Benkõ Antal

A SZEKTÁK ÉS
AZ (ÚJ) VALLÁSI KÖZÖSSÉGEK

Különös tekintettel a 2001-es népszámlálás vallási adataira¹.

A katolikus hittlõ különbözõ, újabb keletû vallási közösségek jelentõs tevékenységet fejtenek ki hazánkban is. A lelkipásztorok feladata, egyrészt hogy védjék híveiket a tévtanoktól. Ezért sürgeti már a Tituszhoz írt levél: „A tévtanítót figyelmeztetés után kerüld.” (Tit 3,10) Másrészt azonban fülünkbe cseng a krisztusi szeretetparancs is: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” (Mk 9,40) A II. vatikáni zsinat az Unitatis redintegratio kezdetû, ökumenizmusról szóló határozatában megbékélésre szólít fel az elszakadt egyházakkal és egyházi közösségekkel. Ezt e lelkületet sugározza a nem keresztény vallásokkal folytatott párbeszéden keresztül is. Hol találjuk meg itt a helyes középutat?

Néhány fogalom-, illetve szóhasználat tisztázása után röviden ismertetjük a 2001-es népszámlálásnak a vallási hovatartozásra vonatkozó adatai alapján az új vallási közösségeknek és világnézeti mozgalmaknak nálunk mûködõ fõbb irányait, csoportjait, valamint azt, hogy hányan nyilvánították ki, hogy melyik vallási közösséghez tartoznak. Majd elgondolkozunk azon, hogy miért terjednek ezek az új vallási közösségek és mozgalmak. Végül néhány lelkipásztori megfontolással zárjuk.

I. Egyház és szekták

a) – Hazánkban már jó pár éve harc folyik – fõleg a napilapok hasábjain – a szekta szó körül. Van, aki nem szereti magát a szót, mivel a „szekta” pejoratív jellege a szektákról a közvéleményben kialakult és történeti egyházak által erõsen befolyásolt képbõl származik. (L. Horváth Zsuzsa szociológus cikkét: Népszabadság 1993. febr. 10.) Azt is ajánlják, hogy minden vallási közösséget „egyháznak” tekintsünk, s legfeljebb „történelmi egyházakról” és „kis-” vagy „újegyházakról” beszéljünk.

Kétségtelen, hogy ez a javaslat helytelen. Az egyház szó ugyanis meghatározott vallási közösséget: a keresztények, a Krisztus-hívõk vallási közösségét jelenti. A Magyar Értelmezõ Kéziszótár szerint is az egyház „a keresztény hívek összességének valamelyik szervezett közössége”. Az elsõ keresztények ugyanis az egyház szóval jelölték saját közösségüket, amikor a zsidó közösségtõl meg akarták különböztetni magukat.² A görög ekklészia szót használták, amikor ki akarták fejezni, hogy Isten „szent gyülekezetét” alkotják Jézusban (1Kor 1,2), és õk „Jézus Krisztus kiválasztottai” (Róm 1,7). Ez a felfogás tükrözõdik a latin nyelvekben, ahol az ecclesiából église, chiesa, igreja lett. Innét van az, hogy ha megkérdezünk egy zsidót vagy egy muzulmánt, hogy melyik egyházhoz tartozik, valószínûleg meglepõdve azt feleli, hogy egyikhez sem; õ nem egy egyház, hanem a zsidó hitközség, illetve az iszlám vallás tagja.*

Az egyház szónak megvan tehát a szabatos jelentése. Csak zavart kelt, amikor ezt a szót ettõl a jelentéstõl eltérõ dolgok jelölésére is használjuk. Helytelen tehát, ha egy új, magát vallásnak tekintõ csoportot, amelynek azonban semmi köze a kereszténységhez, „egyháznak” hívunk, vagy ha ez a csoport magát ennek titulálja. Ez a keveredés áll fenn pl. az ún. „Szcientológia egyház”-zal és „A Tan Kapuja Buddhista Egyház”-zal kapcsolatban. Az utóbbinak már a neve is mutatja, hogy egy buddhista, nem pedig keresztény közösségrõl van szó, az elõbbit pedig a „pszichoszekták” közé sorolják. A zsidóságnak, az iszlámnak és a kereszténységnek – jóllehet lényegileg különböznek egymástól – fontos közös vonása, hogy monoteisták, egy Istent hívõ vallások. Azonban semmi esetre sem alkotnak „három egyházat”.

b) – Van-e akkor jogosultsága a szekta szónak? Ha minden új, eddig ismeretlen vallást szektának nevezünk, akkor nincs. Ez éppen olyan tévedés, mint amikor minden vallást egyháznak mondunk. A II. vatikáni zsinat kijelenti, hogy Krisztus egyetlen egyházat alapított, és ez a katolikus egyházban áll fenn ebben a világban (LG 8). Sajnálja, hogy a századok folyamán szakadások történtek, de „tõlünk különvált egyházakról” és „egyházi közösségekrõl”, nem pedig szektákról beszél (vö. NAe 3). Más hivatalos katolikus dokumentumok azonban használják a „szekta” megjelölést is.³

Mi különbözteti meg az egyházat, illetve az egyházakat a szektáktól és más új vallási közösségektõl? Egyes szerzõk szerint⁴ nem találunk olyan meghatározást, amely egyetlen tényezõ, ismérv alapján minden kétséget kizáróan elhatárolja a szektákat az új vallási csoportoktól és az egyházaktól. A szekta fogalom meghatározásához több tényezõt kell figyelembe venni. A meghatározásba ugyanis belejátszik az egyházról alkotott felfogás. Pl. a katolikus szerzõk általában több csoportra alkalmazzák a szekta elnevezést, mint a protestáns egyházak. A hittõl való elhajlást könnyebb ott megállapítani, ahol egyetemes tanítóhivatal nyilatkozik a hit letéteményérõl. India vallásain belül vannak egymástól jelentõsen különbözõ csoportok, de ezeket a hinduk mégsem tekintik szektáknak, mert mind teret kaphatnak benne: az indiai vallásoknak ugyanis nincs pontosan körülhatárolt hittételrendszere.

A szekta szó összefüggésben van az államnak a vallásokhoz való viszonyával is. A vallási egység, illetve csoportokra való szakadás társadalmilag is fontos kérdés volt. Fõként ott, ahol az államhatalom egyetlen vagy csak néhány vallást ismer el (pl. Magyarországon 100 évvel ezelõtt vagy ma egyes arab államokban). Ahol ez nem áll fönn, mint pl. az Egyesült Államokban, ott még kisebb vallási csoportokkal kapcsolatban sem szektákról, hanem felekezetekrõl beszélnek.

c) – A gyakorlatban két ismérv segít abban, hogy megkülönböztessük a keresztény eredetû egyházakat és egyházi közösségeket a szektáktól. Az elsõ az ökumenikus lelkület. Bár hisszük és valljuk, hogy a katolikus egyház hirdeti és éli Krisztus tanításának teljességét, mégis elismerjük, hogy a keresztség révén a Szentlélek más keresztény közösségekben is mûködik. Ebbõl kifolyólag próbáljuk ezeket jobban megérteni, és a keresztény szeretet szellemében akarjuk összeegyeztetni az igazság keresését és megvallását a másik megbecsülésével, tiszteletével. Ha a másik közösség is elfogadja a kereszténység lényeges elemeit, és hajlandó együtt keresni az egység helyreállását, akkor a II. vatikáni zsinat szellemében nem nevezzük szektának, hanem testvéregyháznak vagy egyházi közösségnek. Ezt a meggyõzõdést tükrözi az Egyházak Ökumenikus Tanácsa is 1950-ben Torontóban kiadott közleményében. Eszerint Krisztus feje a testének, az egyháznak, és a tagegyházak készek arra, hogy közös tanácskozásban keressék, hogyan kell tanúságot tenniük Krisztusról a mai világban, és ezért tartózkodnak mindattól, ami megzavarná köztük a testvéri viszonyt. Vagyis készen állnak az õszinte párbeszédre.

Ez az ökumenikus beállítottság hiányzik egyes, magukat kereszténynek nevezõ közösségbõl, amelyek a „régi egyházakat” „iszonyatosnak” tartják, mint pl. Joseph Smith (1805–1844), a mormonok alapítója. A Hit Gyülekezete keresztény csoport. Minden jel ugyanis arra mutat, hogy keresztségük érvényes – legalábbis az, amelyet nem megkeresztelteknek szolgáltatnak ki. Magatartásuk azonban zárt, nem törekszenek ökumenikus kapcsolatokra, hanem agresszívak, fõleg a katolikus egyházzal, de gyakran a többi keresztény közösséggel szemben is⁵. A szektásodás veszélye fennáll a katolikus egyházon belül is, amikor a különbözõ lelkiségi vagy lelkipásztori irányok között gyengül, vagy egyenesen megszakad az õszinte párbeszéd.

