírlapokat nem fűzték össze. (Kivételnek számítottak a kézírásos szövegek, amelyeket le kellett másolnunk a nyomda számára.) Ha tehát találtunk egy írást, amely a háborúra vonatkozott, egyszerűen kiemeltük, fénymásoltuk, és a tudományos kutatómunka követelményei szerint jegyzetekkel ellátva nyomdába adtuk a fénymásolatot.
A munka ugyan meglehetősen gyorsan haladt 1965 telén, mégis úgy gondoltuk, hogy Robert Leiber atyához fordulunk, aki akkoriban a Collegium Germanicumba vonult vissza. Korábban több mint harminc éven át Pacelli nuncius, majd államtitkár, s végül XII. Piusz pápa személyi titkára volt. Nagyon közelről követhette a németországi ügyeket, s ő fedte fel előttünk, hogy valahol elkülönített helyen őrzik azoknak a leveleknek a fogalmazványait, amelyeket XII. Piusz a német püspökökhöz írt. Ezek, a pápa gondolkodásmódját leginkább megvilágító dokumentumok képezik a kiadványsorozat második kötetének anyagát.

Az egyes kötetek
Az első kötet XII. Piusz pápaságának első 17 hónapját fedi le, 1939 márciusától 1940 júliusáig. E kötet, amely bemutatja XII. Piusznak a háború elkerülése érdekében tett erőfeszítéseit, 1965 decemberében jelent meg, és általában kedvező fogadtatásban részesült.
A következő, 1966-os évben, miközben Schneider atya a német püspökökhöz írott levelekből álló kötet kiadásán fáradozott, Robert Graham amerikai jezsuita atya - az America c. folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, aki korábban Vatican Diplomacy címmel könyvet jelentetett meg a Szentszék diplomáciájáról - felvilágosítást kért tőlünk a kutatásunk tárgyát képező időszakról. E kapcsolatfelvétel eredményeképpen őt is bevontuk a munkába. Csatlakozott csoportunkhoz - annál is inkább, mivel időközben tudomást szereztünk XII. Piusznak Roosevelt elnökkel való mind sűrűbb diplomáciai érintkezéséről, és számos angol nyelvű dokumentumra bukkantunk. Graham atya tüstént hozzálátott a harmadik, Lengyelországnak szentelt kötet előkészítéséhez, amely a második kötet szellemében fogant, amennyiben a Szentszéknek és a püspökségeknek a kapcsolatát dolgozta fel. A többi püspökséggel való közvetlen levelezés azonban sokkal szegényesebbnek bizonyult, s a 2., 3.^* és 3.^** kötet egyedülálló maradt ebben a műfajban. Ekkor határoztuk el, hogy a dokumentumokat két folyamra osztjuk: az elsőnek a kötetei az első kötet mintájára készülnek majd - inkább diplomáciai kérdésekkel foglalkoznak tehát, és címük is jelzi jellegüket: Le Saint-Sičge et la guerre en Europe, Le Saint-Sičge et la guerre mondiale ("A Szentszék és az európai háború", "A Szentszék és a világháború") - e csoportba tartozik a 4., 5., 7. és 11. kötet; ugyanakkor a 6., 8., 9. és 10. kötet, amelyek Le Saint-Sičge et les victimes de la guerre ("A Szentszék és a háború áldozatai") címet viselik, kronologikus rendben közlik azokat a dokumentumokat, amelyek a Szentszéknek az erőfeszítéseivel foglalkoznak mindazok - családjuktól elszakított foglyok, szeretteiktől távol, számkivetésben élők, a háború pusztításának kitett népek, a fajüldözés áldozatai - megsegítésére, akiknek a háború következtében testi-lelki szenvedéseken kellett keresztülmenniük.
Munkánk több mint 15 évig tartott; a feldolgozandó anyagot felosztottuk magunk között a tervbe vett kötetek szerint, s aszerint, hogy kinek mennyi idő állt rendelkezésére. Az oly értékes segítséget jelentő Leiber atyát 1967. február 18-án ragadta el körünkből a halál. Schneider atya, aki továbbra is oktatta a jelenkori történelmet a Gregoriánumon, a német püspökökhöz írott levelek kiadása után a háború áldozataival foglalkozó szekcióhoz csatlakozott, és - Graham atya közreműködésével - 1975 karácsonyára megjelentette a 6., 8. és 9. kötetet. A nyár folyamán azonban megbetegedett, és a következő év májusában elhunyt. Martini atya, aki teljes mértékben e munkának szentelte magát, és valamilyen formában minden kötet előkészítésében részt vett, nem érhette meg a munka teljes befejeztét: 1981 nyarának elején még kezében tarthatta az utolsó kötet nyomdai levonatát, nem sokkal később azonban örökre távozott közülünk. A gyűjtemény 11., egyben utolsó kötete - melyeknek Graham atya és jómagam voltunk a szerkesztői - az 1981. év végén jelent meg.
Bár Graham atya volt közöttünk a rangidős, mégis a gyűjtemény teljes elkészültéig részt vehetett a munkálatokban, sőt ennek a tizenöt évnek a folyamán még kiegészítő kutatásokat is végzett, amelyeknek eredményeit többnyire cikkek formájában tette közzé a Civiltŕ Cattolica hasábjain. Ezek a tanulmányok további információkkal szolgálnak, amelyek hasznosnak bizonyulhatnak a második világháborúval foglalkozó történészek számára. Graham atya 1996 nyaráig maradt Rómában, azután visszatért szülőföldjére, Kaliforniába, ahol nem sokkal utóbb, 1997. február 11-én elhunyt.
Ami engem illet, 1982 elején visszatértem a XVII. századi francia történelem és a pápai diplomáciatörténet kutatásához. Tizenöt év elmúltával azonban azt kellett látnom, hogy a mi római munkánk bizony még a történészek jó része előtt is ismeretlen; így az 1996-1997-es éveket annak szenteltem, hogy egy szerény terjedelmű, de lehetőség szerint minél tömörebb kötetben összefoglaljam kutatásaink lényeget és megfogalmazzam következtetéseinket. A könyv a XII. Piusz és a második világháború a Vatikán levéltári anyagainak fényében címet viseli. (3)
E dokumentáció elfogulatlan vizsgálata során konkrét, reális képet kaphatunk XII. Piusz pápa álláspontjáról és magatartásáról az egész világra kiterjedő konfliktussal kapcsolatban, s következésképpen az emléke ellen irányuló támadások hiábavalóságáról. A dokumentumokból egyértelműen kitűnik, hogy XII. Piusz minden tőle telhető diplomáciai erőfeszítést megtett annak érdekében, hogy a háborút megakadályozza, hogy lebeszélje Németországot Lengyelország megtámadásáról, és hogy meggyőzze Mussolini Olaszországát, hogy szakítson Hitlerrel. Ezekben az iratokban semmi nyomát nem találjuk állítólagos németbarátságának, amelynek eredete arra az időszakra lenne visszavezethető, amikor nunciusként tevékenykedett Németországban. Éppen ellenkező irányú politikáját bizonyítja, hogy támogatta Roosevelt elnök erőfeszítéseit, amellyel Olaszországot távol kívánta tartani a konfliktustól, hogy 1940. május 10-én táviratban fejezte ki együttérzését Belgium, Hollandia és Luxemburg uralkodóival amiatt, hogy a Wehrmacht megszállta országaikat, és különbéke kötésére vonatkozó bátor javaslatokat tett Mussolininek és III. Viktor Emmánuel királynak. Az igazat megvallva, nem valószínű, hogy svájci gárdistáinak alabárdjaival vagy kiközösítéssel való fenyegetéssel a pápa megállíthatta volna a Wehrmacht páncélkocsijait.
XII. Piusz ellen gyakran hozzák fel a vádat, hogy nem emelte fel szavát a zsidóságot ért, végzetes következményekkel járó fajüldözés ellen, s ezzel szabad folyást engedett a náci barbarizmusnak. Nos, a dokumentumok tanúsága szerint a pápa folyamatosan és kitartóan fáradozott azon, hogy szembehelyezkedjék a deportálásokkal, amelyeknek a célja egyre inkább gyaníthatóvá vált. A látszólagos hallgatás mögött a nunciatúrák és püspökségek közvetítésével végrehajtandó, titkos akció rejtezett a deportálások, erőszakos cselekmények, üldözések megakadályozására, vagy legalább korlátozására. E diszkréció okaira világosan rámutat maga a pápa több beszédében, a német püspökökhöz írott leveleiben, valamint az Államtitkárság határozataiban: nyilatkozatok közzététele nem használt volna semmit; csak nehezítette volna az áldozatok sorsát és növelte volna számukat.

Vissza-visszatérő vádak
E nyilvánvaló igazságok elhomályosítása érdekében a XII. Piusz személyét becsmérlők kétségbe vonták kiadványunk komolyságát. Jellemző példa erre az egyik párizsi esti napilapban múlt év december 3-án megjelent cikk, amely a következőket írja: "Az Actes et Documents köteteiben e négy jezsuita olyan írásokat hozott létre [!], amelyek a mulasztásokkal vádolt XII. Piusz ártatlanságát bizonyítják [...] Ezek az >akták és dokumentumok< azonban korántsem törekednek teljességre." A cikk e megállapítása azt sugallja, hogy kiadványunkból kihagytuk a XII. Piusz pápa emlékét sértő és a Szentszék számára kellemetlen írásokat.
Először is, nehezen érthető, hogy bizonyos dokumentumok elhagyása mennyiben járulna hozzá ahhoz, hogy XII. Piusz pápa személye tisztázódjék az ellene felhozott vádak alól. Másrészt pedig, azzal, hogy a szerző határozottan kijelenti, hogy kiadványunk nem törekszik a teljességre, olyan kijelentést tesz, amelyet képtelenség bizonyítani: ehhez ugyanis össze kellene vetni a mi kiadványunkat a levéltári fondok anyagával, és fel kellene mutatni olyan dokumentumokat, amelyek szerepelnek e fondokban, de hiányoznak a mi köteteinkből. Az érintett fondok anyagai ugyan még hozzáférhetetlenek a XII. Piuszt bírálók számára, mégis többen azt merik állítani, hogy bizonyítani tudják az Actes et Documents hiányosságait. Ez az állításuk jól mutatja, hogy kevéssé otthonosak e levéltári fondok kutatásában, melyeknek szélesebb körű hozzáférhetőségét követelik. A szóban forgó, december 3-án közölt cikk egy római napilap szeptember 11-i számának kijelentésére hivatkozva azt állítja, hogy kiadványunkból hiányzik XII. Piusznak Hitlerrel folytatott levelezése. Megjegyzendő, hogy az Actes et Documents második kötetének utolsó írása az a levél, melyben XII. Piusz értesíti megválasztásáról a Német Birodalom államfőjét. Egyébként pedig azért nem publikáltuk XII. Piusz pápának Hitlerrel folytatott levelezését, mivel e levelezés kizárólag az újságíró képzeletében létezik. A cikk írója hivatkozik a németországi nuncius, Pacelli kapcsolatára Hitlerrel. Ellenőriznie kellett volna azonban a dátumokat: Hitler 1933-ban került hatalomra, és ekkor nyílhatott először alkalma arra, hogy találkozzék a pápai nunciussal. Pacelli 1929 decemberében tért vissza Rómába, ahol XI. Piusz december 16-án bíborossá kreálta, a következő év januárjában pedig államtitkárrá nevezte ki. Legfőképpen pedig, ha e levelezés létezett volna, akkor a pápa levelei német levéltárakban maradtak volna fenn. Mindenesetre nyomuknak kellene lenniük a Német Birodalom külügyminisztériumának levéltárában. Igaz, hogy Hitler levelei a Vatikánba kerültek volna, de említés történt volna róluk a német nagykövetek - Bergen, majd Weizsäcker - számára adott utasításokban is, az ő feladatuk lett volna ugyanis e levelek átadása; s e diplomatáknak táviratban kellett volna jelentést tenniük arról, hogy átadták a leveleket a pápának vagy a bíboros-államtitkárnak. Mindennek azonban semmi nyoma nincs. E hivatkozások hiányában azt kell mondanunk, hogy a legcsekélyebb bizonyítékkal sem rendelkeznek azok, akik megkérdőjelezik kiadványunk komolyságát.
A pápa és a Führer közötti feltételezett levelezésre vonatkozó észrevételek érvényesek a többi valós dokumentumra is. A Vatikán dokumentumait gyakran alátámasztják egyéb levéltári anyagok is, például a nagykövetekkel váltott jegyzékek. Nem túlzás feltételezni, hogy a háborús hatalmak hírszerző szolgálatai a Vatikán táviratainak jó részét is elfogták és megfejtették, s e levelek másolatai bizonyára az ő levéltáraikban is fellelhetők - így tehát, ha meg is próbáltunk volna elrejteni bizonyos iratokat, meg lehetne bizonyosodni a létezésükről, s ez kellő alapot jelenthetne munkánk komolyságának megkérdőjelezéséhez.
A párizsi napilap ugyanazon cikke, miután képzeletben kapcsolatot tételez fel Pacelli nuncius és Hitler között, a Sunday Telegraph egyik júliusi számának cikkére hivatkozik, amely azzal vádolja a Vatikánt, hogy náci arannyal segítette a háborús bűnösöknek - nevezetesen a horvát Ante Pavelicnek - Latin-Amerikába való szökését. Állítása szerint "néhány tanulmány igazolja ezt az állítást [!]". Egyes újságírók bámulatos könnyedséggel támasztják alá kijelentéseiket. Bizony megirigyelhetnék őket a történészek, akik gyakran sok-sok órát kénytelenek fáradozni a hivatkozások ellenőrzésén. Érthető, ha egy újságíró hitelt ad kollégája szavának, különösen, ha az újság angol címe egyfajta tiszteletreméltóságot sugall. Mégis, a cikk írója két olyan állítást hangoztat, amelyeket külön-külön meg kellett volna vizsgálni: nevezetesen a náci arany - pontosabban a nácik által elrabolt zsidó arany - beérkezését a Vatikán pénztárába, valamint annak felhasználását a náci háborús bűnösök Latin-Amerikába való szökésének megkönnyítésére.
Az amerikai lapok valóban hivatkoznak a kincstári ügyosztálynak egy iratára, amelyben ugyanez az ügyosztály értesül arról, hogy a Vatikán Horvátország közvetítésével kapott a zsidó eredetű náci aranyból. A "kincstári ügyosztály irata" bizonnyal figyelemre méltó. Mindazonáltal, ha egy pillantást vetünk az alcímre, megtudhatjuk, hogy a szóban forgó feljegyzés egy "bizalmat érdemlő római informátor közlése" alapján készült. Akik készpénznek veszik az effajta közléseket, azoknak figyelmébe kell ajánlanunk Graham atya cikkét egy Scattolini nevű informátor értesüléseiről, aki a képzeletéből merített információkat adta tovább minden nagykövetségnek, így az Egyesült Államok nagykövetségének is, amely pontosan továbbította az értesüléseket az amerikai külügyminisztériumnak. (4) Az Államtitkárság levéltárában végzett kutatásaink során nem találkoztunk egyetlen egy dokumentummal sem, amely említést tenne a zsidóktól elrabolt arany feltételezett beérkezéséről a Vatikánba. Nyilvánvaló, hogy azoknak kell dokumentumokkal alátámasztott bizonyítékokkal szolgálniuk, akik effajta állításokkal előhozakodnak. Ilyen bizonyíték lenne egy átvételi elismervény, amely persze éppoly kevéssé maradt volna a Vatikán levéltárában, mint XII. Piusz pápának Hitlerhez írott levelei. Fennmaradt viszont egy dokumentum a pápának egy sürgős intézkedéséről, amely valóban említést tesz vatikáni aranyról. Amikor az SS rablóbandái 50 kg aranyat követeltek a római zsidó közösségtől, s a főrabbi a pápához fordult segítségért a hiányzó 15 kg arany miatt, XII. Piusz tüstént utasította az illetékes hivatalt a szükséges intézkedések megtételéről. (5)
Ami pedig a náci bűnösök Latin-Amerikába való szöktetéséhez nyújtott vatikáni segítséget illeti, e híresztelések nem éppen új keletűek. Természetesen nem zárható ki, hogy egyes római papok, sőt vatikáni hivatalnokok - naivitásukban - pozíciójukat felhasználva segítették egy-egy náci szökését. Ismeretes, hogy Hudal püspök, a német nemzeti egyház rektora szimpatizált a Harmadik Birodalom eszméivel. Ha azonban ennek alapján azt képzeljük, hogy a Vatikán széles körben megszervezte volna a nácik szökését Latin-Amerikába - nos, ezzel bizony azt feltételezzük, hogy a római papság hősies fokon gyakorolta az irgalmasság erényét. Hiszen Róma tudott a náciknak az Egyházzal és a Szentszékkel kapcsolatos terveiről. 1945. június 2-án mondott konzisztóriumi beszédében XII. Piusz is utalt ezekre, amikor arról szólt, hogy az Egyház üldöztetése a nácik által csak súlyosbodott a háború idején, "amikor követőik a friss katonai győzelmek után még abban a hitben ringatták magukat, hogy egyszer s mindenkorra le tudnak számolni az Egyházzal". (6) Mindazonáltal a szerzők, akikre az újságíró hivatkozik, némileg túlértékelik a megbocsátást a pápa környezetében, ha azt feltételezik, hogy a Vatikán nagyszámú nácit fogadott be, majd irányított Argentínába, Perón diktatúrájának védelme alá; onnan pedig Brazíliába, Chilébe és Paraguay-ba, mentve a menthetőt, hogy létrejöhessen a "Negyedik Birodalom" a pampákon.
Ezekben az értesülésekben nehéz szétválasztani történelmet és fikciót. A kalandregények és krimik kedvelőinek ajánlhatjuk, hogy olvassák el Ladislao Farago művét: Ŕ la recherche de Martin Bormann et des rescapés nazis d'Amerique du sud ("Martin Bormann és a dél-amerikai náci menekültek nyomában"; angol címe: Aftermath. Martin Bormann and the fourth Reich). Az angol címben használt kifejezés: "a Negyedik Birodalom" önmagáért beszél. A szerző Rómából és a Vatikánból Argentínába, Paraguay-ba és Chilébe vezeti olvasóit, a Reichsleiter és a többi, szökésben lévő náci vezető nyomában. A szerző - egy Agatha Christie pontosságával, aki minden szereplőről egzakt módon leírja, hogy hol tartózkodott a bűntény pillanatában - megadja a menekülő nácik vagy nyomukban lévő üldözőik által elfoglalt szállodai szobáknak a számát, s szemléletesen leírja az őket szállító zöld Volkswagen kocsit is. Lenyűgöző a szerző szerénysége, aki így ajánlja könyvét az olvasónak: "francia módra megírt riport, komoly tanulmány, amely azonban nem törekszik tiszta tudományosságra" [!].

Végkövetkeztetés
Az olvasó elhiheti, hogy a Vatikán levéltára semmilyen e témába vágó dokumentumot nem őriz. Ha Hudal püspök meg is szöktetett néhány náci fejest, bizonyosan nem kért rá engedélyt a pápától. S ha erről később mégis beszámolt volna neki, arról sem lenne tudomásunk. Mégis vannak dolgok, amelyeknek titkát a vatikáni levéltárak soha nem fogják felfedni előttünk. Ilyenek a pápának látogatóival folytatott beszélgetései - kivételt képeznek a nagykövetekkel való megbeszélései, melyekről azok jelentést tettek kormányuknak, valamint eszmecseréi de Gaulle-lal, mert ő beszámol róluk visszaemlékezéseiben.
Nem azt akarjuk mondani ezzel, hogy a komoly történészek óhaja, hogy ők maguk is átnézhessék azon levéltári anyagokat, amelyekből a kiadványunkban megjelentetett dokumentumok származnak, ne lenne jogos és dicsérendő; a levéltári kutatások, a dokumentumokba való közvetlen betekintés akkor sem hiábavaló a történelmi események megértése szempontjából, ha a lehető leggondosabban összeállított dokumentumgyűjtemény áll már a történész rendelkezésére. Más dolog kétségbe vonni kutatásaink komolyságát, és megint más elgondolkodni azon, vajon nem kerülhette-e el valami a figyelmünket. Készakarva egyetlen fontos iratot sem hagytunk ki, mivel úgy gondoltuk, ezzel ártanánk a pápa emlékének és a Szentszék jó hírnevének. Ilyen jellegű vállalkozásnál azonban óhatatlan, hogy elsőként maguk a közreadók tegyék föl maguknak a kérdést, biztosan nem felejtkeztek-e el valamiről. Leiber atya közreműködése nélkül nem figyeltünk volna föl XII. Piusz német püspökökhöz írott leveleinek fogalmazványaira, és a gyűjtemény szegényebb lett volna azokkal a szövegekkel, amelyek talán a leghívebben tükrözik a pápa gondolkodásmódját. (7) Mindazonáltal e dokumentumok semmiben nem mondanak ellent a diplomáciai jegyzékekben és levelezésben foglaltaknak. A német püspökökhöz írott levelekben a pápa nagyobb súlyt fektet a püspökök tanításának fontosságára, hogy hívják fel a német hívek figyelmét a nemzetiszocializmus perverz vonzóerejére, amely háború idején minden korábbinál veszélyesebbé válhat. Ez a levelezés tehát, melynek anyagát az Actes et Documents második kötetében közöltük, újabb bizonyítékkal szolgál arra, hogy az Egyház határozottan szembeszállt a nemzetiszocializmus eszméivel. Már korábban ismertek voltak azonban a német püspökök - például Faulhaber és von Gallen -, szerzetesek és papok felhívásai, valamint a Mit brennender Sorge kezdetű enciklika, amelyet 1937 Virágvasárnapján, a német Gestapo füle hallatára olvastak fel az összes németországi templomban.
Azt az állítást tehát, hogy az Egyház támogatta volna a nácizmust - amint azt egy milánói napilap 1998. január 6-i számában olvashatjuk -, nem tekinthetjük egyébnek szemenszedett hazugságnál. Azonkívül az Actes et Documents ötödik kötetében közzétett dokumentumok egyértelműen cáfolják azt a nézetet, miszerint a Szentszék, Szovjet-Oroszországtól való félelmében, támogatta volna a Harmadik Birodalmat. Roosevelt elnök meghallgatásra talált, amikor a Vatikán közreműködését kérte az amerikai katolikus hívek ellenkezésének leküzdésében abból a célból, hogy kiterjeszthesse a Harmadik Birodalommal hadban álló Oroszországra azt a támogatást, amelyet Nagy-Britanniának már korábban megadott. A vatikáni államtitkárság felkérte a washingtoni apostoli delegátust, bízzon meg egy amerikai püspököt azzal, hogy kifejtse: XI. Piusz Divini Redemptoris kezdetű enciklikája, amely arra szólítja fel a katolikus híveket, hogy utasítsák el a kommunista pártok közeledését, nem alkalmazható a jelenlegi helyzetre, és nem akadályozhatja meg az Egyesült Államokat abban, hogy segítséget nyújtson Szovjet-Oroszországnak a Harmadik Birodalom elleni háborúban. Ezek tagadhatatlan tények.
Következésképpen - bár nem akarom kedvét szegni a jövőbeni kutatóknak - erősen kétlem, hogy a vatikáni levéltár megnyitása, a második világháborús anyagaihoz való széleskörű hozzáférés változást hozna a korszakról alkotott ismereteinkben. Mint ahogy fentebb említettük, e levéltárban egymás mellett sorakoznak diplomáciai és közigazgatási dokumentumok, valamint személyes jellegű iratok. Emiatt e levéltárban hosszabb idő elteltével végezhető kutatás, mint a külügyminisztériumi levéltárak esetében. Mindazok, akik haladéktalanul el kívánnak mélyedni e vérzivataros időszak történelmének kutatásában, gyümölcsöző munkát végezhetnek az angol, francia és amerikai külügyminisztérium levéltáraiban, valamint az összes többi ország külügyminisztériumának levéltárában, amely diplomáciai kapcsolatban állt a Szentszékkel. Osborne angol miniszter táviratai alapján elevenebb képet alkothatunk a fasiszta Róma által körülzárt, majd a német hadsereg és rendőrség ellenőrzése alá került Vatikán helyzetéről, mint a vatikáni Államtitkárság jegyzékei alapján. (8) Ha a történészek hozzálátnak e levéltárak kutatásához, ahelyett, hogy erőszakosan követelnék a vatikáni levéltár idő előtti megnyitását, azzal bebizonyíthatják, hogy valóban az igazság feltárásának vágya vezérli őket. (Osvát Anna fordítása)

(1) Osservatore Romano, 1958. okt. 9.

(2) Actes et Documents du Saint-Sičge relatifs ŕ la seconde guerre mondiale. Szerk. P. BLET-A. MARTINI-R. A. GRAHAM [a 3. kötettől] - B. SCHNEIDER. Cittŕ del Vaticano, Libr. Ed. Vaticana. 1-11. kötete [a 3. kötet két könyvből áll], 1965-1981.

(3) PIERRE BLET: Pie XII et la seconde guerre mondiale d'apres les archives du Vaticane. Paris, Perrin, 1997.

(4) R. A. GRAHAM: "Il vaticanista falsario. L'incredibile successo di Virgilio Scattolini", Civilta Cattolica, 1973, III, 457-478. l.

(5) Vö. Actes et Documents, 9. kötet, 491. és 494. l.

(6) XII. PIUSZ: "Allocuzione conscistoriale" (1945. VI. 2.), in: AAS 37 (1945) 159-168. l.

(7) Így például az első kötet előkészítése során nem derült ki számunkra, hogy ki szerkesztette XII. Piusz 1939. augusztus 24-i békefelhívásának szövegét, amit azután a pápa átdolgozott és kijavított. Csak a későbbi kutatások során derült ki, hogy a szerkesztő Montini bíboros volt. Vö. BURKHART SCHNEIDER: "Der Friedensappel Papst Pius' XII. vom 24. August 1939", in: Archivum Historiae Pontificiae 6 (1968) 415-424.

(8) OWEN CHADWICK: Britain and the Vatican during the Second World War, Cambridge, 1986. 

KARL-HEINZ MENKE

MEGALKUVÁS NÉLKÜL, SZABADON
A FILOZÓFUS PAP ANTONIO ROSMINI,EGYHÁZÁNAK NYUGTALANÍTÓ KRITIKUSA

Ha valaki Németországban meghallja ezt a nevet, többnyire úgy gondolja, egy kevésbé ismert olasz zeneszerzőről lehet szó. Aki mégis ismeri őt, inkább csak azért, mert 1848-ban a nagypolitika színpadára lépett, és megjelentette "Az Anyaszentegyház öt sebe" című könyvét, amely megütközést keltett a pápai tanítóhivatalban, s ezért tizenöt évre indexre került.
Antonio Rosmini-Serbati jó kétszáz évvel ezelőtt, 1797. március 24-én született egy a XV. század óta Dél-Tirolban élő grófi család sarjaként. Szülei akarata ellenére papnak ment, és életét főleg két célnak szentelte: olyan enciklopédiát akart szerkeszteni, amely a Diderot-étől eltérően minden tudást szerves egységben mutat be, és olyan szerzetesrendet akart alapítani, "mely a szeretet tevőleges gyakorlása által egyesíteni hivatott azt, ami szét van választva". Ha egyetlen olyan tulajdonságát kellene kiemelni, amely gyerekkorától jellemző volt rá, akkor azt kell mondanunk, meghökkentő, hogy mennyire nem volt képes megalkudni. Bosszantotta tanárait kritikájával, és lefegyverző öntudatossággal megkérdőjelezte a legtekintélyesebb szerzők könyveit is. Míg osztálytársai az egyszeregyet tanulták, ő tízéves fejjel Aquinói Szent Tamást olvasta eredetiben - mégpedig olyan intenzitással, hogy ezért "Tommasino"-nak, "kicsi Tamásnak" csúfolták. Amikor fizikatanára azt mondta neki, hogy nincs bizonyíték rá, hogy a Hold forog, a tanítvány nekiült, és írt egy ragyogó "demonstratio"-t.