A keresztény egyházak és szekták megkülönböztetésének másik fontos ismérve a keresztény történelemmel szembeni álláspont: az elsõ (négy) egyetemes zsinat tanításának elfogadása. Ugyanis ezek pontosították a Jézus Krisztus istenemberi személyére és a Szentháromságra vonatkozó bibliai tanítást. Ennek alapján érthetõ az Egyházak Ökumenikus Tanácsának 1961-ben Új-Delhiben tett nyilatkozata az egyház teológiai alapjairól: „Maga a Szentháromság-egy-Isten a forrása és célja az egyház egységének; a teremtmény rendeltetése az Istennel való közösség; az ember ezt a rendeltetését csak az üdvösség rendjében, Krisztus által valósíthatja meg; Krisztus Lelke formálja egy testté.” Ezért az Ökumenikus Tanács csak azokat a közösségeket veszi fel tagjai közé, amelyek vallják ezeket a tételeket. A szekták szerint viszont a többi, fõleg az ún. „régi” keresztény egyház nem maradt hû Jézus tanításához, és ezért õk most, a Szentírás új értelmezése alapján meg akarják alapítani az igazi krisztusi közösséget. Az alapvetõ keresztény hagyományt, a keresztény múltat és ennek tanulmányozását teljesen vagy részlegesen mellõzik.

d) – Az újabb vallási csoportok közül azokat tartjuk szektáknak, amelyek ugyan esetleg keresztény alapokból indultak el, de a világ végérõl vagy egyéb kozmikus események elkerülhetetlen bekövetkezésérõl hirdetnek olyan elveket, és alkalmaznak olyan módszereket, hogy halálba, öngyilkosságba vagy gyilkosságba viszik az egész közösséget (pl. Johnstown, Waco Farm, a Nap-templom Rend; ez utóbbi Svájcban, illetve Kanadában több tucat személy gyilkosságához (?), öngyilkosságához (?) vezetett 1994-ben és 1995-ben.⁶)

Szektáknak tartjuk továbbá azokat a közösségeket, amelyeknek célkitûzése magában foglalja a „világuralom megszerzését”, a „földi messianizmust”. Ilyen pl. a Szcientológia, az Egyesítõ Egyház (népiesen: Moon-szekta), a Baha’izmus stb. Mivel a politikai hatalom megszerzését is célozzák, toborozási módszerük agresszív, nem válogatnak az eszközökben.**

Végül, ismét fõként társadalmi szempontból, szektáknak tekinthetjük a keleti vallásokra épülõ ún. gurumozgalmakat, pl. a Transzcendentális Meditáció, az Ananda Marga stb. A gurumozgalmak esetében lényeges a társadalomtól való lehetõ legteljesebb elszigetelõdés, és központban áll a mester, az iránta való föltétlen engedelmesség.

Amikor új keletû, nem a keresztény hitre vagy más meglevõ vallásra épülõ csoporttal találkozunk, mint például amikor egy „tudományra” épülõ közösség nevezi magát egyháznak (pl. a Magyarországon bejegyzett „Idegen Fejlettebb Intelligenciában Hívõk Közössége Egyház”; egyszerûbben: ufóhívõk), akkor helyesebb ezt új vallási közösségként kezelni, jóllehet magatartása erõsen „szektás” jellegû, és – M. Introvigne találó kifejezését használva – talán csak „érintõlegesen” vonatkozik az embernek az Istenhez, az Abszolúthoz való kapcsolatára.⁷

e) – Mindezért, ha lehetséges, kerüljük a szekta szó használatát. Ne próbáljuk azzal védeni magunkat, hogy a katolikus hitünktõl különbözõ vallási közösséget „leszektázzuk”. A keresztény hit alapjait elfogadó közösségek esetében kövessük inkább a II. vatikáni zsinat szóhasználatát, és beszéljünk tõlünk elszakadt vagy testvéri keresztény egyházakról, illetve egyházi közösségekrõl; nem keresztény eredetû csoportok esetén pedig vagy jelöljük meg eredetüket: hindu vagy buddhista közösség, vagy nevezzük új vallási közösségnek. Esetleg mondjuk meg azt is, hogy a csoportot nem tekintjük egyháznak, hanem ezoterikus (okkultista) vagy hasonló társulatnak (ilyen pl. a Szcientológia), jóllehet Magyarországon használja az egyház nevet. Ha szükséges, a szekta szót melléknévi formában használhatjuk, amikor ki akarjuk fejezni a szóban forgó közösség agresszív vagy destruktív viselkedését. Itt is az okosság és a szeretet vezessen.

II. A magyarországi vallási közösségek jelenlegi helyzetérõl a 2001-es népszámlálás fényében

A mellékelt táblázat, a 2001-es népszámlálás adatai alapján, megpróbál átfogó képet nyújtani a Magyarországon tevékenykedõ vallási, illetve annak tekinthetõ közösségekrõl, valamint tagjai számáról. A népszámláláskor nyert adatokat érdemes összehasonlítani a Török Péter által 1996/97-ben végzett felmérés adataival.⁸

a) – Jelenleg több mint 130 bejegyzett vallási közösség van Magyarországon. Pontos számukat nehéz megállapítani, még kevésbé azt, hogy mennyi mûködik ténylegesen. Némelyik ugyanis két név alatt is szerepel, nem egy pedig a bejegyzéskor felmutatott ugyan 100 kérelmezõt, de ezek egy része meghalt, vagy visszalépett, vagy a gyakorlatban nem vesz részt a közösség életében. Török elõbb idézett tanulmányában rámutat arra, milyen nehéz pontosan meghatározni, hogy ténylegesen hány különbözõ vallási közösség mûködik hazánkban, és hány tagjuk van. Az ún. „kisebb egyházak” egyharmadánál lehetséges a más közösségeknél való tagság is. Vagyis létezik nem egy olyan vallási közösség, amely megengedi, hogy tagjai más vallások tagjai is maradhatnak. Török azt is megállapította, hogy két tucat a bejegyzett egyházak közül ténylegesen megszûnt.⁹

b) – A legutóbbi népszámláláskor „a lakosság csaknem 260-féle egyházhoz, felekezethez, vallási szervezethez, közösséghez sorolta magát” – olvashatjuk a Központi Statisztikai Hivatal interneten közzétett jelentésébõl. Tüzetesebb vizsgálat szerint azonban azt kell mondanunk, hogy a népszámlálás alkalmából a vallási hovatartozásra válaszolók 260 különbözõ néven nevezték meg, hogy milyen vallási közösséghez tartoznak, ami azonban nem egyértelmû adat. Ugyanis a bejegyzett vallásokhoz hasonlóan is voltak átfedések; pl. az Egyesítõ Egyház tagjai néha moonistáknak jelölték magukat. Számos személy viszont olyan közösséget jelölt meg, amely Magyarországon nincs hivatalosan bejegyezve; pl. azok, akik „spiritisztának” vagy paradox módon „ateista” vallásúnak vallották magukat.

A mellékelt táblázat I. pontja: „Keresztény egyházak”, a régi és általános magyar felfogás szerint is egyháznak nevezett keresztény vallási közösségeket és tagjaik számát sorolja fel. Eszerint a katolikusok (latin és görög szertartásúak együtt) alkotják a legnépesebb közösséget: 5 558 961 személy. A népszámlálási adatokra jellemzõ, hogy az egyéni adatlapokat vizsgálva találunk 399 személyt, aki katolikusnak mondta magát, de nem latin, se nem görög szertartású. Az aláhúzást olyan közösségeknél alkalmaztuk, amelyeknek alcsoportjai vannak. Az alcsoportba tartozó „egyházak”, „egyházi közösségek” között léteznek kisebb-nagyobb különbségek is, mint pl. egy katolikus lehet római, illetve görög szertartású, de az alcsoportok tagjai alapvetõen ugyanazt a hitközösséget alkotják.

Valamelyik ortodox keresztény egyház tagjának (román ortodox, budai szerb ortodox, orosz ortodox stb.) összesen 15 198 személy nyilvánította magát. Reformátusnak jelentette magát 1 622 796 személy, evangélikusnak 303 884.

c) – Az interneten is közzétett népszámlálási felsorolásban a három „történelmi” és az „ortodox” egyházak mellett találunk még négy keresztény csoportot: baptisták 17 705, adventisták 5840, „többi protestáns” 34 530, és „többi keresztény” 24 340 személy. Hogy ez a felsorolás miért emeli ki külön a baptisták és az adventisták közösségét, arról nem találunk ismérvet. De arról sem, hogy hogyan sorolták be az egyes keresztény, illetve keresztény eredetû közösséget a „többi protestáns”, illetve a „többi keresztény” közé.

A mellékelt táblázat – egy katolikus és egy kisebb keresztény közösséghez tartozó valláskutató segítségével – a II. pontban a kisebb protestáns közösségeket az „Egyéb keresztény egyházi közösségek” címen négy csoportba osztja. A besorolás nem kimerítõ olyan értelemben, hogy nem tünteti fel azokat a kis keresztény közösségeket, amelyeket a népszámlálás során csak igen kevesen említettek.