Engedelmesség helyett megérteni
Rosmini munkássága átfogja a filozófia és a teológia csaknem minden területét, de irodalmi elemzéssel is foglalkozott, főleg Dantéval, ezen felül megjelentetett matematikai, fizikai és asztronómiai tanulmányokat, jog- és államfilozófiai értekezéseket, kommentárokat és prédikációkat is. Írásainak Michele Federico Sciacca által kezdeményezett kritikai kiadása nyolcvan terjedelmes kötetből áll.
Mire Giovanni Mastai-Ferretti grófot 1846-ban IX. Piusz néven pápává választották, addigra Rosmini már rég megírta legnagyobb műveit, és megvalósította élete - mint mondta - legnagyobb tervét, alapított egy rendet (az "Institutum Caritatis"-t). Az új pápától nemcsak az egyház belső reformját várták, hanem azt is, hogy Ausztria-ellenes politikát folytasson Olaszország érdekében. Rosmini 1848-ban készített egy alkotmánytervezetet (La costituzione secondo la giustizia sociale), és megjelentette kritikáját, mely az egyház bizonyos "sebeit" érintette (Delle cinque piaghe della santa chiesa). A pápa bátorította őt, és bíborosi rangot helyezett számára kilátásba. De aztán minden másképp alakult. Ausztria mozgósította teljes restauratív erejét IX. Piusz és Rosmini ellen; mire a pápa kénytelen-kelletlen elmenekült Rómából, megtette az osztrákbarát Giacomo Antonellit bíboros államtitkárrá, indexre tétette Rosmini reformiratait, visszavonta bíborosi kinevezését, őt magát pedig visszaküldte stresai rendházába.
Rosmininek "Az Anyaszentegyház öt sebéről" című reformirata aligha a legnagyobb, de minden bizonnyal a legismertebb könyve. Mert az egyébként elvontan gondolkodó filozófus itt konkrétan beszél: követeli például az egyszerű lelkipásztorok alapos képzését, az anyanyelv használatát a liturgiában, az ún. alsó klérus és a hívek aktív részvételét a püspökválasztásban, a magasabb klérus rendi privilégiumainak széles körű megszüntetését, az evangélium szelleméhez híven a társadalmilag gyengéket szolgáló szegénység érdekében; és nem utolsósorban az egyház függetlenségét az államhatalomtól.
Rosmini korelemzésén vörös fonálként húzódik végig az a felismerés, hogy amennyiben az állam vagy az egyház önállótlanságra neveli az embereket, nem az evangéliumokban szereplő szabadság nevében cselekszik. Rosmini az egyház első sebének azokat a gátakat tekinti, melyek megakadályozzák az egyes embert, hogy önállóan hatoljon át a készen meglévő dolgokon, ezek közé tartozik a latin nyelv is, de nem azért, mert a klérust elkülöníti a laikusoktól, hanem azért, mert minden egyes hívőnek személyesen kell részt vennie a liturgiában.
Az egyház második sebének Rosmini a klérus elégtelen iskolázottságát tartja. Felpanaszolja, hogy a szeminaristáknak kívülről kell megtanulniuk az eléjük adott szövegeket, anélkül hogy belátnák a tanultak értelmét. Szó szerint ezt írja: "Kétféle könyv létezik. Némelyek a klasszikus, fennkölt könyvek közé tartoznak... Ezekben a könyvekben nincs semmi önkényesség vagy sterilitás, se a módszerükben, se a stílusukban, se a tanításukban. Ezekben nemcsak néhány igazság van feljegyezve, hanem minden részlet összefüggésben áll egymással; ezekben minden igazság egysége fejeződik ki. Ezekkel szembenállnak szegényes szemináriumi tankönyveink, melyekben összefüggéstelen mondatok szerepelnek, amelyeket a vizsgára kívülről meg kell tanulni, és senkit se ösztönöznek a tanultak megértésére, ezért megrekednek a felszínen. Ilyen könyveknek szolgáltatják ki a szeminaristákat; és aztán persze csodálkoznak, hogy sokan gyűlölik a tanulást - azt a tanulást, mely csak engedelmességre és nem a megértésre, mely nem önállóságra, hanem alkalmazkodásra tanít." Ennek megfelelően Rosmini a katekizmus gondolkodtatás nélküli oktatásával kapcsolatban a következőket jegyzi meg: "Aki a hitoktatásban mindent az engedelmességre alapoz, az igazság primátusát a módszer elsődlegességével helyettesíti. A katekizmus tényleg annak egyik útja lehet, hogy a hívek emlékezetében fogalmak és meghatározások rögzüljenek, de nem érzik-e túl sokan úgy, hogy a meghatározások felmentést adnak a megértés alól? Előfordult-e valaha is, hogy a fogalmak egységesítése vagy a változtathatatlan meghatározások szorgalmazása és a megadott szöveg pontos visszaadása bárkit is az igazság felismerésére és cselekvésére vezetett volna?... Az a tanár, aki gondosan ügyel a hagyomány szó szerinti ismétlésére, fagyos szájjal beszél, és hallgatóságából is csak zúzmarát tud kihozni... Ideje már, hogy megkérdezzük magunktól, vajon az a gyerek, aki emlékezetből mondja fel a katekizmus szavait, felfogott-e bármit is abból az igazságból, ami maga az élet."
Az egyház harmadik sebét, a püspökök viszályát Rosmini szerint nem lehet felülről elrendelt egységgel szentesíteni, hanem csak úgy, ha minden egyes püspök megszabadul a függőségektől. Rosmini úgy látja, "a legtöbb püspök ideje jó részét hatalmasságok között tölti és nem a rábízott hívek körében. Ezért nincs mit csodálkozni, hogy ez nem marad hatás nélkül erkölcseikre és szokásaikra. Aki alkalmazkodik a hatalmasok és a gazdagok fényűzéséhez, lármájához és szabadosságához, nagyon hamar megundorodik attól a tartózkodástól, rendtől és szigorúságtól, amit egy paptól elvárnak. Az ilyen főpapok fintorognak az alsó papságra, amely a lelkigondozással foglalkozik; és az ilyen főpapok azt hiszik, attól lesznek naggyá, hogy részt vesznek az előkelőségek fogadásain."
Az egyház negyedik sebe az, hogy a klérus és a nép nem vesz részt a püspökválasztásban. Az ötödik sebet Rosmini az anyagi függőségekben látja. Ízelítőül álljon itt ebből is egy idézet: "Miért szidalmazzák olyan sokan a népet közömbössége miatt? Azt várják a néptől, hogy elfogadjon akármilyen ismeretlen és idegen személyt püspökének, és akkor még csodálkoznak, hogy a hívek az egyházat nem érzik saját szabadságuk anyjának, hanem olyan intézménynek, mely engedelmességet követel."
A "személy" szó a lényegét érinti a stresai gondolkodó reflexióinak, melyek kiterjednek az akkori tudás minden területére. 1834-ben Saint-Simon szocializmusára, 1848-ban pedig Marx és Engels Kommunista Kiáltványára azzal a tézissel válaszolt, hogy a humánus közügyeknek nem a személy szocializálása, hanem a közösség személyessé tétele a célja, azáltal hogy minden ember a maga egyszeriségében létezik a többiekért.
Rosmini radikálisan komolyan vette az újkor szubjektum felé fordulását, Descartes-nak a kétség nélküli megismerésre irányuló kérdését és Kant kritikáját. Terjedelmes elemzésekben foglalkozott Fichtével, Schellinggel és Hegellel. Ő is kifejtette a "szellem fenomenológiáját". De amit ő "szellemnek" nevez, nem a valóság fogalmi megragadása, hanem a szubjektum öntranszcendenciájának jelensége. Az ő felfogása szerint a megismerés "kilépés a saját énünkből". Az énnek megismerés és cselekvés által kell "megfelelnie" a nem-énnek (a másik ember másságának). A megismerés tehát azonos a lehető legnagyobb öntranszcendenciával, a szeretettel.

XIII. Leó ítélete
Rosminit főleg azért becsmérelték a neotomisták kantiánusnak, racionalistának vagy immanentistának, mert radikálisan elvetette a neotomista kétszintes gondolkodást, melynek első szintje a természetes igazság, második szintje pedig a természetfölötti igazság. Íróbarátja, Alessandro Manzoni felé fogalmazta meg: "Megtagadnám eszemet és szabadságomat, ha olyasmiben hinnék, aminek az igazságáról nem lennék meggyőződve."
Rosmini nemcsak az 1848-as forradalmi évben vált "nyugtalanító" jelenséggé, hanem már korábban kidolgozott alapeszméjével és azzal a magatartásával is, amelyet sok kortársa megingathatatlan higgadtságnak nevezett. Nem sztoikus magatartásról van szó, és még csak nem is egyfajta szellemi fölényből fakadó ironikus rezignációról, hanem - ahogy Rosmini első életrajzírója, Francesco Paoli megfogalmazta - olyan fajta őszinteségről, mely "védtelenségével provokál".
Niccolo Tommaseo költő, aki sokáig nagyon közel állt Rosminihoz, barátjának 1848 utáni hallgatásában menekülést látott. Ennek a két annyira különböző jellemnek a terjedelmes levelezéséből még ma is kiolvasható, mekkora haraggal ostorozta Tommaseo annak ostobaságát, aki magányba vonult és könyveket írt, ahelyett hogy politikailag érvényesítette volna azt, amit helyesként felismert. Rosmini ellenvetése ez volt: "Az a védtelen szeretet, melyet a szegénység hitelesít, az egyetlen eszköze annak, hogy az egyház megújulhasson, és a világot megváltoztathassa. Ez megfordítva is igaz: ha az egyház Egyiptom minden kincsével megrakva úrnak tűnik az emberek sorsa felett, akkor válik tehetetlenné, akkor válik Dáviddá, aki összerogyik Saul fegyverzete alatt."
Bár egy gondolkodó hatástörténete mindig jelzi a mű nagyságát is, Rosmini esetében a hatás szerény mértéke nincs arányban eredetiségével. Hiszen attól eltekintve, hogy 1848 után a pápai restaurációs politikusok megbélyegezték, a jezsuiták is hadüzenetnek fogták fel rendalapítását és még inkább azt a kísérletét, hogy "Tamást Kanttal kibékítse". Bár Rosmini magánlevelezésében (tizenhárom kötetben jelent meg) egyszer se panaszkodik vagy védekezik, az összességükben győztes restaurációs politikusok még harminc évvel Rosmini halála után is hivatalosan elítélték. 1878-ban XIII. Leó személyében a jezsuita neotomizmus egyik képviselője lépett a pápai trónra. Számára minden politika volt; a jezsuitabarát Newman áttérését bíborosi címmel jutalmazta, a neotomizmus konkurensévé vált rosminianizmust pedig elítéléssel (1887). Ezen az Olaszországban különösen hatásos intézkedésen kívül még az is Rosmini méltó fogadtatása ellen játszott, hogy az olaszok saját gondolkodóikat alárendelték az idegeneknek; ez egészen odáig megy, hogy passzívan átvették azt az előítéletet, miszerint a német filozófia, mely a XIX. században a világ tanítómesterévé kiáltotta ki magát, fölényben van az olaszhoz képest.
Ha összehasonlítjuk Rosminit a hatásában sikeresebb, de semmiképpen sem eredetibb John Henry Newmannel, akkor nem nehéz kideríteni, mivel tűnt ki az angol szerző az olasszal szemben. Newman Rosminivel ellentétben olyan gondolkodó volt, aki egyesítette magában a kanti intellektust a dantei fantáziával, az elvont gondolkodás kiváló képességét a konkrét és a szemléletes dolgok iránti előszeretetével. Hozzá képest Rosminiból hiányzott a zeneiség és a kifejezésmód élettelisége. Nyelvezete gyakran túl száraz; gondolkodása túl elvszerű és elvont.
I. János Pál, aki csak 30 napig volt pápa (Albino Luciani) - 1946-ban a római Gregorianumban Rosmini teológiai antropológiájáról szóló munkájával doktorált - talán oltárra is emelte volna ezt a csendes filozófust. A régóta beadott boldoggá avatási kérelem azért nem halad, mert az egyháznak nehezére esik visszavonni hivatalos elítélését. A kutatás aprólékos részlettanulmányokban bebizonyította, hogy Rosmini műveinek nem a szerző szándéka szerinti értelmét, hanem csupán összefüggésükből kiragadott egyes mondatok téves értelmezését ítélték el.
Mindazonáltal születése kétszázadik évfordulója alkalmából szinte minden európai országban nagy szimpozionok megtartásával igyekeznek méltatni a nagy olasz gondolkodót. Szülőhelyén, Roveretóban nemzetközi kongresszust rendeznek, melyen az 1955 óta tartó Rosmini-kutatás mérlegét kívánják megvonni. Párizsban, Oxfordban, Genovában és Stresában filozófiáját a jelenhez szóló kérdésként akarják megfogalmazni. Az 1997. október 23. és 25. megrendezendő bonni konferencián pedig a többi nagysággal: Newmannel, Blondellel és Guardinivel - akik az egyház és a kultúra között hidat vertek - fogják Rosminit összehasonlítani. (Varga Judit fordítása) 

*   *   *

A cikkben említett tudományos ülésszakok azóta lezajlottak, mindegyiknek az anyagát kiadják könyv alakban. Eddig már megjelent a roveretói és a stresai konferenciáról szóló kötet:
Credere pensando. Domande della teologia contemporanea nell'orizzonte del pensiero di Antonio Rosmini. Atti del convegno tenuto a Rovereto il 3-4-5 maggio 1995. A cura di Karl-Heinz Menke e Antonio Staglianň. Morcelliana, 1997;
Rosmini e la domanda di Dio tra ragione e religione. Atti del Congresso Internazionale della "Cattedra Rosmini" nel secondo centenario dell nascita di A. Rosmini (1798-1997), (Stresa 1977). Stresa, Edizioni Rosminiane Sodalitas, 1997.
A jubileumra Karl-Heinz Menke professzor megkísérelte megvonni a Rosmini-kutatás mérlegét: "Die theologische Rosmini-Forschung. Eine Bilanz zum 200. Geburtstag von Antonio Rosmini-Serbati (1797-1855)", megjelent: Theologische Revue 93/4 (1997) 268. l. sk. (gazdag irodalommal). 

AZ "AD TUENDAM FIDEM" KEZDETŰ PÁPAI MEGNYILATKOZÁS ÉS VISSZHANGJA
ROMA LOCUTA...

Hitvallás, hűségeskü és az első kritikák
1998. június 30-án tették közzé II. János Pál pápa Ad tuendam Fidem ("Hogy megvédjük a hitet") kezdetű motu proprio-ját (a dokumentum formáját jelölő hagyományos kifejezés a pápa saját kezdeményezését hangsúlyozza), amely tanbeli kérdések vonatkozásában megváltoztatja a hatályos egyházjogot. A szöveg néhány új paragrafust iktat az 1983-ban közzétett egyházi törvénykönyv szövegébe arra a hitvallásra, illetve hűségesküre vonatkozólag, amelyet fontosabb egyházi tisztségek betöltésekor kell letenniük az új tisztségviselőknek. A Hittani Kongregáció már 1984 óta munkálkodott egy professio fidei és egy ehhez csatlakozó hűségeskü megszövegezésén. Végül mindkettő 1989-ben jelent meg (vö. AAS 81 [1989] 104-106; Mérleg 25 [1989] 244-246). A professio fidei (hitvallás) püspököknek, püspöki helynököknek, irodavezetőknek, plébánosoknak, templomigazgatóknak, szerzetes-elöljáróknak, szemináriumi és egyetemi tanároknak, diakónus- és papjelölteknek kötelező; a hűségeskü közülük csak azoknak, akik nem püspökök, minthogy 1987-ben már hatályba lépett egy, a püspökökre vonatkozó esküformula.
A dokumentum jogtechnikai kérdéssel foglalkozik, amelynek tétje vélhetően kevéssé áttetsző a katolikusok tágabb közössége számára. Mégsem meglepő, hogy kommentárjával együtt teológus- és sajtókörökben élénk visszhangot keltett. Az alábbi összefoglaló olyan értékeléseket tart szem előtt, amelyek a visszafogottan érvelő beszédmódot választják. Azaz nem csupán az uralkodó egyházkormányzati tendencia általánosító-tipológiai jellemzésére vállalkoznak, hanem a kihívással szembenézve az érdemi vitát tartják járható útnak, a szöveg és a gesztus sommásabb minősítését a napilapoknak és a közös memorandumoknak engedve át.
Az előbbire példa a párizsi Le Monde 1998. május 22-i számában a motu proprio megjelenését hetekkel megelőző, II. János Pál pápaságának húsz évét értékelő gondolatmenet: "Tágas perspektívák és szűkkeblű döntések: a köztük tátongó szakadék számos kérdést vet föl. II. János Pál mindig nagyobb gondot fordított a világot megszólító üzenetére, mint kormánygépezetének működésére. A kúriát azonban nem kerüli el a hatalmi játék, konzervatív csoportok súlya nehezedik rá. (...) Egyházkormányzásának időtartamát tekintetve e pápa megdönti a XX. század rekordját, s tény, hogy őt érinti a legérzékenyebben a katolikus egyház és a modern társadalom közti szakadás. ő szenteli a legtöbb energiát az elvilágiasodással való szembenézésre, ugyanakkor a belső reformtörekvések dolgában a leginkább hallgatagok közé tartozik."
Ami a testületi felszólalásokat illeti: 1998. június 8-án a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Süddeutsche Zeitung hírül adja, hogy az Európai Teológiai Társaság német tagozata "a teológiai tudomány szabadságára leselkedő veszélyt lát" az apostoli levélben. Drezdában közzétett állásfoglalásuk, gyors válaszul a motu proprio-ra és kommentárjára, leszögezi, hogy a pápa szándéka, mely a hitletétemény védelmében egyházjogi intézkedéseket is foganatosít, "elvileg igazolható" ugyan, az egyházi törvénykönyv megváltoztatásának módja azonban "mélységes nyugtalanságot" ébreszt, mivel "azzal fenyeget, hogy a II. Vatikáni Zsinat egyházképét, amely az egyházat közös küldetéssel megbízott hitközösségnek értelmezi, túlhaladott tekintélyi szerkezetű egyházképpel cseréli fel". Ezzel jár együtt a tudományos teológia iránti bizalmatlanság: mintha a hit igazságában nem volna elegendő erő ahhoz, hogy mint "belátásra igényt tartó hit" önmagától is szilárdan álljon. Az Európai Teológiai Társaság, amely Németországban több mint 260 tagot számlál, "a fegyelmezés elhibázott kísérleteitől való félelem nélkül" kíván megfelelni küldetésének s viszonyulni "az összegyház hagyományához, következésképp saját ügyéhez" is.

Részletek a dokumentumból
HOGY MEGVÉDJÜK a katolikus Egyház HITÉT a hívek bizonyos köreiben felmerülő tévedésektől, különösen azok tévedéseitől, akik kimondottan a szent teológia szakterületein munkálkodnak, okvetlenül szükségét éreztük, hogy - mivel elsődleges feladatunk testvéreink megerősítése (vö. Lk 22,32) - a Kánonjogi Kódex és a Keleti Egyházak Törvénykönyve hatályos szövegeihez olyan normákat csatoljunk, amelyek kifejezetten feladatul róják ki az egyház tanítóhivatala által végérvényesen megfogalmazott igazságok követését, s hogy egyúttal említést tegyünk az e tárgyban meghozott kánoni intézkedésekről is.
1. Az Egyház az első századoktól mostanáig megvallja Krisztusba vetett hitének és a megváltás misztériumának igazságait, melyeket az idők során a hitvallások foglaltak egybe; és amelyeket napjainkban a hívek szerte a világon ismernek, a főünnepek és ünnepek szentmiséin pedig, az Apostoli Hitvallás vagy a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás formájában, nyíltan megvallanak.
A Nicea-Konstantinápolyi Szimbólum részét alkotja annak a hitvallásnak is, amelyet nemrégiben dolgozott ki a Hittani Kongregáció, és amelynek elmondása különösen is kötelessége a hívek meghatározott csoportjának, vagyis mindazoknak, akik a hitet és az erkölcsöt közvetlenül vagy közvetetten érintő igazságok elmélyült kutatására kapnak megbízást, vagy olyan tevékenységet kezdenek meg, amely az Egyház kormányzásában sajátos felhatalmazással jár együtt.
2. A hitvallás, amelyet illő módon a Nicea-Konstantinápolyi Szimbólum előz meg, ez utóbbin kívül három kijelentést vagy paragrafust tartalmaz, amelynek célja, hogy kifejtse a katolikus hit igazságait; ezeket az Egyház a "teljes igazságra tanító" (vö. Jn 16,13) Szentlélek vezetésével a századok során alaposan megvizsgálta, vagy még behatóbban meg kell, hogy vizsgálja.
Az első bekezdés, amely kimondja: "Szilárd hittel hiszek minden igazságot, amely benne foglaltatik Isten írott igéjében, vagy amelyet a hagyomány közvetít és az Egyház elénk tár, hogy úgy higgyük őket, mint Istentől kinyilatkoztatott igazságokat, akár ünnepélyes kihirdetésük, akár az Egyház rendes és egyetemes tanítóhivatalának kezdeményezése folytán", kellőképpen kifejezi az Egyház egyetemes törvényalkotását, megfelelőjét pedig, ugyanezen belül, a Kánonjogi Kódex 750. kánonja, illetve a Keleti Egyházak Törvénykönyvének 598. kánonja tartalmazza.
A harmadik bekezdés, amely kimondja: "Akaratom és értelmem vallásos meghajlásával ragaszkodom továbbá azokhoz a tanításokhoz, amelyeket vagy a római Pápa, vagy a püspökök Kollégiuma fogalmaz meg, amikor hiteles tanítóhivatását gyakorolja - még ha nem is szándékozik ezeket végérvényesen kihirdetni -, a Kánonjogi Kódex 752. kánonjában és a Keleti Egyházak Törvénykönyve 955. kánonjában található meg.
Mindazonáltal a második bekezdéshez, amely kijelenti: "Ugyanilyen szilárdan elsajátítom és megtartom mindazokat az igazságokat, amelyeket a hitről és az erkölcsről szóló tanítás vonatkozásában az Egyház végérvényesen kihirdetett", nem tartozik megfelelő kánon a katolikus Egyház törvénykönyveiben. A Hitvallás ezen bekezdésének rendkívüli jelentősége van, mivel azokat a hitigazságokat jelöli meg, amelyek szükségképpen összefüggenek az isteni kinyilatkoztatással. Ezek az igazságok, amelyek a katolikus tanítás kifejtésében jól érzékeltetik Isten Lelkének sajátos ösztönzését arra, hogy az Egyház mélyebben megértsen egy hitbeli és erkölcsi igazságot, történetileg vagy logikai következtetés útján kapcsolódnak össze.
3. E szükségtől indíttatva az előbbiekből adódóan azt is elhatároztuk, hogy az egyetemes törvény e hiányosságát a következőképpen pótoljuk:
A levél a továbbiakban a kánonok módosított szövegét közli, s a rendelkezés érvénybe léptetésére történő felszólítással végződik.
A pápai levelet kommentár egészíti ki, a Hittani Kongregáció prefektusa, Joseph Ratzinger bíboros, valamint a Kongregáció titkára, Tarcisio Bertone SDB érsek aláírásával. Ez utóbbi irat példákkal szemlélteti a kánonjogi változtatások tartalmát. Mindkét dokumentum jelentősége rendkívülinek mondható, teológiai és egyházpolitikai szempontból egyaránt.
A Hittani Kongregáció szerint
ad 1): az ilyen tanításokat ünnepélyes formában a pápa definiálhatja, ha ex cathedra szólal meg, vagy a püspökök testülete, ha zsinaton gyűlik egybe, vagy a rendes és egyetemes tanítóhivatal;
ad 2): az egyházi tanítóhivatal végérvényes vagy nem végérvényes aktussal "végérvényesen kötelező tanítást" hirdethet ki. A végérvényes aktusok a pápa ünnepélyes ex cathedra definíciói és az ünnepélyes zsinati döntések. Nem végérvényes aktus keretében terjeszthet elő ilyen tanítást "a szerte a világon élő és Péter utódjával egységben lévő püspökök rendes és egyetemes tanítóhivatala". E nem végérvényes tanítások kapcsán hangzik el a következő pontosító megjegyzés: "az ilyen tanítást a pápa hagyhatja jóvá és erősítheti meg, és ünnepélyes definíció nélkül is meghozhatja, amennyiben kifejezetten úgy nyilatkozik, hogy a rendes és egyetemes tanítóhivatal tanbeli kincséhez tartozik... mint a katolikus tanítás igazsága". "A nyilatkozat, amelyben a pápa jóváhagyja és megerősíti", fűzi hozzá nyomatékosan a kommentár, "ez esetben nem a dogmává nyilvánítás aktusa, hanem annak formális jóváhagyása, hogy valamely igazságnak az Egyház már birtokában van";
ad 3): e tanítások tárgyát olyan igazságok képezik, amelyek "belső kapcsolatban állnak a kinyilatkoztatott igazsággal". E szükségszerű, azaz nem mellékes kapcsolat "történeti viszonyon" vagy "logikai összefüggésen" alapulhat. Ilyen igazság például a kizárólag férfiaknak fenntartott pappá szentelés, az eutanázia meg nem engedett volta (Evangelium vitae), egy pápaválasztás jogszerűsége, de ilyenek a szentté avatások is, vagy XIII. Leó nyilatkozata az anglikán papszentelések érvénytelenségéről;
ad 4): a Hittani Kongregáció válasza arra a kérdésre, hogy milyen mértékben kötelezőek e tanítások és mennyiben feltételezik a hívek egyetértését, a következőképpen hangzik: Minden ilyen jellegű tanítás, amely tehát "végérvényesen kötelező", a "csalatkozhatatlan tanítóhivatal" tanítása. A hívektől megkövetelt elfogadása "teljes és visszavonhatatlan jellegét tekintve" nem különbözik attól, amely a kifejezett hitigazságokra, például a nicea-konstantinápolyi hitvallás tételeire vonatkozik. Pusztán az egyetértés alapja más: a hittételek elfogadásának alapja Isten igéjének tekintélye. A "végérvényesen kötelező tételek" esetében az elfogadás alapja "az a támogatás, amelyet a Szentlélek nyújt a tanítóhivatalnak, valamint a tanítóhivatal csalatkozhatatlanságáról szóló katolikus tanítás (de fide tenenda)".
E római dokumentumok latinul vagy a mai világnyelveken, részben vagy egészében megjelentek a vatikáni Osservatore Romano július 1-jei , a párizsi la documentation catholique július 19-i, a londoni The Tablet július 25-i és a freiburgi Herder-Korrespondenz augusztusi számában.