Mind a négy csoport közösségei megegyeznek abban, hogy vallják a háromságos egy Istenbe vetett hitet, valamint azt, hogy Jézus Krisztus valóságos ember és valóságos Isten; a Bibliát Isten szavának, Isten egyetlen és teljes kinyilatkoztatásának (sola scriptura) tekintik, és hogy az ember a hit által nyeri el az üdvösséget. Továbbá ökumenikus lelkülettel viselkednek a többi keresztény közösséggel szemben. Sok közülük tagja az Egyházak Világtanácsának is. Kisebb-nagyobb eltérések azért vannak, nemcsak a négy fõ csoport, hanem még az alcsoportok közösségei között is, részben az egyházkép, a szentségek értelmezése és részben az ökumenikus lelkület értelmezése terén.

Egyes közösségek, mint pl. a baptisták és a metodisták, nemcsak az államhatalomtól, hanem az országukban jelentõs evangélikus vagy református egyházi vezetõségtõl is teljes függetlenséget kívántak és kívánnak közösségük vallási életének irányításában. Ezeket – a német szóhasználatot követve – az ún. „szabadegyházak” közé soroltuk.

Az evangéliumi (vagy „evangelikális”¹⁰) közösségeket fõleg a pietizmus, a lelki ébredés és a szubjektíven is átélt megtérés és megigazulás hangsúlyozása, a Biblia tanulmányozásából merített szeretetszolgálatok, valamint a küldetéstudat (evangéliumi misszió) jellemzi.

A karizmatikus, pünkösdista közösségek inkább a Szentlélek ajándékainak (a nyelvek adományának, a prófétálásnak, a gyógyításnak és a gonosztól való megszabadulásnak) a megtapasztalását helyezik elõtérbe. Van, aki különbséget tesz a karizmatikus és a pünkösdista protestáns közösségek között, jóllehet alapvetõen ugyanaz a lelkiség táplálja mindkettõt. A megkülönböztetés inkább a karizmatikus ajándékok értelmezésére és megnyilvánulási formáira, valamint a Szentlélek adományainak elnyeréséhez vezetõ útra vonatkozik. A pünkösdista csoportok pl. a prófétálás adományát legtöbbször szó szerint értelmezik: az így kapott kijelentéseket kötelezõnek tartják; a Szentlélek mûködésének jeleit pedig (nyelveken való beszéd, „a lélekben való megnyugvás” stb.) teátrális módon hirdetik, stb. Ezekbõl gyakran probléma is akadt és akad, amikor két eltérõ vagy ellentétes „prófétai nyilatkozat” merül fel ugyanabban a közösségben. Az egyházi közösség megnevezésében használt „teljes” jelzõ rendszerint pünkösdista csoportra utal.

A népszámlálásnál 3762 személy csupán pünkösdistának tekintette magát. 3708-an jelentették ki, hogy õk a Hit Gyülekezete tagjai, 231-en pedig az ebbõl kiszakadt „autonóm” (a budapesti, ceglédi, esztergomi, paksi, szolnoki autonóm gyülekezet) közösségekhez tartoznak. Itt is láthatjuk, hogy ezek az „új hajtások” a magatartás terén nem mindig viselik magukon az „ökumenikus” jelleget – eredeti közösségükkel szemben sem. Érdekes azt is megfigyelni, hogy Török idézett tanulmánya szerint 1996/7-ben a Hit Gyülekezete úgy nyilatkozott, hogy 35 000 hívük van, most pedig még 4000-ren sem vallották magukat a Gyülekezet tagjainak. A nagy különbség részben abból magyarázható, hogy a Gyülekezet szakadása ezután történt. Részben talán abból, hogy a közösség közel állt az SZDSZ-hez; ez a politikai párt pedig eleve ellene volt annak, hogy a népszámlálás során egyáltalában kérdést lehessen feltenni a vallási hovatartozásról. Lehetséges tehát, hogy a Gyülekezet tagjai ezt a felfogást tükrözték azáltal, hogy nem nyilatkoztak vallási hovatartozásukról. – A pünkösdisták közé sorolt Evangéliumi Pünkösdi Közösségnek tagjaként 3646 jelentették magukat. A karizmatikus közösségek között pedig a legnépesebb a Jim Sanders irányát követõ Krisztus Szeretet Egyháza 2572 taggal, ami kb. egyezik a Török-felmérés adataival.

Külön csoportba soroltuk az adventistákat, mivel nekik sajátos elgondolásuk van Krisztus második eljövetelérõl, továbbá a szombatot (a Hetedik Napot) tartják ünnepüknek, és bizonyos ószövetségi étkezési szabályokat is követnek. A Heted Nap Adventista Egyházhoz tartozók csoportja, összesen több mint 5000 taggal, több kisebb közösségbõl tevõdik össze.

d) – A III. pontban két részre osztottuk a „keresztény hátterû vallási közösségeket”. Ezek közül az elsõre alkalmazható leginkább a „szektás” jelzõ. A „szektás keresztény közösségek” csoportjai ugyanis magukat ugyan kereszténynek hirdetik, de vagy erkölcsi elveik, vagy pedig tanításuk (hittételeik) összeegyeztethetetlenek az evangéliummal, s ugyanakkor agresszívan támadják a katolikus egyházat vagy a többi keresztény közösséget. Pl. az 1992-tõl magát Családnak nevezõ közösség eredetileg „Isten Gyermekeinek”, majd 1983-tõl „A Szeretet Családjának” titulálta magát, kezdetben „flörtöléssel” próbált magának tagokat toborozni. A szexuális életre vonatkozó tanításai pedig ma sem egyeztethetõk össze a kinyilatkoztatással, de az általánosan elfogadott társadalmi renddel sem.  A többi ide sorolt közösség (alcsoport) pedig (köztük a H. N. Adventista Reformmozgalom) kizár mindenféle ökumenikus együttmûködést a többi keresztény közösségekkel.

A „nevükben keresztény közösségeket” „álkeresztény közösségeknek” is lehetne nevezni. Fellépésükben hivatkoznak a Szentírásra, s gyakran nevükben is hangoztatják, hogy keresztények, de vagy tagadják Jézus Krisztus istenségét és a Szentháromságot (ilyenek a Jehova tanúi és az unitáriusok), vagy pedig „más kinyilatkoztatásaik” is vannak (pl. a mormonok és az „Egyesítõ Egyház” = Moon-szekta), vagy pedig a „szellemi erõkre” hivatkozva „elspiritualizálják” a szentségeket (Keresztény Tudomány = Christian Science). A Jehova tanúi alkotják a legnagyobb „nevében keresztény” szektás közösséget Magyarországon. A népszámláláskor több mint 21 000-en soroltatták be ide magukat, ami kb. 3000-rel több tagot jelent annál, amit 1997-ben Török megállapított. Ez a csoport tehát erõsen növekszik. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza (mormonok) viszont annak mintegy a felét (1399) kapták meg, mint amit taglétszámként Törökkel közöltek (3000).

e) – A IV. és V. pontban foglalt nem keresztény vallási, illetve világnézeti közösségek irányát már nevük megmutatja. A népszámlálás szerint növekedett az iszlám követõinek a száma (3517). Itt egyetlen új, szektás jellegû közösséget találunk, a Bahá’i hit követõit. Török adataihoz képest jelentõs különbséget tapasztalunk a buddhista közösségek tagjainak számában is: nála összesen 2900-at, míg a népszámlálásnál összesen 5223-at találunk. Az indiai eredetû csoportoknál a Krisna-tudatú hívõk közössége a legnépesebb; de a népszámláláskor közölt 949 tag messze elmarad a Töröknek mondott 9000 tagtól.

Elgondolkoztató az V. pontba sorolt csoportok és tagjaik száma. Az „ateistákat”*** kivéve a többi csoportot a New Age szelleme járja át. Ezek az irányok, néha ugyan régi köntösbe bújtatva, valami „újat”, „titokzatosat”, de mégis „tudományosnak” feltüntetettet kínálnak a modern keresõ embereknek. Számbelileg kiemelkednek a Szcientológia-hívõk (Töröknél 9500, a népszámláláskor „csak” 592); az ufóhívõk (887) és az újpogány/õsmagyar csoportok (Töröknél 830, a népszámláláskor kb. 600). Mindenesetre megdöbbentõ, hogy mindezek, még a „boszorkányok” és a „sátánisták”, is „egyházaknak” nevezhetik magukat – legalább is a jelenlegi magyar jogrend szerint!