Germania docet? Állásfoglalások a német nyelvterületen
Részletes tanulmányban értelmezi a szentszéki megnyilatkozást Peter Hünermann tübingeni dogmatika-professzor (Herder-Korrespondenz, 1998/9.), aki "A hit védelme? Egy dogmatikus kritikai kérdései" címmel elsősorban Ratzinger bíboros kommentáló kiegészítését vizsgálja. Miként értelmezi a Hittani Kongregáció a pápai törvénymódosítást? - teszi fel a kérdést Hünermann. Higgadt okfejtése szerint kétségkívül vannak olyan igazságok, amelyek nélkülözhetetlenek "a hitletétemény hű kifejtéséhez". Magyarázatra szorul viszont, mivel e nélkül aligha igazolható, az ilyen igazságok "végérvényes kihirdetéséről" való beszéd. A "végérvényesen" itt nem jelentheti azt, hogy "egyszer s mindenkorra". Minthogy azonban az idők jelei az időben jelentkeznek, az idők más jelei válthatják fel őket. Nyilvánvaló, hogy a mindenkori "idők jeleinek" a lényege megváltozott alakban marad fenn. A motu proprio rendelkezése tehát jóhiszeműen is értelmezhető. Közelebbről azt érdemes megvizsgálni, amit a Hittani Kongregáció a tanítás tárgyáról, kötelező jellegéről és formájáról mond.
A tanítás tárgyának vonatkozásában Hünermann az alábbiakat ajánlja megfontolásra: a) A hittételekhez logikailag kapcsolódó igazságokat, az újskolasztikus ismeretelméletnek megfelelően, a Hittani Kongregáció a katolikus igazságokhoz számítja. Ilyen tanításnak tekintette XII. Piusz a monogenizmust (a közös őstől való származást), amelyet logikailag az áteredő bűnnel összefüggőnek ítélt. A Katolikus Egyház Katekizmusa (1993) viszont már csak "az emberi nem egységéről" beszél, s az utóbbi húsz év dogmatikai kézikönyvei is a monogenizmus firtatása nélkül tárgyalják az emberi nem egységét és az áteredő bűnt. XII. Piusz "logikailag kényszerítő" tanítása tehát a múlté. "Valamely tárgykör logikai összefüggései mindig azon az összképen múlnak, amelybe a kérdéses tárgykör illeszkedik. Az összkép azonban változik, mivel lényegét tekintve történeti meghatározottságú. Ezáltal viszont megváltozik más tartalmaknak a szóban forgó tárgykörhöz fűződő logikai kapcsolata is. Az újskolasztikus filozófiától eltérően, amely a valóság történetietlen, változatlan képéből indult ki, a logikai hozzárendelés és az adott tárgykör változó viszonya ma már magától értetődik. Mind a természettudományok, mind a társadalomtudományok egyre bonyolultabb, a sokoldalú valósághoz illeszkedő megértésformákat alkalmaznak, s ezekből új logikai viszonyok, a tárgykörök összetartozásának újabb és újabb módjai származnak. Korábban szükségszerűként elfogadott előfeltevések vagy következtetések egyszerre semmissé válhatnak." b) A hittételekhez történetileg kapcsolódó igazságok tekintetében a kommentár figyelmét elkerüli a történeti értékelés időbeli alakulása; vagyis a történetiségről alkotott fogalma felületes. Például a közelmúlt kutatásai kimutatták: a Tridenti Zsinat anatémái sokszor tévesen ítélik meg a reformáció teológusainak szándékát. Ez persze önmagában még nem érvénytelenítené az elutasító tételeket, de a Hittani Kongregáció említette történeti vonatkozás valójában nem áll fenn. "A történeti tényállások nem egyszerűen kéznél levő faktumok. Igazságuk és jelentésük csak a történelmi folyamatban, gondos és tárgyszerű vizsgálatuk során tárul fel. A történeti vonatkozásokról alkotott ítélet tehát lényege szerint pontosítható, helyesbíthető és továbbírható. A történeti tudományok fejlődése ráadásul nagymértékben felgyorsította a történeti vonatkozásokról alkotott ítéletek változását." Összefoglalva: valamely tárgykör logikai összekapcsolása valamely hitigazsággal, illetve annak megállapítása, másfelől, hogy valamely tartalom történetileg hozzákapcsolódik egy hitigazsághoz, egyaránt olyannyira feltételekhez szabott eljárás, hogy az ilyen összefüggések nem tekinthetők minden további nélkül "végérvényesen kötelezőnek" (definitive tenendae). Ez korántsem jelenti azt, hogy a pápa és a püspökök, illetve a teológusok ne mondhatnák: "A dolgok jelenlegi állása szerint, az adott nézőpontból fennáll ez és ez az összefüggés. A hit ekként veszélyben forog. Érvényes tehát a >tuto doceri non potest< (ez teljes bizonyossággal nem tanítható) elve." Kivételek persze ekkor is adódhatnak. Például az emberi jogok esetében történeti, azaz változó tartalmakról van szó, csakhogy Ratzinger és Bertone újskolasztikus példáitól eltérően széleskörű és értelmes egyetértés alapozza meg őket. c) Hasonlóképpen érthetetlen, hogy mivel a pápaválasztást napjaink jogértelmezéséhez teljes mértékben igazodó jogi garanciák védik, jogszerűségének miért kellene összefüggenie a kinyilatkoztatással olyannyira, hogy a "végérvényesen kötelező" tanítások közé sorolják. - Ami a tanítások kötelező jellegét illeti: a Hittani Kongregáció okfejtésébe súlyos hiba csúszott. A kommentár szerint a "végérvényesen kötelező" tanok a magisterium infallibile (a csalatkozhatatlan tanítóhivatal) tanításai. Indoklás: az elfogadás módja "az elfogadás teljes és visszavonhatatlan jellegét tekintve" nem különbözik attól, amely a kifejezett hitigazságokra vonatkozik. Csak az egyetértés alapja más: a hitigazságok elfogadásának alapja Isten igéjének tekintélye. A "végérvényesen kötelező" tételek esetében az elfogadás alapja "az a támasz, amelyet a Szentlélek a tanítóhivatalnak nyújt, valamint a tanítóhivatal csalatkozhatatlanságáról szóló katolikus tanítás (de fide tenenda)". Hünermann rámutat: "az elfogadás módjai közé kitett egyenlőségjel a tényállás megengedhetetlen mértékű leegyszerűsítésére vall. A hit olyan aktus, amely közvetlenül Istenre mint magára az igazságra irányul. A hit magát Istent hiszi. Isten igéje, az önmagát közlő Isten a hit lényeges eleme. A hit elfogadása ezért semmi máshoz nem hasonlító aktus. Istenre irányul, aki nem téveszt, mert nem is téveszthet meg. Ennyiben a hit és a hit elfogadása a csalatkozhatatlanság jegyét hordozza magán. (...) Azoknál a tételeknél viszont, amelyek csupán logikailag vagy történetileg kapcsolódnak a hithez, már nem az önmagát közlő Istenről van szó, hanem teremtményi kijelentésekről. Sem a pápa, sem a püspökök nem részesülnek újabb kinyilatkoztatásban: ugyanazok a források és tanúságok állnak rendelkezésükre, amelyek valamennyi keresztény és a teológusok számára is hozzáférhetőek, amiként ugyanúgy számíthatnak a Szentlélek támogatására is. A sensus fideliumra, a hívek hitbeli érzékére való hallgatás és a teológiai kutatás komolyan vétele nélkül a pápa és a püspökök nem láthatják el feladatukat. (...) Az egyházi hatóságra mint az elfogadás kizárólagos alapjára történő utalás a Hittani Kongregáció kommentárjában: melléfogás. Az ilyen tételek esetében a dolog természetéből adódóan nem lehet szó a csalatkozhatatlan tanítóhivatal tételeiről és tanításairól. A kommentár két különböző tényt csúsztat egybe." - A tanítás formájának mindig a tanított tartalmakhoz kell igazodnia. Egy fide divina elfogadásra számot tartó tétel kihirdetésénél tehát felmutatásra vár, hogy miként tartalmazza e tételt a depositum fidei (hitletétemény). A hithez logikailag vagy történetileg kapcsolódó tételek tanításánál a tanítóhivatalnak érvekkel kell elfogadhatóvá tennie a tétel kihirdetését. Másként a tanítás nem szolgálná sem a hit elmélyítését, sem az egyház egységét. (...) Ami pedig a kihirdetés "végérvényes" vagy "nem végérvényes" mivoltát illeti: az ilyen tanítás csak a Lumen gentium 25. pontjában meghatározott kritériumok alapján lehetne csalatkozhatatlan. Az a tény, hogy a pápa e kérdésről "nem végérvényes magyarázatot" ad, mit sem változtat a kérdés státusán. Természetesen a fordítottja is igaz: amennyiben a szóban forgó kérdés nem felel meg a LG 25-ben lefektetett ismérveknek, a pápa "nem végérvényes" magyarázata szemernyit sem változtat a tartalmán. Amely ekkor nem tekinthető csalatkozhatatlannak. - "A teológiai ismeretelmélet kérdései alapos megvitatásra szorulnak", összegzi állásfoglalását Hünermann. "Amiként az egyház hosszan tartó folyamat eredményeképpen ismerte el az ó- és az újszövetségi iratok emberi mivoltát, hasonló folyamatra lesz szükség ahhoz, hogy megfogalmazódjék az egyházi tanítás emberi mivolta és történetisége."
A fentiekkel egybehangzóan zárja elemző állásfoglalását Nikolaus Klein teológiai szakíró az Orientierung 1998/62. számában: "Karl Rahner nyomán Herbert Vorgrimler arra figyelmeztetett ("Vom >sensus fidei< zum >consensus fidelium<", Concilium 21 [1985] 237-242), hogy Isten kinyilatkoztatását a hívő csak annyiban fogadja el, amennyiben a kinyilatkoztatás beteljesíti az emberi életet. Ez minden egyes hívőt egyedi méltósággal ruház fel, amit a tanítóhivatalnak >a hívők tanítói tekintélyére< hallgatva tiszteletben kell tartania. Az egyházi tanítóhivatal alapvető feladata ez utóbbi tárgyszerű kibontakozásának elősegítése."
Bécs segédpüspöke, Helmut Krätzl azt hangsúlyozza, hogy a katolikus egyházban az egység nem állítható helyre erőszakos fegyelmi intézkedésekkel. Krätzl egy, a bécsi Die Presse című napilapnak adott interjújában, amelyet a Kathpress 1998/178. száma foglal össze, kijelenti: a Vatikán szorongva sürgeti az összegyház egységét, csakhogy "a félelem rossz tanácsadó". Az egyházat a múltban is a pluralizmus jellemezte, a "teológiai beszűkülés" csak a múlt századtól kezdve érzékelhető. "Attól tartok, hogy ismét a központi cenzúra és a teológiai kutatás korlátozása felé haladunk. Ez épp a mai, átmeneti korszakban hordoz komoly veszélyt. (...) Érzésem szerint a tanítóhivatal és a teológia közti feszültség terméketlenné vált. (...) A teológusok a megszokott és közismert egyházi vélemények >szócsöveinek< a szerepébe kényszerülnek, és ez (...) egy olyan korban, amikor az egyháznak új követelményekkel kell szembenéznie, minden bizonnyal rendkívül sajnálatos." (...) A tanítás hirdetésében a mai embert már nem "a hivatal tekintélye" győzi meg, hanem csakis "az érvek ereje". Nem ritkán az a benyomásunk támadhat, hogy "az egyházban manapság többre becsülik az egykor már leszavazott (konzervatív) zsinati kisebbség véleményét, mint a zsinatot meghatározó többségét".
"Elvi megfontolások Róma uralmi és csalatkozhatatlansági ideológiája kapcsán" című jegyzetében Hans Küng tübingeni nyugalmazott ökumenikus teológiai professzor elsősorban a dokumentum nyomán felvetődő fontos és mellékes kérdések megkülönböztetését tartja szükségesnek. A vitában nem célravezető 1) sem a kérdés "perszonalizálása", vagyis Ratzinger bíboros személyének előtérbe helyezése, minthogy Ratzinger nem pusztán személyes felfogását, hanem az aktuális római tanítást képviseli; 2) sem a pápai motu proprio és a Ratzinger bíborostól származó kommentár szembeállítása, mivel a kettő egybecseng; 3) sem a római érvelés önkényességének hangoztatása, minthogy a nyilatkozat nagyon is "egybevág a rendszerrel", s a maga módján összefüggő és logikus; 4) sem pedig az a kijelentés, hogy a dokumentumok a csalatkozhatatlanság "kiterjesztésére" vagy "kiélezésére" törekednének, hiszen a csalatkozhatatlanságnak már a 19. században kialakult és Róma által következetesen képviselt felfogását tükrözik.
Küng modo Romano jár el, amikor gyors bírálat helyett szillogizmust állít fel a pápa és a Hittani Kongregáció véleményének egyértelmű összegzésére. "Maior: Amit a pápa és a püspökök valamely meghatározott hitbeli és erkölcsi tanítás vonatkozásában egybehangzóan végérvényesen kötelezőként hirdetnek ki, Jézus Krisztus csalatkozhatatlan tanítása. Minor: A pápa és a püspökök egybehangzóan végérvényesen kötelezőként tanítják a nők pappá szentelésének lehetetlenségét, mindenfajta fogamzásgátlás erkölcstelenségét, a terhesség megszakításának tilalmát még szükséghelyzetben is, a meghalás több mint passzív elősegítésének meg nem engedett voltát, az anglikán papszentelések érvénytelenségét stb. Conclusio: Mindezek tehát Jézus Krisztus csalatkozhatatlan tanításai." IX. Piusz óta, értelmezi Küng a szillogizmust egyházi dokumentumokat felsorakoztatva, "Róma mind egyértelműbben hangoztatja nemcsak a rendkívüli tanítóhivatal (a pápai vagy zsinati definíciók), hanem főként a rendes és egyetemes püspöki és pápai magisztérium tévedhetetlenségét". Az Ad tuendam fidem kezdetű motu priprio megerősíti e tant, s kivált a rendes és egyetemes tanítóhivatalról szóló tanítást iktatja a kiegészített hitvallásba; erre kell esküt tenni a jövőben, s erre vonatkoznak a büntetőintézkedések. Mivel annak megítélése, hogy a külön is felemlített tanok az írásmagyarázat vagy a történelem fényében megállják-e helyüket, Róma felfogása szerint nem a teológiai kutatás feladata, az a tény, hogy a római tanítás igazát "zűrzavaros korunkban" némely teológus vagy laikus nem látja be, sőt vitatja, nem számít érvnek, hanem a tanítóhivatalt még világosabb beszédre és intézkedések kilátásba helyezésére készteti. - "Mi a teendő?", kérdi Küng. "Ha a katolikus teológia komolyan be kíván kapcsolódni a vitába, szembe kell néznie a római érveléssel, főként a mindent eldöntő maiorra összpontosítva. Küng szerint 1970 óta (vö. Mérleg 16 [1980] 43-103), amikor a szerző nevezetes Unfehlbar? című könyve megjelent, a római egyházi hatóságok nem helyezték új alapokra a csalatkozhatatlanságról szóló tanítást, mindössze ügyesebb "lelkipásztori" formában adták elő: mintha a tanítóhivatal törekvése csupán arra irányulna, hogy segítsék a nőket, a teológusokat, a püspököket az igazság felismerésében. Küng ezért továbbra is megfontolásra ajánlja azokat az elemző szempontokat, amelyeket műveiben a kereszténység "római katolikus paradigmája" kapcsán már kifejtett (Strukturen der Kirche, 1962; Die Kirche, 1967; Wahrhaftigkeit, 1968; Unfehlbar?, 1970; Das Christentum, Wesen und Geschichte, 1994). A legújabb római dokumentum ugyanis sok katolikus teológust meggyőzhet arról, hogy az egyháznak a II. Vatikáni Zsinat által kezdeményezett megújulására végleg sírhant borul. "A legkevesebb" tehát, "amit a katolikus teológiától elvárhatunk, az, hogy megkövetelje az egyházi csalatkozhatatlanság-tan felülvizsgálatát. Főként az egyházról szóló zsinati konstitúció 25. pontját kell majd (...) egy új zsinatnak ismét megvitatnia, egy következetesen az Újszövetségre és a nagy katolikus hagyományra épülő, megújult egyházértelmezés kontextusában." - Küng végezetül "A teológia szabadságáért" című nyilatkozatot idézi, amelyet ő maga fogalmazott meg pontosan 30 éve, majd Yves Congar OP, Karl Rahner SJ és Edward Schillebeeckx OP dolgozott át és 1360 katolikus teológus (köztük Joseph Ratzinger!) írt alá: "A teológusok és a teológia szabadságát, amely az egyházat szolgálja, és amelyet a II. Vatikáni Zsinat szerzett vissza, ma nem fenyegetheti újabb veszély. E szabadság Jézus megszabadító küldetésének gyümölcse és követelménye, amely lényeges szemponttal járul hozzá Isten gyermekeinek Pál meghirdette szabadságához az egyházban. (...) Meggyőződéssel valljuk a pápa és a püspökök tanítóhivatalát, amely Isten igéjének veti alá magát az egyház és az igehirdetés szolgálatában. Ám egyúttal annak is tudatában vagyunk, hogy az igehirdetés lelkipásztori hivatala nem szoríthatja háttérbe és nem akadályozhatja a teológusok tudományos-tanítói munkáját. A mégoly kifinomult változatban fellépő inkvizíció nemcsak az egészséges teológiai fejlődésnek árt, hanem az összegyház hitelének beláthatatlan mértékű megfogyatkozását is jelenti a világ szemében. Ezért a pápa és a püspökök igehirdetői hivatalától elvárjuk, hogy magától értetődően bízzanak egyházias érzületünkben és előítéletektől mentesen támogassák teológiai munkánkat, melyet az egyház és a világ javára végzünk. Az igazság keresésére és kimondására irányuló kötelességünknek úgy szeretnénk eleget tenni, hogy közben ne akadályozzanak bennünket adminisztratív intézkedések és szankciók. Elvárjuk, hogy szabadságunkat tiszteletben tartsák mindenütt, ahol alapos teológiai meggyőződésünket legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint kimondjuk és közétesszük."
A Stimmen der Zeit 1998/9. számának vezércikkében Wolfgang Seibel SJ, volt főszerkesztő fűz észrevételeket a pápai levélhez és magyarázatához. Rövid írását történeti visszatekintéssel kezdi: amikor az I. Vatikáni Zsinat résztvevői a pápa primátusáról és csalatkozhatatlanságáról vitatkoztak, a mainzi püspök, Wilhelm Emmanuel von Ketteler 1870. május 23-án elmondott beszédében nyomatékosan óva intett a tervezett dogma olyan megfogalmazásától, amely lehetővé teszi, hogy az abszolutizmus megnyilvánulásának értelmezzék, mivel "az egyházban nincs önkényes, törvénytelen és abszolutista hatalom". Ezért hangsúlyozta a II. Vatikáni Zsinat, hogy a pápa teljhatalma az összegyházba illeszkedik, struktúrája kollegiális, feltételezi a püspökökkel való egységet. Az Ad tuendam fidem kezdetű motu proprio és kommentárja olvastán felmerül a kérdés, vajon annak idején nem jogos félelmeket fogalmazott-e meg Ketteler püspök. A gyanú nemcsak azért tűnik megalapozottnak, mert "a rendelkezés kibocsátása előtt csak kevés püspököt kérdeztek meg, a püspökök testületét vagy legalábbis a bíborosi kollégium egészét korántsem, hanem azért is, mert a szöveg egyértelműen arra törekszik, hogy kitágítsa a véglegesen kötelező tanok körét". Az 1870-es pápa-dogmákkal egybehangzóan a II. Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy a tanítás kihirdetésének csupán két formája tarthat számot csalatkozhatatlanságra: ha a pápa vagy egy zsinat ünnepélyesen dogmát hirdet ki, vagy ha a pápához kapcsolódva minden püspök "egyetértésben terjeszt elő végérvényesen kötelezőként egy tanítást". A tanítás csalatkozhatatlan kihirdetésének szándéka "egyértelműen fenn kell, hogy álljon", tehát az egyetértés önmagában nem elég. A püspököknek egyidejűleg ki kell nyilvánítaniuk, hogy végérvényesen kötelezőnek is értik. Az új római megnyilatkozás ezt immár nem követeli meg. Elegendő, ha a pápa leszögezi, hogy a tanítás az egyház hitletéteményéhez tartozik. (...) Annak megállapítása, hogy mely tanoknak tulajdonít ilyen státust, a saját belátásán múlik. - Seibel szerint "a hitértelmezés és a hitstruktúra alapvető kérdéséről van szó. Az egyházi tanítóhivatal felelősei nem kiváltságos tudás birtokosai, nincs saját bejárásuk a kinyilatkoztatott igazságokhoz. (...) A keresztények válasza a tanítóhivatal által kihirdetett igazságra tehát nem lehet az engedelmesség aktusa, így az akarat alárendelése sem, hanem csupán a közösen megszerzett hívő belátás igenlő szava." A vezércikkíró éles fénybe állítja ezt a tényt, amikor emlékeztet rá, hogy "számos olyan, a pápa és a püspökök által egybehangzóan vallott tanítás van, amely az idők során tévesnek bizonyult, és amelyet később, többnyire hallgatólagosan, érvénytelenítettek vagy felülvizsgáltak, a rabszolgatartás jogától és az eretnekek halálra kínzásától kezdve a kamattilalmon át egészen a vallásszabadság elutasításáig." (...) VIII. Bonifác pápa (1303) és a Firenzei Zsinat (1442) ünnepélyesen kijelentette, hogy csak a pápa vezetése alatt álló római katolikus egyház tagjai juthatnak el az üdvösségre, mindenki más, akár keresztény, akár nem, "az örök tűz martaléka lesz". E zsinati szöveg dogmatikai definíció, VIII. Bonifác nyilatkozata pedig "az összes katolikus teológus egybehangzó véleménye szerint a megváltoztathatatlan dogmatikai kijelentés jelentőségével bír" (M.-D. Chenu OP). A tanítást apránként mégis revideálták, mígnem a II. Vatikáni Zsinat végül kijelentette, hogy "az Isten előtt ismeretes utakon" minden ember üdvösségre juthat. A zárótétel rendkívül egyszerű: "Nagyon is lehetséges, hogy valaki arra a meggyőződésre jut, hogy nem képes megadni a hitvallás kiegészítéseiben megkövetelt, s a jövőre is vonatkozó beleegyezést. Ez esetben a katolikus erkölcstan alapelveihez igazodva lelkiismerete szerint kell cselekednie, s e kötelesség alól a pápa sem oldozhat fel senkit."

Francia hozzászólások
Figyelemre méltó, hogy több francia teológus óvatos véleményt fogalmaz meg a dokumentum kapcsán. A Georges Hourdin alapította La Vie körképe "A hit hoz törvényt" címmel (1998. július 9-15.), miután röviden ismertette a megnyilatkozás tartalmát, Olivier de la Brosse atyának, a Francia Püspöki Kar szóvivőjének konklúzióját idézi: "Amikor a lelkek engedelmes beleegyezése nem érhető el intellektuális úton, jogi torlaszt emelnek. A hatóság ezt megteheti; az egyháztörténelem ismétli önmagát." - A "torlasz, retesz" kifejezés, a párizsi La Vie egyházi szakértői, Jean-Pierre Denis és Jean Mercier szerint, pontosan foglalja össze a II. János Pál nevével jegyzett szöveg tartalmát. De mit akarnak eltorlaszolni? "Jóllehet az üzenet elegyes példákkal körítve szólal meg, nyilvánvalóan arról van szó, hogy eltorlaszolják a nők pappá szentelésével kapcsolatban fel-fellángoló viták útját." Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levelében II. János Pál négy évvel ezelőtt már felállította az első torlaszt (vö. Mérleg 32 [1996] 27-50). Róma most egy második, ezúttal jogi védőretesz felállításán fáradozik, ám ez még nem minden. A Vatikán, Ratzinger bíboros közreműködésével, céljául tűzi ki "az egyháztudat jövőbeli fejlődését, mígnem végérvényesen sor kerülhet e tanítás kinyilatkoztatottként történő definiálására". Vagyis a pápa fenntartja magának azt a lehetőséget, hogy egy harmadik s egyben utolsó torlaszt is felállítson: az állítást dogmává formálja át.
A szakértők figyelmét nem kerüli el az a jóformán észrevétlen "szibillai" mondat Ratzinger bíboros kommentárjában, amely "valóságos időzített bomba" (elég, ha "egy nap valaki meggyújtja a kanócot"), és amelynek értelmében "az akarat és az értelem egyazon vallásos engedelmességével" kell majd elfogadni a Szentháromságot és a nők pappá szentelésének tilalmát. - Míg a domonkos rendi Jean-Pierre Lintanff "a teológiai eszmecsere befagyasztását" emlegeti, a párizsi kánonjogi kar dékánja, Jean-Paul Durand csupán annyit kockáztat meg, hogy a dokumentum tartalma "túl kényes és túl súlyos kérdéseket érint", noha egy "pikáns és sokatmondó körülményt" is megemlít: ő maga, annak ellenére, hogy az egyházjog vatikáni szakértője, a hivatalos szövegről csupán a népszerű La Vie révén szerzett tudomást. De ugyanígy Pierre Eyt bíboros, Bordeaux érseke, a Hittani Kongregáció tagja és Ratzinger bíboros székének egyik várományosa is, aki tartózkodóan felel a katolikus La Vie kérdésére, kénytelen megvallani, hogy némiképp felkészületlenül érte a "régóta érlelt" dokumentum hirtelen kibocsátása. "Az egész ügy nem más", vonja le a következtetést a Denis-Mercier szerzőpáros, "mint a római kúria második nagy támadó hadművelete (...) a vele szembeszegülő kutatók ellen". Kilenc éve Róma hűségesküre kötelezett minden teológust, de "úgy ítélvén, hogy kezdeményezése nem járt sikerrel, változatlanul arról álmodik, hogy padlóra küldi a teológusokat". (...) "Csakugyan bevetésre kerül-e az új fegyver" - az 1371-es kánon, amely a motu propriu után a makacs teológusok kiközösítését is lehetővé teszi? "Kevéssé valószínű, állítja számos szakértő, de némely megfélemlített francia teológus hallgatása azt bizonyítja, hogy a legrosszabb eset, noha sohasem biztos, nem zárható ki." - A színes La Vie másik munkatársa, Jean-Pierre Denis két teológus, a jezsuita Paul Valadier (írását az egyházi demokráciáról ld. a Mérleg 98/2. számában) és a Sens-Auxerre-i érsek, Georges E. R. Gilson véleményét kérdezi a pápa és a Hittani Kongregáció írásával kapcsolatban. "Nem zárható be minden lehetséges és elképzelhető ajtó, mintha a jogi szövegek szaporítása megoldhatná a problémákat. Elsősorban a hatóság nyugtalanságát érzékelem: az önismétlés annak bevallása, hogy a dolgok rosszul mennek", jegyzi meg Valadier. "Nem elég kijelenteni, amiként Ratzinger bíboros teszi, hanem bizonyítani is kell, hogy az >Istentől kinyilatkoztatott< igazságoknak és az egyház által hit és erkölcs dolgában hozzáfűzött tanításnak ugyanolyan >engedelmességgel< tartozunk. Nem mondhatjuk, hogy Krisztus feltámadásában és az örök életben ugyanúgy hiszünk, ahogy a pápa csalatkozhatatlanságában, még ha ez utóbbit sokra tartjuk is. (...) A szövegtől eltérően nem vehetjük egy kalap alá az eucharisztiát és a kéjelgést. Hiába emelünk jogi védőbástyákat és papírtorlaszokat, a katolikus hit logikáját mindezek nem tartóztathatják fel. (...) Különösen aggasztónak érzem, hogy a dokumentum általánosságban potenciális ellenségnek minősíti a teológusokat. Ez először is igazságtalan: mely teológus vitatná a prostitúció megengedhetetlenségét vagy ajánlgatná a paráználkodást? De veszélyes is, mivel azt kockáztatja, hogy zavart kelt a hívők lelkében, és elmélyíti a megosztottságot. Egy tekintélyi és bosszúálló egyház képét mutatja fel, mivel ott is intézkedéseket helyez kilátásba, ahol nem igazán érzékelhető az ügy fontossága." - Gilson érseknek meggyőződése, hogy a szabályozással az egyház három paradoxon megoldására vállalkozik. Az első: az igazság Istené, de olyan történelmi fejlődésbe ágyazódik, amely újabb és újabb problémákat vet fel. A második: a hit nem irracionális, a hívő ember az eszét is használja, annak ellenére, hogy napjainkban a hit "őszinteségi" aspektusa az uralkodó. A harmadik paradoxon: a hitigazságokhoz való hűség, illetve a lelkiismereti és kutatási szabadság egyidejű képviselete. Milyen veszélyt rejt a dokumentum? Azt, hogy túl szisztematikusan kapcsolja össze az apostoli hitvallást és a hitigazságok megvallását. "Az ősegyház intelligenciája csakugyan (s a szó etimológiai értelmében) szimbólum elfogadását kérte a hívőktől: a kettétört cserépdarabét, amely szerződést jelölt. Az evangéliumi szövetség mindenekelőtt személyes szeretetkapcsolat, s a hit a liturgikus elkötelezettség jegyében áll."
Átfogó, a történeti és a rendszerező szempontokat egyaránt érvényesítő magyarázatot fűz a dokumentumhoz a neves francia jezsuita teológus, Bernard Sesboüé (Études, 1998. október). "A motu proprio állásfoglalása teológiai szempontból nem újdonság, dogmatikailag azonban igen. Az I. és a II. Vatikánumhoz képest változást jelent egyfelől az, hogy az egyházi tanítóhivatal véglegesnek és megváltoztathatatlannak nyilváníthat olyan tételeket is, amelyek nem tartoznak a kinyilatkoztatáshoz, ám nélkülözhetetlennek ítéli őket a kinyilatkoztatás megőrzéséhez." Ez napjainkig nyitott kérdésnek számított. Mostantól elképzelhető, hogy a dokumentum visszamenőlegesen így minősít majd korábbi "hiteles" tanítóhivatali megnyilatkozásokat, főként az erkölcstan terén, a tanítás ismétlődő és hagyományos mivoltával érvelve. Másfelől újdonság Ratzinger bíboros kommentárjában az is, hogy a pápának nem kell többé ünnepélyes ex cathedra definícióhoz folyamodnia, ha valamit csalatkozhatatlanul és végérvényesen az egyház hitéhez vagy tanításához tartozóként akar megnevezni. Elegendő újra kijelentenie és megerősítenie, hogy a tanítást a pápa és a püspökök rendes és egyetemes tanítóhivatala végérvényes és csalatkozhatatlan módon tanította, legyen szó kinyilatkoztatott vagy a kinyilatkoztatással "összefüggő" tanításról. "A dolog rendben is volna, amíg olyan alapvető tanokról van szó, mint a Szentháromság vagy Krisztus istensége. Kérdés akkor merülhet fel, ha a Szentírásból nyerhető támpontok bizonytalanok, ha a hagyomány hosszú időn át hallgat a kérdésről, ha a püspökök véleményét nem kérik ki, vagy ha a kérdéses tételről viták folynak a keresztény nép körében. Mindez azt is jelenti, hogy a rendes és egyetemes tanítóhivatal álláspontjának megítélése immár a pápa kiváltsága, amelyet a püspökök megkérdezése nélkül is érvényesíthet. (...) Csakhogy az I. Vatikáni Zsinat szigorú feltételekhez kötötte a pápai csalatkozhatatlanság előjogának gyakorlását. Sem jogi, sem ténybeli kétely nem férkőzhet a pápa ama szándékához, hogy ünnepélyes definíciót hirdessen ki. Egy kivételesnek ítélt esemény az összegyház részvételét igényli. Ilyen definíciót mindössze két esetben tettek közzé, IX. és XII. Piusz azonban az egész püspöki testület véleményét tekintetbe vette." P. Sesboüé tanulmányának zárófejezete értelmében: 1) A szöveg - bevezető sorainak tanúsága szerint - elsősorban a teológusokat veszi célba. "Nincs olyan teológus, akinek ne okoznának szenvedést e sorok. (...) A teológusok veszélybe sodornák az egyházat? Milyen messze vagyunk a zsinat idején oly gyümölcsözőnek ítélt együttműködéstől püspökök és teológusok között! Hogyan jutottunk ide? Nem állítom, hogy e céh, amelyhez tartozom, sohasem tévedett. (...) De a teológusok nélkülözhetetlen szerepet töltenek be az egyházban, annak ellenére, hogy - vagy épp azért, mert - szerepüknek kritikai dimenziója is van." 2) Pár héttel e motu proprio után II. János Pál apostoli levelet tett közzé Apostolos suos címmel, amelyben világosan körülhatárolja a püspöki karok hatáskörét. A dokumentum nem a kollegiális, hanem a személyi tekintélyt hangsúlyozza és veszi védelmébe, arra emlékeztetve, hogy a püspöki karok hatásköre az őket létesítő Szentszéktől származik. Róma láthatóan fél a püspöki konferenciák állásfoglalásaitól. Attól tart, hogy nem eléggé hűségesek a Szentszékhez, vagy szakértők befolyása alatt állnak (itt is előkerülnek a teológusok!). Szembeötlő, hogy a tanítást érintő, a II. Vatikánum óta felvetődött több nagy kérdést Róma oldott meg, a világ püspökeivel való tényleges egyeztetés nélkül. 3) Mindkét szöveg, számos korábbival együtt, a jelenlegi pápaság tájékozódási irányának erőteljes kifejezése: folyamatos mozgást jelez a pápai hatáskör megerősítése és kiterjesztése felé. "Ha Rómában figyelembe veszik is a zsinat betűjét - vajon a szellemét tiszteletben tartják-e?" 4) Közelebbről, doktrinális síkon, számos, mindeddig nyitva hagyott kérdés egyre kifinomultabb "dogmatizálásának" lehetünk tanúi; hangsúlyosabbá válik az egyházi tanítás megváltoztathatatlanságának eszméje: mintha e hivatkozás a viták megkerülésének a szándékát szolgálná. S ráadásul épp akkor, amikor történelmi tanulmányok egész sora mutat rá bizonyos vitás kérdések bonyolultságára. "Galilei bírái úgy vélték, hogy a Föld középponti helyzete az univerzumban a kinyilatkoztatással összefüggő tény. Szerencsére nem mondtak ki megváltoztathatatlan ítéletet." 5) Nem kisebb gondot okoz az az objektív ellentmondás sem, amely a pápának az ökumenizmust támogató szavai és ama római döntések közt feszül, amelyek könnyen újabb akadályokat gördíthetnek a keresztények kiengesztelődésének útjába.