III. Oknyomozás

Miért terjednek**** körünkben is az új vallások és a szekták? – ez a lelkipásztorok elsõ és jelentõs kérdése. Néhány ilyen okra szeretnénk rámutatni.

a) – Az új vallások és szekták behatolásának egyik oka az az ûr, amelyet a 40 éves kommunista rezsim teremtett. A kommunizmus hallani sem akart a vallásról, támadta a vallást, fõleg a katolikus egyházat, és minden lehetõ alkalmat felhasznált arra, hogy akadályozza az evangélium terjesztését. Az emberek tekintetét csupán az evilági jólétre, a földi paradicsomra irányította. A rezsim megszûnt; de pótoltuk és pótoljuk a hiányt? A közélet orgánumai nem ezt tükrözik. A fogyasztásra berendezkedett társadalom lelki téren éppen akkora, ha nem még nagyobb ûrt teremt, mint a kommunizmus. Ma az anyagias életszemlélet szétfolyóbb formában, de nem kevésbé veszedelmes módon vallásellenes, mivel „kesztyûs kézzel” fojtogat.

A kommunista rezsim felfedte az ún. népi vallásosság gyengéit is. A második világháború elõtt szinte minden gyermeket megkereszteltek, szinte mindenki járt valamilyen hittanra, templomaink is látogatottak voltak. De ha õszinték vagyunk, valószínûleg igazat adunk annak a plébánosnak, aki a negyvenes évek elején azt mondta híveirõl: Ez a nép vallásos, de nem keresztény. Igen, a nép járt templomba, gyermekeit küldte a hittanra, adakozott is (mégpedig elég bõkezûen) az egyház javára, de hitük inkább a „hagyományra”, a szokásokra, semmint belsõ meggyõzõdésre, a személyes hit vállalására épült. Ezért külsõ nyomásra hamar összeomlott, igen sok embernél nem volt tartása. Elsõsorban azok tartottak ki – vállalva a mellõzéseket, társadalmi hátrányokat, börtönt –, akik meggyõzõdésbõl, személyesen kötelezték el magukat hitük mellett. Jórészt ez magyarázza meg, hogy fõleg a 40–45 év körüli magyarok, és következésképpen az õ gyermekeik élete igen gyakran már nem keresztény. Ismert, hogy számos fiatal magyar család már meg sem keresztelteti gyermekeit; a középkorúak már alig kaptak rendszeres hitoktatást a templomokban. Szüleik, nagyszüleik úgy-ahogy próbálták talán pótolni a hiányokat, de a következõ nemzedékre már igen kevés jutott ebbõl.

b) – Napjainkban megrendült a 19. században és a 20. század elsõ felében (nálunk a hivatalos marxizmus nyomására a nyolcvanas évek elejéig) uralkodó felfogás, miszerint a tudomány az egyetlen szilárd, abszolút biztos tájékozódási pont az életben. Marx mellett ugyanezt a felfogást vallotta Freud is. Talán ezek ellenhatásaként a katolikus életben is az „észérveket” hangsúlyoztuk, és mindenekelõtt azt sürgettük, hogy az emberek megtanulják a hit igazságait, és így biztosítsák a „hit tisztaságát” életükben. A személyes „tapasztalatról”, meggyõzõdésrõl és az ezzel kapcsolatos érzelmi oldalról nemigen illett beszélni. – Ma a tudomány „mindenhatóságának nimbusza” még erõsen kísért. A komoly tudósok viszont elismerik, hogy a tudományos igazságok elõfeltételekbõl indulnak ki, amelyeket a tudós is „kölcsönöz”, és amelyeket nem õ dolgozott ki tudományos módszereivel. Sok ember számára azonban a tudománynak jelenlegi „viszonylagosabbá” – úgy is mondhatnánk, alázatosabbá – vált álláspontja elbizonytalanodást hozott magával. Mivel személyes vallási tapasztalatból eredõ biztos támpontja nincsen, könnyen kap olyan eszmék után, mint az egyoldalú szekták, amelyek ezt a biztonságot – legalábbis látszólag – megadják.

c) – Nyugaton a szekularizált és fogyasztásra berendezkedett világ minden eszközzel igyekszik – a maga módján – betölteni ezt az ûrt. Sokszor jóindulatú, alapjában véve keresztény, de legtöbbször nem katolikus, hanem protestáns szellemû új közösségek példáit állítja a keresõ fiatalok elé. Máskor pedig a médiumok a posztmodern kor vívmányaként mutatják be az ún. keleti vallások: a hinduizmus és a buddhizmus eredeti vagy nyugatias változatait. Néha pedig csak valami „meditációt”, „energiaáradást”, azaz a New Age szellemiségét sugárzó „lelkiséget”, helyesebben: valláspótlékot ígérnek az üres, valamiféle transzcendensre vágyó embereknek. Sõt van, aki az õsmúlt vallásait, az õsmagyar vallást, a sámánizmust, illetve hasonló irányokat kínál a ma magát egyedül és sok szempontból céltalannak, kielégületlennek érzõ nemzedéknek. Ezek az újabb irányok éppen a fiatalabb nemzedéket veszik célba. Ennek a nemzedéknek a tagjai, a fejlõdéslélektan törvényszerûségeinek megfelelõen, keresik önazonosságukat. A média szakemberei és a modern társadalmi élet irányítói tudják, hogy a felnövekvõ generáció mindig érzékenyebb az újdonság iránt, mindig jobbá akarja tenni a világot, mint azt õsei mutatják neki. Mást akarnak: olyat, amit maguk választanak, s nem „mások” tukmálnak rájuk. A valláspszichológia igazolja, hogy a serdülõkor végét és fiatal felnõtt kor elsõ éveit élõ nemzedék tartja magát a legkevésbé vallásosnak. Ennek az életkornak a tagjai gyakran még nem tudják megkülönböztetni a valódi, tartós értékeket a mulandóktól. Korunk fiatal nemzedékénél (visszahatás a múlt században uralkodó totalitárius rezsimekre?) a szabadságigény gyakran szabadossággá válik, a személy tisztelete helyett a csupán egyéni, önzõ igények kielégítése kerül elõtérbe. A fiatalok sokszor, talán nem tudatosan, de ténylegesen, olyan „vallást” keresnek, amely õket szolgálja ki, ahelyett, hogy õk adnák magukat Isten szolgálatára.

Ugyanakkor a fiatal nemzedék, éppen az értékek zsibvásárává vált városok légkörében, nem talál elég támaszt arra vonatkozóan, hogy melyik is a helyes út, mit is válasszon: igen gyakran nem kap segítséget sem a családjától, sem közvetlen környezetétõl a helyes életút megkeresésénél. Hiszen néha már azt sem tudja, hogy valóban melyik is az õ családja, a megélhetésért folytatott harcban pedig inkább vetélytársakra, mint barátokra talál. Egyedül marad. A társadalom sok mindent kínál neki, csak azt nem, hogyan is különböztesse meg a valódi értékeket a felületes csillogástól. Ezért van az, hogy nem egy fiatal könnyen azt a vallást vagy valláspótlékot választja, amely elõször kínál neki mélyebb boldogságot, megértõ közösséget. Ezekben az esetekben a hit tartalma mintha másodrendû szerepet töltene be. Az illetõt inkább érzelmei, nem pedig értelme vezetik abban, hogy milyen valláshoz csatlakozzék.

Itt merülnek fel a kérdések katolikus egyházunkkal kapcsolatban is. Mennyire törõdünk ezzel a nemzedékkel? Elébük megyünk? És hogyan? Milyen kép alakul ki rólunk viselkedésünk alapján? Vagy azt várjuk, hogy õk keressenek meg minket, õk jöjjenek hozzánk?

d) – Két elgondolkoztató példával szeretnénk illusztrálni a mondottakat.

– A nyolcvanas években egy tizenhat éves fiatalember a magyarországi zenbuddhista közösséggel találkozott. Nyolc évig gyakorolta a zent; így próbálta megtalálni élete értelmét. Utána megtért, keresztény lett. De nem minket, katolikusokat, sem pedig egyet a „történelmi egyházak” közül választott, hanem egy kisebb, új evangéliumi protestáns közösséget, amely a múlt század hatvanas éveiben alakult Kaliforniában. Ennek – ahogy a közösség szórólapján olvashatjuk – „legfõbb vonzereje egyrészt abban az egyszerû módszerben rejlett, hogy tanítói az egész Bibliát könyvrõl könyvre, fejezetrõl fejezetre, versrõl versre végigmagyarázták, másrészt abban, hogy külsõségekben hajlandók voltak nyitni a fiatalok felé. . . Isten nagyon sok olyan embert vonzott ehhez a gyülekezethez, akik korábban más egyházakat hagyomány- és formatiszteletük miatt utasítottak el. . . Egy felekezeti határokat átlépõ lelki ébredésnek a gyümölcse. . . A teljes Biblia tanításával mi is mindenkit egészséges hitû tanítvánnyá szeretnénk tenni.” A magyar csoport 1991-ben indult el, és jelenleg már több száz tagja van. – Milyen kereszténységképet vár el ez a közösség, ez a fiatalság?