Angolszász vélemények
Köztük főként azoknak szentelünk figyelmet, amelyek - a teológusok sajátos történeti érzékenységéből fakadóan - az anglikán egyházzal szembeni barátságtalan gesztusra összpontosítanak. "Az anglikán papszentelés érvénytelenségének említése" Ratzinger bíboros kommentárjában "figyelemre méltó hangsúlyt kap, épp néhány héttel a lambeth-i konferencia előtt. Ha >végérvényes< az a tanítás, hogy az anglikán papszentelések érvénytelenek, hogyan lehetséges mégis, hogy a pápa George Carey canterburyi érseknek arany mellkeresztet ajándékozott római látogatása alkalmából, s megengedte, hogy az érsek teljes főpapi díszben, püspöki süveggel vonuljon be a Nagy Szent Gergely-templomba? Laikusokat ilyesmivel nem szokott megtisztelni a pápa", jegyzi meg a jezsuita Richard A. McCormick, a Notre Dame Egyetem nyugalmazott morálteológia-professzora (Commonweal, 1998. augusztus 14.). "(...) a pápai kezdeményezés és a Ratzinger-féle kísérőszöveg jelképes értelmű: az egyházi klíma változását jelzi, azt, hogy a meggyőzés kényszerítéssé alakul át. VI. Pál meggyőzni s nem legyőzni kívánta az embereket. Mi már más éghajlat alatt élünk. (...) A kényszerítés légköre az egyházban kontraproduktív. Fenyegeti a szolgálatot, elkeseríti a laikusokat, és megosztja az egyházat, vagyis épp az ellenkezőjét eredményezi annak, amit a pápa elérni szándékozott." P. McCormick különösen három lehetséges következménnyel számol: a püspöki tanítóhivatal meggyengülésével, a pápai tanítóhivatal meggyengülésével (amennyiben a pápa tanítása feltételezi az emberi megértés forrásainak előzetes tanulmányozását, márpedig ha a püspökök nem mernek megszólalni, akkor a pápa nem számíthat bölcsességükre és reflexiójukra) és a teológusok háttérbe szorításával (ami egyszerre rontja a püspöki és a pápai tanítóhivatal hitelét). "A magisztérium olyan arányban gyengül, amilyen mértékben az elismert teológusok peremre szorulnak." - "Ratzinger bíboros, aki láthatóan egész nyáron túlórázott", jegyzi meg egy másik hozzászóló, Robert P. Imbelli, a Boston College teológiatanára, "a New York Times szerint az Apostolos suos pápai levél közzétételét követő sajtókonferencián állítólag azt mondta: >Az igazságról nem többségi szavazás dönt.< Ami persze akkor is igaz, ha közhely. De nem ad választ a kérdésre, hogy >akkor mi dönt róla?< Márpedig ez a kérdés épphogy nem vitazáró, ellenkezőleg: termékeny eszmecsere kezdete lehetne. Megítélésünk szerint a spirituális igazság kiderítése mélységes lelki érzékenységet igényel. S habár ez nem feltétlenül azonos a többség szavazatával, vélhetőn megköveteli a legszélesebb körű tájékozódást azok körében, akik lelkileg tapasztaltak és érettek. Sőt, a hívők megkérdezése erkölcsi imperatívusznak tűnik. A vezérfonal Szent Benedek lelkisége lehetne. A Regula arra inti az apátot, hogy mielőtt az egész monostort érintő döntést hozna, hívja össze a szerzeteseket, és kérjen tőlük tanácsot. Ezután Benedek, bámulatos tisztánlátással, így folytatja: >miután meghallgatta a testvérek tanácsát, mérlegelje magában, s amit hasznosabbnak ítél, azt cselekedje. Azért mondtuk, hogy mindnyájukat hívja meg a tanácskozásra, mert gyakran a fiatalabbnak nyilatkoztatja ki az Úr azt, ami jobb< (3. fejezet)." "Magam Alasdair Macintyre nézetét osztom", zárja gondolatmenetét Imbelli, "ő ugyanis After Virtue című könyvében így ír: nagy lelki szükségünk van egy új, bár elődjétől kétségkívül különböző Benedekre." - Végül a Commonweal szerkesztői jegyzetét idézhetjük: "E római stratégiák nemcsak, hogy nem állítják meg, hanem feltehetőleg elősegítik a kultúra szekularizációját és azt, hogy az egyház statisztaszerepbe kényszerül. Vannak-e alternatív stratégiáink? Azzal kezdhetnénk, hogy imádkozunk, és egyre inkább elmélyítjük teológiai gondolkodásunkat, felismervén, hogy a pápai politika legújabb fejleményei sok katolikus számára nem pusztán szervezeti problémát jelentenek, hanem elsősorban kihívást: hogyan higgyenek az egyházban? Meg kell elűznünk azt az elhúzódó időszakot, amikor az egyházi tekintélyt legyengítik az önmagán ejtett sebek, és független intézményeket kell létrehoznunk, olyanokat, amelyek komolyan veszik az ortodoxiát, amelyek tehát nincsenek kiszolgáltatva az egyházi fenyegetésnek vagy tisztogatásnak. Nem feledhetjük Jézus intelmét: szeretetünkről ismernek fel bennünket."
"Az elmúlt harminc évben az anglikán-római katolikus párbeszédnek roppant akadályokat kellett leküzdenie; ezeket a dialógus kezdeményezői, VI. Pál pápa és Ramsey érsek, nem láthatták előre. Nem utolsósorban az anglikán provinciáknak az a döntése okozott nehézséget, hogy nőket is pappá, sőt helyenként püspökké szentelnek, de az akadályok közt tarthatjuk számon a Hittani Kongregációnak azt az 1995-ben tett kijelentését is, hogy a nők kizárása a papságból Isten igéjén alapuló, csalatkozhatatlan tanítás. S habár a legutóbbi római állítás, amely csalatkozhatatlan pápai kijelentésként értelmezi XIII. Leó: Apostolicae Curae kezdetű (az anglikán felszenteléseket >teljes mértékben semmisnek és érvénytelennek< minősítő) bulláját, egy római kongregációtól származik, s ezért önmagában nem csalatkozhatatlan ítélet, nyilvánvaló, hogy újabb sorompót állít a párbeszéd elé. Csak remélhetjük, hogy a párbeszéd szorgalmazói és résztvevői bátran és türelmesen vállalják a továbbhaladást. Megérdemlik imáinkat" - szögezi le Francis A. Sullivan SJ ("Újabb akadály az anglikán-római katolikus párbeszéd útjában", America, 1998. augusztus 1-8.), aki 36 éven át, 1992-ig a római Gergely Egyetem egyháztan-professzora volt. P. Sullivan röviden összefoglalja a dialógus történetét, és arra is utal, hogy XIII. Leó bullájának visszavonása már 1982-ben felvetődött, anélkül azonban, hogy Róma felfigyelt volna Johannes G. M. Willebrands bíboros, a Keresztény Egységtitkárság akkori elnöke javaslatára. A szélsőséges progresszizmussal már csak római akadémiai pályafutása miatt sem vádolható Sullivan professzor álláspontja azért is tekinthető mértékadónak, mert fényében az elfogultság árnyéka vetül egy másik neves jezsuita teológus, Avery Dulles ellenvéleményére, amelyet a londoni The Tablet 1998. július 25-i száma ismertet. Dulles szerint ugyanis a "katolikus baloldal" túlzott reakciója olvasható ki az apostoli levéllel és kommentárjával szembeni állásfoglalások többségéből, holott a "pápa csupán joghézagot töltött ki, s a legmérsékeltebb választ adta" egy nyitott kérdésre. "Nagy, túlontúl nagy figyelmet szenteltek ama futólagos, mondatnál is rövidebb megállapításra, amely XIII. Leónak az anglikán felszentelések érvénytelenségéről szóló tanítására vonatkozik. A kommentár semmit sem mond az anglikán egyházi rend mai érvényéről. (...) Természetesen nem azt állítom, hogy az anglikán felszentelések ma érvényesek volnának, csupán a kommentár tartalmazta kijelentés korlátozott tartalmára kívánok célozni. (...) Az egyház akkor töltheti be küldetését, ha csorbítatlan tekintéllyel határozhatja meg a kinyilatkoztatott igazság jelentését (s adhat tanítást arról, hogy mi az, amit >virtuálisan kinyilatkoztatottként< kell elfogadnunk). Az egyháznak arra is képesnek kell lennie, hogy bizonyossággal szóljon az üdvözítő küldetésével szükségképpen összefüggő >dogmatikai tényekről< (például valamely egyetemes zsinat egyetemes mivoltáról vagy valamely pápa megválasztásának érvényességéről). Mindazonáltal a csalatkozhatatlanság másodlagos tárgyát elfogadók között vita lehet a kategória kiterjedéséről (beletartozik-e például a szentté avatás vagy sem)?" - jelöli ki Dulles a teológia játékterét.
A Bernard Sesboüé fentebb idézett szavaiból kicsengő ökumenikus aggodalmat látszik igazolni Jörg Haustein evangélikus teológus jegyzete is, amelyet "Mi katolikus?" címmel az Evangelische Kommentare című havilap ez év szeptemberi száma közöl. "Az Osservatore Romano 148., július 30./július 1-jei száma megmutatja azt a mellékfolyót, amelyre félő, hogy Péter hajócskája ez idő tájt rátéved. (...) A hit védelme olyan cél az egyetemes keresztény egyház előtt, amelyet senki nem érezhet idegennek, még az evangélikus egyház sem. A római, ám nem katolikus tanítóhivatali fundamentalizmus legújabb példája azonban, az egyházak közti párbeszédet érintő lehetséges következményei miatt, evangélikus hozzászólásra ösztönöz" - indítja gondolatmenetét Haustein. A dokumentumok ismertetését követően megállapítja: "A crux oecumenica az egyházon belüli fegyelmi intézkedésen túl a Hittani Kongregáció kommentárként hozzáfűzött >nota doctrinalis<-ában rejlik. Nemcsak az derül ki belőle egyértelműen, mit tart szem előtt az új szabályozás: a jórészt egyetemi környezetben művelt katolikus teológiát, amelyet sok római túlontúl kritikusnak érzékel." Mi a teendő evangélikus részről? "A protestantizmus képviselőinek a nyilvánosság előtt is halaszthatatlanul el kell határolódniuk a római katolikus testvéregyháztól, ha emez, miként a motu proprio teszi, középkori álláspontokat keresztény igazságokként kíván feltüntetni. Az evangélikus egyháznak Róma legutóbbi nyilatkozatával szemben meg kell mutatnia, kivel óhajt ökumenét országunkban, és kivel nem. Partnerei a helyi katolikus egyházközségek, amelyekben a pap bátorsága, az értelmes laikusok támogatásával, továbbra is lehetővé teszi az ökumenikus találkozást, s akár az eucharisztia közös vételét is. Azzal a Rómával viszont, amely elutasítja a nők pappá szentelését, sőt az anglikánok három fokozatú, történelmi folytonosságon alapuló egyházi rendjét is, nem munkálható közösen a keresztények egysége. (...) Korunk társadalmi-politikai helyzetét a kereszténységgel és az egyházakkal szemben megnyilvánuló erőteljes és széles körű ellenszenv jellemzi. Az evangélikus egyház mint európai mércével mérve regionális tényező teheti meg a legkevésbé, hogy megossza a felelősséget egy szorongó, fundamentalista római tanítóhivatallal. Két dolgot ismét meg kell tanulnunk, s mindkettőről újólag beszélnünk kell. Az egyik: mi az, ami római, de nem katolikus; a másik: mi az, ami katolikus, de nem evangéliumi."

Egy összegző megfontolás
"Valamely egyházi dokumentum megértéséhez mindenekelőtt nélkülözhetetlen, hogy történeti összefüggésében vegyük szemügyre és megállapítsuk, milyen tekintélyi súllyal szólal meg. Ezen múlik, hogy mondandóját pontosan értjük-e" - figyelmeztet Őrsy László SJ, a washingtoni Georgetown University egyházjog- és jogfilozófia professzora (Stimmen der Zeit, 1998. november). Egy dokumentum tekintélyi súlyának megállapításakor két véglettől kell óvakodnunk: az alul- és a túlértékeléstől. Ez utóbbi történnék például akkor, ha az értelmező egy egyházi hivatalviselő személyes nyilatkozatát a hívő közösség egészére nézve kötelező dokumentumnak tartaná. Az apostoli irat a pápa által nyilvánosságra hozott törvénykezési aktus. A kommentár személyes állásfoglalás, amelyet a Hittani Kongregáció prefektusa, illetve titkára írt alá. Mivel "sok teológus inkább a szöveg tartalmával foglalkozott, mintsem történeti kontextusának és autoritása fokának meghatározásával", Őrsy e hiány pótlására vállalkozik. Megítélése szerint az új kánonok, amelyek büntetéssel fenyegetik egy "végérvényes" tanítás elutasítását, nem jelentik "az egyházi büntetőjog valódi kiterjesztését", csak pontosabban megalapozzák a büntetőeljárást azon cselekmények esetében, amelyeket "A tanítás felülvizsgálatának rendje" (Hittani Kongregáció, 1997) már felsorolt. "A jövő egyháztörténészei talán azt hangsúlyozzák majd, mennyire megváltoztak >az idők jelei< a II. Vatikáni Zsinat és a századvégünk közt eltelt időszakban. A zsinati atyák dokumentumaikban nem akartak sem fenyegetni, sem büntetni; bíztak benne, hogy a hit saját szépségével és meggyőző erejével vonzza majd az embereket. Ma azonban a jelenlegi CIC első reformja épp ezt tartalmazza: fenyegetéseket és büntetéseket." A változtatás e negatív szempontja ellenére az új normák beiktatása a Kódexbe pozitív dimenzióval is rendelkezik: egy reformfolyamat első lépését is jelentheti. "Teljes mértékben helyénvaló, hogy az egyház, tanértelmezésének fejlődésével párhuzamban, törvényeit is módosítsa. (...) A hittitkok megértésében lépésről lépésre előrehaladtunk. Látókörünk kitágult, ezért új cselekvési normákra van szükség. Az apostoli irat kezdeményezése előkészítheti az utat további, nem megszorító, hanem gazdagító reformok felé" - véli Őrsy. Ugyanakkor a katolikus teológusoknak számottevő nehézséget okozhat, hogy az apostoli levél és a kommentár új értelemben alkalmazza a "végérvényes" tanítás középponti fogalmát. A Lumen gentium 25. pontjának szóhasználatától eltérően a "definitív", "végérvényes" tanítás itt nem a tévedhetetlen kijelentés értelmében szerepel; nem követeli meg a hit aktusát, de mint megváltoztathatatlan tant "szilárdan el kell fogadni és meg kell őrizni". A probléma voltaképp a következő: hogyan lehet megváltoztathatatlan egy olyan tanítás, amelyet a Szentlélek nem szavatol tévedhetetlen tanítás gyanánt, mint a tévedhetetlen definíciók esetében? A "végérvényes tanítás" új kategóriája nem állta ki egy ökumenikus zsinat tűzpróbáját. Nem is valamennyi püspök átfogó konzultációjának eredménye, még kevésbé a teológusok kritikai vizsgálódásának gyümölcse. Ugyanakkor a "hiteles" tanítóhivatal hivatalos forrásából származik. Új és jelentős adottság ez a teológiában: tanulmányozást és megfontolást igényel. "Úgy tűnik, a korrekt teológiai álláspont jelenleg az, hogy nyíltan elismerjük: tanfejlődés történt, s ez egyfelől az egyház ama képességét érinti, hogy valamely nem eredendően a kinyilatkoztatáshoz tartozó hittartalom kérdésében >végérvényesen< állást foglaljon, másfelől a hívőknek azt a kötelességét, hogy elfogadják az állásfoglalást. Mint mindig, most is idő - talán több pápaságot is átívelő idő - kell ahhoz, hogy az említett tanulmányozás és megfontolás nyomán láthatóvá váljék, mennyiben fejezi ki ősi hagyományunkat az új kategória." Mindazonáltal Ratzinger és Bertone kommentárja nem tekinthető "a Hittani Kongregáció dokumentumának". A római kúria hivatali eljárásrendje szerint egy ilyen nyilatkozatot a kongregációnak mint kollegiális testületnek kell ratifikálnia és a pápának jóváhagynia, legalább "általános formában" (ami azt jelenti, hogy a pápa beleegyezik közzétételébe, de tartalmával nem azonosul). A kommentárból semmiképp sem tűnik ki, hogy e jóváhagyások megtörténtek volna. Nem az Apostoli Szentszék hivatalos megnyilatkozásáról van tehát szó, ezért pontatlanul fogalmaz, aki azt állítja, hogy "az egyház tévedhetetlen tanok új listáját hozta nyilvánosságra" vagy "megszilárdította egynémely tanításának kötelező erejét". A kommentár forrásának és tekintélyének túlértékelése szem elől téveszti, hogy a felsorolt tantételek teológiai minősítése változatlan marad a korábbihoz képest. Az anglikán felszentelések érvénytelenségére vonatkozó kijelentés kapcsán azonban Őrsy is elismeri, hogy "az utóbbi időben komoly akadályok merültek fel, amelyek megnehezítik a római katolikus és az anglikán egyház párbeszédének folytatását". Ám szerinte "nincs okunk úgy olvasni a kommentárt, mintha újabb akadályt támasztana. (...) Ugyanez áll a Ratzinger bíboros és Bertone érsek által említett egyéb példákra is." - Az 1989-ben közzétett új "hitvallás", a nicea-konstantinápolyi krédó és három kiegészítése, amelyet az újabb dokumentum egységesített formában közöl és "professio fidei"-nek nevez, főként amiatt okoz bonyodalmat, hogy "ökumenikus korunkban egy hitvallás megfogalmazása nem lehet egyetlen egyház vagy közösség belügye": óhatatlanul "ökumenikus dimenziója van". Ha másnak nem, hát a kalkedoni atyák iránti tiszteletünknek kellene eltántorítania bennünket a hitvallás szövegének kibővítésétől. A kiegészítések ráadásul olyan tartalmakra vonatkoznak, amelyek nem tartoznak a hithez. "Ezek után az egészet >hitvallásnak< nevezni merőben új, a kereszténység történetében eleddig példátlan jelenség." Amint Őrsy összegzésképpen megjegyzi, "a >hitvallás< mindkét dokumentum által képviselt felfogása kétségkívül vét a Kalkedoni Zsinat határozata ellen" és az ökumenizmus akadályává válhat". Továbbá, minthogy "bevezetésében az apostoli levél bizalmatlanságot nyilvánít a teológusokkal szemben", e bizalmatlanság, "bármi legyen is az oka, seb az egyház testén, s mindannyiunk kötelessége, hogy e sebet megpróbáljuk begyógyítani". (Mártonffy Marcell)