– Brazília még ma is a világ legnagyobb katolikus országa. De meddig lesz az? 1950-ben kb. 50 millió lakosa volt az országnak, a lakosság 93,5%-a római katolikus; a régi, fõleg német eredetû bevándorlókból és leszármazottaikból álló protestáns csoport 3,5 százalék, és szinte senki sem vallástalan. 1980-tól a kép megváltozik: az összlakosság kb. 120 millió, megjelennek a pünkösdista csoportok, valamint a vallásnélküliek. A 2000. évi népszámlálásnál pedig a már 170 millió lakosból csak 73,6% a római katolikus, 15,4% protestáns – kb. kétharmaduk (10,4%) pünkösdista –, továbbá 7,3% vallástalan.

A brazil lakosság nagy része az ötvenes-hatvanas években ugyan katolikusnak vallotta magát, de hite gyenge alapokra, vagyis inkább áthagyományozott, de személyesen nem vállalt és el nem mélyült indítékokra épült. Hogy ilyen vallási helyzet állt elõ, annak több oka volt. Részben a paphiány: Brazíliában egy papnak átlagban több mint 8000 embert kell ellátnia. A vidéken a paphiány még érezhetõbb: ott viszonylag még kevesebb a pap. Másik oka az analfabétizmus, mely a 70-es években a lakosság kb. 50%-ára terjedt ki. Az analfabéták vallási képzése természetszerûen alacsonyabb szinten maradt. A hívõk vallásossága tehát „gyenge lábon” állt.

A brazil lakosság rendkívüli gyors növekedésével egyidejûleg jelentõs változás tapasztalható a brazil népességmegoszlásban is. Míg az ötvenes évek végén a lakosság 70%-a vidéken élt, és csak 30%-a városokban, ez az arány 1990-re megfordul; sõt 1996-ban már a lakosság 79%-a él a városokban, és csak 21%-a vidéken. A változás fõ oka az utóbbi évtizedekben tapasztalható rohamos brazil iparosodás. Az ipari és kereskedelmi központok vonzzák a lakosságot; a vidék kiürül, sok helyen még inkább elszegényedik.

A 70-es években megjelentek Brazíliában is a karizmatikus megújulási mozgalmak. Ezek jelentõségét és hatását röviden így foglalja össze egy neves brazil vallásszociológus: „Ha a »felszabadítás« katolicizmusa a zsinat utáni egyház megnyílását jelenti a »szegények világa« felé, a »karizmatikus megújulás« a legsikeresebb törekvés a modern (vagy talán a posztmodern) világ felé. Valóban, szinte abban a pillanatban, hogy az egyházi bázisközösségek kezdték elfoglalni az elsõ helyet a katolikus színtéren, megérkeztek Brazíliába az elsõ hírnökei a katolicizmus új formájának, amelyet a fehér észak-amerikaiak karizmatikus mozgalmai sugalltak. Néhány éven belül a »karizmatikus megújulás« elfoglalta a többi lelki megújulási mozgalom (mint pl. a cursillo, a fiatalok csoportjai, a családi közösségek) helyét, és ma vezérszerepet játszik az egyházi élet jelentõs területén, és ennek nagy részére rányomja a stílusát. . . Azt mondanám, hogy a »karizmatikus megújulás«-t a vallási tökéletesedés jellemzi, jóllehet ezzel nem lehet minden további nélkül azonosítani.”¹¹

A huszadik század elején már voltak Brazíliában is a baptista pásztorok által vezetett  „klasszikus pünkösdizmust” képviselõ csoportok, mint az „Isten gyülekezetei” (Assembleias de Deus), a „Keresztény Kongregáció Brazíliában” (Congregação Cristã no Brasil) stb. Fõleg ezeknél találtak kedvezõ fogadtatásra a gomba módra szaporodó brazil nagyvárosok peremén élõ, vidékrõl bevándorolt egyszerû emberek, akiknek nagy része eredetileg katolikus volt, de hitük eredeti környezetükben sem vert mélyebb gyökeret. Lelkük mélyén Krisztust keresték, de nem tudtak könnyen beilleszkedni új környezetükbe. Az imaházak köré gyûlt kis közösségekben és az egyszerû, de a mindennapi életre utaló bibliai prédikációkban jobban otthon érezték magukat, mint a nagyvárosok népes, de mégis névtelen vagy legalábbis ilyennek tûnõ plébániai életében.

Idõközben számos, észak-amerikai eredetû „missziós” csoport is kezd tevékenykedni a nagyvárosok közép- és felsõbb osztályaihoz tartozó emberek körében. Legjelentõsebb helyet azonban a brazil eredetû „Isten Országának Egyetemes Egyháza” (portugálul: Igreja Universal do Reino de Deus = IURD) foglalja el. Alapítója, Edir Macedo, 1945-ben született katolikus családban. Kezdetben vonzódott az Észak-Amerikából származó „Igreja de Nova Vida” közösséghez, de 1977-ben megnyitotta saját imaházát, és késõbb magát püspöknek titulálta, jóllehet semmilyen felszentelést nem kapott. Közösségét, amelynek ma kb. 5 millió tagja van (de pontos tagsági nyilvántartásai nincsenek), autokratikusan vezeti. Õ rendelkezik az anyagiak felett (ennek részei: több mint harminc rádióállomás, tizennégy saját tévéállomásból álló hálózat, egy napilap, egy bank stb.¹²), de övé az utolsó szó a tanítás terén is, amelyben több „püspök”, „pásztor” és több ezer „munkás” segíti. Brazílián kívül már Portugáliában, Angolában és más országokban is talált követõkre. Teológiai irányát „szinkretista pünkösdizmusnak”, mások „autonóm pünkösdizmusnak” nevezik,¹³ ismét mások pedig egyszerûen „kereskedelmi [marketing] vallásnak” tekintik. Tartalmilag három lábra épül: gyógyítás–ördögûzés–bõvelkedés. Azt ígéri ugyanis, hogy megszabadítja híveit a betegségtõl, a gonosz hatalmától és a szegénységtõl!  Szlogenjei – fõleg a szegénységre vonatkozók – mintegy a felszabadítási teológiának ellenpólusát képviselik. Istentiszteleteinek vezetésében és eljárásmódjában nagyon hasonlít a magyar Hit Gyülekezete módszereihez: látványosságra törekszik, azt ígéri, hogy ha gazdagon adod alamizsnádat Istennek (azaz az IURD-nak), akkor biztosan meggazdagodsz (= bõvelkedés egyháza). Erkölcsileg viszont engedékeny; nyíltan hirdeti: „Az Isten Országának Egyetemes Egyházában tilos valamit is megtiltani!” Kell-e több a társadalmilag felfelé törekvõ, a nagyváros nyomasztó légkörében magára maradt egyszerû embernek? Kap egy „vallást”, amely „biztosan” kielégíti pillanatnyi és alapvetõ igényeit. – A nagyvárosok „gyökértelenítõ” hatásának, a fogyasztásra berendezkedett, valamint a társadalmi felemelkedést sürgetõ életstílusának következménye lehet az is, hogy egyre több brazil jelentette ki, hogy semmilyen valláshoz sem tartozik.

IV. Lelkipásztori megfontolások

a) – Az új vallási közösségekkel kapcsolatban két alapvetõ lépés látszik fontosnak.

Egyrészt sürgetni kell a magyar alkotmány olyan jellegû megváltoztatását, amely az „egyház” megjelölést kizárólag a ténylegesen keresztény egyházaknak és egyházi közösségeknek tartja fenn. Ilyen módon már sok félreértést el lehetne kerülni a hívek között.  Másrészt fontos lenne elérni azt is, hogy a törvényes bejegyzéshez legalább ezer tag aláírása legyen szükséges, és a közösség mutassa be – alapszabályai által –, hogy ténylegesen vallási jellegû, nem pedig pusztán tudományos célokat vagy anyagi, illetve egyéb érdekeket keres. Minthogy a vallási közösségek általában azért kapnak támogatást az államtól, mivel szociális, nevelõ és komoly kulturális tevékenységet is kifejtenek, a hivatalos bejegyzésnek legyen két fokozata: az elsõ – a vallásszabadság elve alapján – csupán elismerné, engedélyezné a közösség létét; a második – öt-tízévi tapasztalat után – nyilatkozna arról, hogy a közösség valóban tevékeny-e szociális, nevelõi és kulturális téren is.

b) – Az új vallásoknak és vallásjellegû, illetve világnézeti mozgalmaknak (mint pl. a New Age különféle csoportjainak) száma egyre növekszik. Az ember alig képes követni a változásokat. Szükségesnek látszik egy iroda, titkárság vagy központ felállítása, amelynek az a feladata, hogy naprakészen álljon ezen a téren. Hasonló központ szerepét tölti be Rómában a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának irodája és könyvtára. Ausztriában a bécsi érsekség lelkipásztori hivatalában található az egész Ausztriára kiterjedõ, új vallásokkal és szektákkal foglalkozó központ. A bécsi központ egyrészt gyûjti a megfelelõ információkat a különféle vallási csoportokról; feladatában gyakran segítik az egyházmegyék vallásokkal, szektákkal megbízott munkatársai: õk informálják a központot, ha valamilyen új csoport megjelenik a szintéren. Másrészt a központ alaposan tanulmányozza az új vallási közösségeket, és utána megfelelõ információval látja el az egyházmegyei szerveket, a hitoktatókat és minden érdeklõdõt. Itt lehet beszerezni a nép nyelvén is érthetõ leporellókat, valamint komolyabb füzeteket. – A magyar központ lehetne ökumenikus.¹⁴ Esetleg együtt végezhetné munkáját valamelyik egyetemi vallástudományi tanszékkel.

c) – A központ tanfolyamokat szervezhetne lelkipásztorok és hitoktatók számára. Fõleg ez utóbbiak, valamint a papnövendékek helyes felkészítése látszik elkerülhetetlennek. Nemcsak olyan szempontból, hogy az ismeretek terén kapjanak megfelelõ képzést. A szekták és az új vallási közösségek egyik fontos ellenszere a Biblia személyes elmélkedését alapul vevõ és ugyanakkor nyitott, befogadó szellemû közösségek és kisközösségek alakítása. Az egyszerûség kedvéért ezeket a kisközösségeket most csak „bibliaköröknek” nevezzük. Ezeknek a köröknek lényeges eleme, hogy a résztvevõk megosztják azt, hogyan élik meg õk maguk a hitüket: miként szól hozzájuk az Örök Ige, és milyen indítást tapasztalnak követésére. A megosztást azután gyakran követi a nehézségek és kérdések megbeszélése, vagyis egyfajta „bibliaóra”. A katekumenátus hasonló módszert ajánl az újonnan megtérõknek: személyes kapcsolaton keresztül vezeti be õket a hit titkaiba és a teljes közösségi életbe. Miért ne alkalmaznánk ugyanezt a módszert arra, hogy elmélyítsük a hitet a már megkereszteltekben, de akik többre vágynak, vagy akiknek a hite csak többé-kevésbé élõ, nem eléggé személyesen vállalt?

A Jehova tanúi, a baptisták, de részben a Hit Gyülekezete is, éppen a Szentírás imádságos és személyes elmélkedése által hódítanak. Az elsõ kettõ inkább az egyszerûbb nép tagjait szólítja meg, a harmadik pedig inkább az egyetemi végzettséggel rendelkezõk között talál követõkre. Hasonló igény vonz sokakat a különféle evangéliumi és pünkösdista, vagyis nem katolikus karizmatikus csoportok felé is a közép és a felsõbb osztályok tagjaiból is. A katolikus bibliakörök különbözõ stílust ölthetnek magukra aszerint is, hogy tagjaik városiak vagy vidékiek, a fiatalabb nemzedékhez vagy az idõsebb korosztályhoz tartoznak-e, stb.

d) – A felnövekvõ papi nemzedéknek és a hitoktatóknak meg kellene tanulniuk, hogyan vegyenek részt ezekben a körökben. Töltsék be azt a szerepet, amelyet a franciák az ifjúsági csoportok (JOC, JUC, JAC, JEC stb.) „assistant”-jainak neveztek: öntevékenységre nevelik a rájuk bízottakat, s ugyanakkor mellettük állnak. Korunk embere a hit terén is személyes tapasztalatokra akar támaszkodni. A bibliakörben jelen levõ papnak, hitoktatónak is éppúgy kell megosztania hitét, a szentírási rész elmélkedésénél tapasztalt indításait, mint bármelyik tagnak. Legfeljebb az imaóra végén felmerülõ kérdéseknél, problémáknál tölthet be tanítói szerepet.

Tapasztalatból tudom, hogy mind az egyszerû emberek, mind pedig az egyetemisták számára rengeteget jelentenek ezek a bibliakörök. Megnyilatkozásaikkal kölcsönösen segítik a csoport tagjai egymást. Úgy tûnik, hogy a papok, a papnövendékek és a hitoktatók mutatnak – legalábbis kezdetben – nagyobb ellenállást arra, hogy részt vegyenek az ilyen közösségekben. Érdemes lenne azon elgondolkozni, hogy miért van ez így. Azonban arra is van bizonyíték, hogy a kezdeti ellenállás legyõzése után õk is igen nagy hasznot merítenek ezekbõl a kisebb közösségekbõl – mind egyénileg, mind pedig az egész rájuk bízott nagyobb közösség tagjai számára.

e) – Az eltömegesedõ modern világban ezek a csoportok pszichológiai szempontból is jelentõs támaszt nyújthatnak. Hiszen a résztvevõk megtapasztalják, hogy itt személyként kezelik õket, aktív és megbecsült emberként bánnak velük, és egyre inkább kialakulhatnak baráti kapcsolatok éppen ezeken a találkozókon keresztül. Sok mai ember hidegnek és személytelennek találja a hagyományos, megszokott egyházi életformánkat. Többre vágyódik. Ezek a bibliakörök jelentõs eszközök lehetnek abban, hogy megtörjük a nagy plébániai közösségbõl kiáradó személytelen és nemegyszer „jeges” levegõt. A nagyobb, plébániai közösségekben ugyanis a vezetõ könnyebben megfeledkezik az egyéni igényekrõl. A nagy közösségekben könnyebben eluralkodik a formatisztelet, a megszokott s az önmagában véve talán jó, de a fiatal vagy új jövevény számára értelmetlen stílus, a pusztán emberi „hagyomány”, amit oly könnyen „isteni hagyománynak” keresztelünk el, mert szorgalmazásuk a felelõs vezetõnek is (papnak, hitoktatónak) könnyebbséget jelent éppen azáltal, hogy „megszokott” úton jár. Úgy tûnik, hogy korunkban az ideális plébániai közösségeknek kisebb, személyes kapcsolatokat lehetõvé tevõ közösségekbõl, csoportokból kell felépülnie. A nagy közösség szükséges eszköz az „egyetemesség”, a katolicitás megélésére; a kis közösségek pedig nemigen pótolhatók a hit személyes megtapasztalásához vezetõ úton.

f) – Természetesen jórészt tõlünk, az idõsebb papi és hitoktatói nemzedék tagjaitól függ a jövõ. Azaz hogy mennyire vagyunk képesek megnyílni ebben az irányban. Észre tudjuk-e venni, hogy milyen más elfoglaltságokat kell esetleg feladnunk azért, hogy idõnk és erõnk legyen erre az új stílusú pasztorációra? Olyan képzést szorgalmazunk-e szemináriumainkban, a hitoktatóképzõ tanfolyamokon, amely ezt a lelkületet tartja a legfontosabbnak, vagy legalábbis olyan fontosnak, mint a racionális ismeretek megszerzését? Esetleg magunk is kezdeményezünk lépéseket ebben a szellemben híveink körében?

¹ 2002 dec. 4-én tartott elõadás átdolgozott szövege.

² LÉON-DUFOUR, X., Biblikus Teológiai Szótár, Budapest, Szent István Társulat, 1986, 246. o.

^* A görög ekklészia jelentése: összehívás, gyülekezet, továbbá templom; a magyar egyház jelentése: idház, igyház, szentház (hasonlóan: idnap, ünnep, szent nap); tehát templom, továbbá gyülekezet, közösség. (Szerkesztõségi megjegyzés.)

³ Pl. „L’annuncio di Cristo, unico Salvatore, e la sfida delle Sette”, az 1991-ben tartott rendkívüli konzisztórium témájáról: Osservatore Romano, CXXXI. év, N. 79 (39.717), 4–5. o.

⁴ GASPER, H.,–MÜLLER, J.,–VALENTIN, F.: Lexikon de Sekten, Sondergruppen und Weltanschauungen⁵. Herder, Freiburg–Basel–Wien, 1997. – VERNETTE, J., Jésus dans la nouvelle Religiosité. Desclée de Br. Tournai–Paris, 1987.

⁵ BENKÕ A., Igaz-e, hogy nem szekta a Hit Gyülekezete? Hitvédelmi füzetek/17.  Agapé–Vatikáni Rádió, Szeged, 1995.

⁶ VUARNET, J.: Lettre à ceux qui ont tué ma femme et mont fils. Fixot, Paris, 1996.

** A módszerek agresszív jellege szempontjából jelentõs eltérés van egyfelõl a szcientológia meg a Moon-szekta, másfelõl a baha’izmus között. (Szerkesztõi megjegyzés.)

⁷ INTROVIGNE, M.: Il  cappello del Mago. I nuovi movimenti magici dallo spiritismo al satanismo. Sugarco Ed., Carnago (Varese), 1990, 10. o.

⁸ TÖRÖK P.:  A magyarországi bejegyzett kisegyházak tagságának alakulása 1990 és 1997 között: Távlatok, 48. sz. 2002/2: 290–300.

⁹ Török Péter legújabb felméréseire épülõ személyes közlései.

*** A népszámlálás mindössze 280 ateistát mutat ki, hiszen itt vallási hovatartozás bevallásáról van szó. Véleménykutatások szerint hazánk lakosságának több mint 20%-a ateista. (Szerkesztõségi megjegyzés.)

**** A terjedés mértéke konkrétan a következõ: a történelmi egyházak tagjainak vallotta magát 7 millió magyar; különféle, nálunk új vallási közösségek híveinek összlétszáma talán a százezret éri el. (Szerkesztõségi megjegyzés.)

¹⁰ Minden vallás egyház? Tájékozódás a mai vallási pluralizmusban.  Az Ökumenikus Tanulmányi Központ kiadványa, Budapest, 1996, I/10. o.)

¹¹ RIBEIRO de OLIVEIRA, P. A.:  O catolicismo: das CEB’s à Renovação Carismatica. Kézirat, Centro de Estudos e Pesquisa da Religião Contemporânea. Universidade Católica de Brasilia.

¹² VALLE, E.: Psicologia e experiencia religiosa. Ed. Loyola, Sao Paulo, 1998, 159. o.

¹³ HORTAL, J.: Um caso singular de pentecostalismo autonom: A Igreja Universal do Reino de Deus. Kézirat, PUC/RJ, 1999.

¹⁴ Folytathatná a nyíregyházi Logosz Munkacsoport és az Agapé/Vatikáni Rádió által kiadott Hitvédelmi Füzetek munkáját.

Szabó Endre

FIÚK ÉS APÁK – FIÚNEVELÉS

Immáron harmadik éve rendezünk a plébániánkon – a pestszentlõrinci fõplébánián – fiútúrákat. Jogosan vetõdik fel a kérdés: miért is van erre szükség? A gyermekek nem koedukált nevelésének célja a férfias és a nõies eszmények tudatosítása, a gyermekeknek a késõbbi apai és anyai szerepekre, így a családi életre történõ felkészítése. Ezek utóbbiakat nagyon fontos célnak tartjuk, mert korunk hajlamos ezeket az emberi természetbõl ösztönösen fakadó szerepeket összemosni.

Problémafelvetés

Felborultak azok a hagyományos szerepek, amelyeket biológiai és pszichés törvényszerûségek hoztak létre. Összekeveredtek az anyai és az apai szerepek. Elhomályosul a férfieszmény, sok esetben hiányzik az apa szerepét betöltõ személy. Az anyai szereppel is bajok vannak. Az anyaság megbecsülése jelentõsen csökkent, az anya, fõleg ha többgyermekes, már nem példakép, a fiatal lányoknak nem követendõ modell, mert sok esetben nem akadt, aki ezt megtanította volna nekik. Amellett a társadalmi közvélemény és a média is anyaellenes. Az apaszerepre történõ felkészítés pedig nemes egyszerûséggel hiányzik. Ide sorolandó a papi és a szerzetesi hivatás gyermekekkel történõ megismertetése. Ha gyermekekkel foglalkozunk a családi életre történõ nevelés tekintetében, akkor egyúttal a papi és szerzetesi hivatások utánpótlásáról is gondoskodhatunk. A papi és szerzetesi hivatás is egyfajta férfi és nõi ideál, melyet meg kell ismertetni és szerettetni a gyermekekkel.

A plébániákon általánosságban nyomasztó a fiúhiány, a serdülõkort követõen a fiúk többsége „kibérmálkozik” az egyházból. A lányokból ugyan jóval többen megmaradnak, de ezzel az ifjúsági közösségek „ellányosodnak”. A következmény az, hogy „eladósorba” érve viszonylag kevés olyan hívõ fiatalembert találnak maguknak, akik megfelelõ szemléletûek, és pszichésen az apaszerepre is rátermettek. Elszomorító dolog a plébániai bálokon látni a sok szép, értékes, de pár nélküli (már nem is olyan) fiatal lányt.

Tendenciák

Elgondolkodtatóak a legutóbbi felmérések adatai, miszerint – elsõsorban karrier- és kényelmi okok miatt – társadalmunkban általánosságban a fiatal lányok 10–15%-a egyáltalán nem kíván gyermeket vállalni (nem gondolnak arra, hogy valaha egyszer õket is édesanya szülte). Ne áltassuk magunkat: plébániai közösségeinkben sem túl gyakoriak a házasságkötések, a társadalmi trenddel párhuzamosan ezeknek ideje idõben (sokszor túlságosan) kitolódik. Létezik azonban egy másik ijesztõ tendencia is (belterjes) köreinkben: újabb jelenség, hogy a közösségekbõl kikerült ifjú házasok sok esetben nem akarnak hamar gyermeket, általában nem is egészségügyi okokból kifolyólag több évig is várnak. Ennek következménye, hogy ezeknél a pároknál kevesebb gyermek születik, kisebb a nagycsaládok kialakulásának a valószínûsége. Pedig az oltárnál ígéretet tettek arra, hogy jövendõ gyermekeiket elfogadják.

Tennivalók

A bevezetésben említett gondolatokat követve pár évvel ezelõtt néhány hasonló szemléletû (fõleg regnumi múlttal rendelkezõ) édesapával arra a következtetésre jutottunk, hogy a fiúgyermekeknek rendszeresen „fiús” jellegû táborokat szervezzünk. Ezek nomád vagy félnomád jellegûek voltak, és megrendezésük során a gyermekek öntevékenységére építettünk.

Alkalmazott módszereink

A „kisfiúk” a kényelmes városi léttõl – és a fogyasztói társadalomtól – egy hétre elszakadva a szabad természetben megteremtették a létfenntartásukhoz szükséges körülményeket: segítséggel tábort építettek, tüzet raktak, fõztek, valamint a hátukon cipeltek mindent, ami egy táborhoz általában szükséges. Igen nagyszerûen viselték a férfias, sokszor nem is egyszerû megpróbáltatásokat. A sok ügyességi játékkal (sziklás patakmederben futás idõre, fatörzsön futás egy patak felett, íjazás, sziklamászás, csörlõn függeszkedés, tájékozódási versenyek, fakardozás stb.) az volt a célunk, hogy ügyességben és kitartásban növekedjenek. Fokozottan figyeltük az egymás közötti kommunikációt, és a „vadhajtásokat” sikeresen nyesegettük. A lelki beszélgetések alkalmával koruknak megfelelõ szinten a férfinak a családban betöltött szerepére okítottuk õket. A „fiús” mintákat bemutató bibliai történetek mellett az Árpád-házi magyar szent királyok eszményképe is elõkerült, miszerint szentjeink a jóság, engedelmesség, bátorság, lovagiasság eszményét miként valósították meg életükben és a magyar történelemben, és ezek az erények a személyes életünkben miként valósíthatók meg.

Valamennyi esetben egy atya is velünk tartott. Ezt a következõ okok miatt tartottuk fontosnak: lássák a gyermekek, hogy a velünk lévõ pap ugyanúgy viseli a nehézségeket, mintát mutat, „papi ideál”, emellett a napi rendszerességgel megtartott szentmise révén Krisztust az oltáriszentség formájában is „elhozza” a táborba.

Az utóbbi táborokat már nagyobb fiúk bevonásával rendeztük meg oly módon, hogy a kisebbekkel történõ foglalkozásra ösztönöztük õket. Rendkívül fontosnak tartjuk az olyan fiú- és leányvezetõk képzését, akik képesek foglalkozni a kisebb fiú- és leánygyermekekkel, és képesek átadni az általunk is fontosnak tartott eszményeket. „A puding próbája az evés”; vagyis a gyakorlatban kívánjuk „megtanítani” a fiú ifjúságot a kisebbekkel való törõdésre. Persze vannak már korábban kidolgozott, sikeresen mûködõ minták (Regnum, cserkészet); de a probléma közös. Mindenhol vezetõhiánnyal küzdenek, és jelenleg plébániánkon egyik sem mûködik. Fiataljainkat leterheltségük miatt nehéz arra rávenni, hogy egy idõ- és energiaigényes, akár több évig tartó képzésben részt vegyenek.

A „fiúképzésben” rejlõ lehetõségek, eredmények

Reményeink szerint gyermekeinket hozzásegíthetjük ahhoz, hogy késõbbi családjukban az apaszerepeikre könnyebben ráérezhessenek, nem is szólva arról, hogy egy fiúközösségben esetleg többen hívást kaphatnak a papi vagy a szerzetesi hivatásra. A fiúközösségek kialakításával talán meg lehet akadályozni, hogy majdan a fiatalemberek tömegesen hagyják el egyházunkat.

A fiataloknak, a gyerekeknek kalandra van szükségük. Fontos, hogy ezt az igényt ne a TV elõtt ülve, a Big Brothert bámulva elégítsék ki, hanem arra törekszünk, hogy kinn a természetben és felügyelettel igazi „férfias” kalandot nyújtsunk nekik (éjszakai túra, magashegyi túra a Magas-Tátrában, vízi túra). A fiúk megmaradásával talán önálló családot alapítani kívánó lánygyermekeink részére is nagyobb lesz a megfelelõ értékrenddel rendelkezõ „választék”.

HELYREIGAZÍTÁS

    A Magyar Papi Egység legutóbbi, 2002. karácsonyi számába, a 20. oldalon közölt emlékeztetõbe szedési hiba csúszott be, és szerkesztõi figyelmetlenségbõl benne is maradt. A gyulai papi találkozó résztvevõinek száma nem 15 volt, mint az 1. és 14. sorban olvasható, hanem 45.

† KNIPF JÓZSEF

    Baján született 1957-ben, Kalocsán 1982-ben szentelõdött pappá, 1982–1985 káplán Bácsalmáson, 1985–1986 káplán Kecelen, 1986–1988 csávolyi plébános, 1988–1990 hercegszántói plébános, 1990–1998 a kapucinus rendben, 1997–1998 bácsalmási káplán, „az ezt követõ, fájóan rövid idõszakban, a rá mindig annyira jellemzõ jókedvvel, plébániai kormányzóként végezte a szeretett bácsbokodi és bácsborsodi hívek szolgálatát”, meghalt „nagy lelki erõvel viselt, súlyos betegség után” 2002. december 26-án Szegeden. Január 4-én dr. Bábel Balázs érsek temette Bácsbokodon. „A megemlékezésre szánt összegeket a hozzátartozók szándéka szerint rákkutatási célokra ajánljuk fel.”

    Részletek következnek Schindler Mátyás bajai plébános temetési beszédébõl.

    [. . .] Nagybetûvel írtam, hogy Testvérem, mert tudod, az ember szeretné pótolni, amit pótolni már nem lehet. Csak valami egészen más módon, a tiszta, a jó Istenre hagyatkozó hit azon módján, imádkozva, ahogy csak Te tudtál imádkozni. Ahogy Te tudtál imádkozni, akkor, amikor az éppen nem is volt officium, hanem csak a szív tiszta, önkéntelen, gyermeki keresése, a szüleidtõl, a falubelieidtõl, ferences tanáraidtól ellesett, megérzett minta, alázat nyomán.

    Mondják, miséztél már kisgyermek korodban, otthon összeállított kis házioltáron, mert úgy láttad annak a határmenti kis falunak, Bácsszentgyörgynek a templomában, hogy ez így van rendjén, ez így van jól, ezt így kell csinálni; aki ezt teszi – úgy találtad, érezted, hitted egy életen keresztül a betegágyig –, az békére talál. Hogyan mondtad, melyik nyelven ott a házioltárnál az elsõ imát? Magyarul talán és németül, együtt-vegyesen, egy a magyar földön kívül máshol soha nem látott-hallott keveréknyelven.

    Szemináriumi és plébániai szobáidban már ott égett a mécs az ikonsarok szõttesekkel borított szentképei elõtt, ószláv nyelvû imakönyvek felett. Mert a gyurityi szülõi házban hallott magyar és német szó után a bunyevác, a horvát nyelv következett. Hogy máris összeérjen Benned két-három világ! Hogy sokkal késõbb – Bácsszentgyörgy, a garai általános iskolai évek után, az esztergomi ferences gimnázium után – a szegedi szemináriumban már egyszerûen a „Bunyó” legyél és maradj nekünk, és késõbb annyi sok, Téged szeretõ barátodnak.

    Mert azért, tudod, becsültünk Téged! A kimondott szó õszinteségéért, egyértelmûségéért. . . Hányszor értettük meg vajon  vidámságnak álcázott félelmeid? Megértettük-e, megértettelek-e valaha? Bocsáss meg, ha hagytunk Kháron ladikján egyedül küzdeni, oly sokszor sorsodra hagyva, az élet tengerének fekete vizein, elsötétült ég alatt, vagy akár betegséged oly hosszú és mégis oly rövid évei alatt. [. . .]

    Lehetne most felidézni az elsõ perceket, amikor – a lenti laktanya 1977-es vigasztalansága, a leszerelés után – Szegeden a szemináriumban elõször találkoztunk és beszélgettünk. Emlékszem, akkor, 20 éves korodban a karizmatikus imáért, valamiféle igaz szívbéli megtérésért lelkesedtél. Nagyon hittél a szépben és a jóban. Így, egyszerûen, érzéseidben; nem filozófikusan, hanem az életben remélve rá a választ, az igazolást, a megerõsítést. A társban, a barátban, egy õszinte ragaszkodó szóban, a szentség misztériumában is rejtõzõ szépben és jóban. Talán éppen ezért volt és van most is annyi barátod: mert bennük, nekik is hittél. Hitted – ha nem is tudtad, mert tudhatja vajon akár egyikünk is? –, remélted talán mégis jobban, mint más, hogy „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, én közöttük vagyok”, és hogy „nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért”.

    Hány gyónót hallgattál meg vajon, József Testvérünk? Hány és hány embernek adtál vajon vigaszt, hitet, bátorítást meg reményt, az 1982-ben Kalocsán történt papszentelésed óta, mert bátor hittel remélted, hogy az õ erejében semmi sem lehetetlen? Hányan és hányan kezdtek újra, kezdhettek újra, bízhattak újra, mert szõlõtõ lettél a názáreti Krisztus nyomán? Alter Christussá, másik Krisztussá, még akkor is, ha kifelé tagadtad, ügyesen leplezted Rá irányuló szívbéli hajlandóságod! Hány és hány betegnek adtál jó szót, de még elõtte halló fület, hogy õ is meghallhassa, ami szíved közepének titka volt, hogy meghallhassa a csöndben szóló és gyógyító Istent! [. . .]

    Te nekünk, József Testvérünk, egy csillag voltál és vagy, és az is maradsz az életünkben. És ahogy Illyés Gyula írja egy három szóból álló örök sorral: „A csillag mind betlehemi.” A betlehemi csillag keresõ embereket vezetett ahhoz, aki elmondhatta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” József Testvérünk, Te is a keresõk útján jártál, az igazságra szomjaztál, és az életet szolgáltad. Õáltala, õvele és õbenne. [. . .]

PAPSZENTELÉSEK 2003-BAN

    Csíksomlyón a kegytemplomban Péter Artúr (Jakubinyi György).

    Budapesten a pesti ferences templomban február 22-én: Juhász Imre veszprémi, leendõ ferences (Márfi Gyula).

    A budai ciszterci templomban március 19-én (lapzártánk után): Varga János verbita, leendõ argentínai misszionárius (Erdõ Péter).

OLOFSSON ATYA KITÜNTETÉSE

A „Jót s Jól” Alapítvány a kommunizmus áldozatainak emléknapja (febr. 24.) alkalmából dr. Olofsson Placid OSB atyának „A hit pajzsa” kitüntetést és a „Hazámért – hitemért” érdemérmet adományozta. A gulágot „miért tudta valójában túlélni? Mert ember maradt az embertelenségben. S vajon miért? Mert igaz bencés szerzeteshez és paphoz illõen mindvégig az imádság és az eucharisztia éltette.” (Dr. Bolberitz Pál laudációja.)

HALOTTAINK 2002-BEN

    Dr. Molnár Lajos (51, 26, gyulafehérvári; teol. tanár) márc. 17-én Gyulafehérvárt; tem. Kapnikbányán márc. 20-án

    Dénes Dávid (77, 50, gyulafehérvári; ny. plébános) ápr. 16-án Gyergyószentmiklóson; tem. Gyergyóújfaluban ápr. 18-án.

    László Sándor (82, 57, gyulafehérvári; ny. plébános) júl. 30-án Szászrégenben; tem. Csíkszentkirályon aug. 1-én.

    Szalontai Mihály Barnabás (77, 52, ferences; szamosújvári latin plébános) okt. 27-én Désen; tem. Szamosújvárt okt. 29-én.

    Néder Géza (1932, 1956, váci; esperes, érsekvadkerti plébános); tem. nov. 29-én.

    Dombay Ernõ (1922, 1947, kalocsa-kecskeméti; mesterkanonok, ny. lelkipásztor és helyettes irodaigazgató) nov. 21-én Kalocsán; tem. ugyanott nov. 30-án.

    Kádár Kálmán István (78. 52, ferences; ny. házfõnök) dec. 5-én Csíksomlyón; tem. ugyanott dec. 7-én.

    Bárdos Ferenc (1959, 1985, egri; ny. fegyverneki plébános) dec. 8-án Miskolcon; tem. dec. 14-én.

    Balázs Károly (1923, 1948, gyõri; ny. lelkész) dec. 9-én Gyõrött; tem. ugyanott dec. 19-én.

Nyugodjanak Krisztus békéjében!